Kritikák

 

29.k__nyvbor__t__.jpg

 

Smid Róbert

 

Az utolsó gasztrohumanista a kontinensen

 Farkas Wellmann Endre: Hannibal Lecter levelei Clarice Starling ügynökhöz

 

A szórakoztatóipar által életre hívott karakterek beemelése a magasirodalomba már a posztmodern fikciónak is az egyik jellemző fogása volt. Azonban még az utóbbi évtizedben is ritkaságszámba ment, hogy a magyar líra tényleg populáris szereplőkhöz nyúljon, ad absurdum egy ciklust vagy akár egy egész kötetet rájuk építsen. Csak két markáns példa jut az eszembe, amikor történt kísérlet ilyenre: az egyik Tóth Kingának az X-men cím alatt összefogott prózaversei, melyek a mutánslétet a kisebbségek megbélyegzésével kötik össze; a másik Vida Gergely Horror klasszikusok című kötete, melyben a zombiktól a Sikoly-filmek maszkos gyilkosáig találunk ihletforrásokat. És most érkezett ehhez egy újabb maszkos figura, Hannibal Lecter, akit Farkas Wellmann Endre az új kötetében a régi Európa – azazhogy az ezredforduló előtti Európa-képek – utolsó bölcselőjeként szerepeltet. Ezzel pedig Hannibal olyan létező értelmiségiek sorába lép be, mint Peter Sloterdijk vagy Thilo Sarrazin, akiknek furcsa, Nietzsche által ihletett humanizmusuk miatt rossz a sajtójuk, vagyis antihőssé váltak az európai civilizációt féltésük miatt.

Ahogy arra már a Szentes Zágon által készített borító is felhívja a figyelmet, érdemes figyelnünk a maszk alakzatára ebben a kötetben: a füles borítón Hannibal maszkjának rácsait egy villa alkotja, ha pedig ezt a palástot levesszük a könyvről, a maszk is eltűnik, és csak az evőeszköz marad, ami már utal arra a kötetben többször elhangzó, és inkább lemondó sóhajként, mintsem vérengzésre biztatásként artikulálódó mondatra, hogy „[e]zeket meg kell enni, Clarice!” Vagy éppen beletörődésként foghatjuk fel, olyan értelemben, hogy le kell nyelni, ami most van, meg kell emésztenünk, be kell venni a gyomrunknak, akármennyire nem tetszik is az, ahogy a dolgok állnak. Ugyanakkor a maszk annak a próteuszi, alakváltó költészetnek is a figurája, amelyet Farkas Wellmann előszeretettel művelt már előző, A római disznó című versgyűjteményében, amikor Nero császárt bírta szóra a hatalom természetéről, a szerelemről és a világtörténelem folyásáról. Hovatovább a Hannibal Lecter levelei Clarice Starling ügynökhöz episztolái nem mulasztanak el reflektálni arra sem, hogy a maszkos szörnyetegek mennyire demisztifikálódtak 2021-re, amikor az ember mindennapi életének alapvető viseletévé vált a maszk. Ám a versen kívüli élettel ellentétben, itt az nem képes betölteni a funkcióját: „Maszkom nem véd meg semmitől, / és nem véd meg senkit tőlem: / szegényes kellék széthullt énidőben” (Maszk). A távolságtartás csődjével párhuzamosan viszont a maszk felszámolja a felszín és a mélység kettéosztottságát, illetve általában azt a feltételezést, hogy valamit elleplezne, hogy valami mögöttes dolgot, jelentést vagy akár transzcendenciát kellene keresni akkor, amikor lekerül: „a halál nem több, mint a lét hiánya, / s mint ilyen, nem több, persze, mint tünet” (Éjszakák a halálsoron).

Hannibal a kötet megszólalójaként egyszerre jelenik meg szörnyként és humanistaként, aki hosszú monológokban indokolja meg, miért elkerülhetetlen a kannibalizmus mint az önmagát felemésztő emberiség utolsó lehetősége az üdvözülésre. A sziget című darab sorra is veszi ehhez a húsevés metaforikájának különböző aspektusait a kannibalizmustól a bölcseleti hagyomány elfogyasztásán át az úrvacsoráig. Hannibal szörnylétét azonban bizonyos szempontból leépíti az az általa képzett kontraszt, hogy akikről megnyilatkozik, azok teljesen elállatiasodtak; feladták az önállóságukat, mint a csaholó kutyák (Tábornok, térerő nélkül, A lány a némafilmből), emlékezetüket vesztett aranyhalakká alakultak (Invok), tenyésztésre és elfogyasztásra szánt kitartottakká lettek („Mint háztáji barom, ha levágja gazdája, / értetlenül néz a kézre, mi eddig etette, / szeme még lát, agya már halott” [Bizalom]). Ezek már csak „lelkes állatok” (Hannibal Lecter Budapesten), és ha ez lett a norma, Hannibal szörnyűségét a kritikai gondolkodás eleganciája szolgáltatja, amelynek egyik konklúziója, hogy az állati sorba züllött ember elfogyasztása szimpla húsevés – ugyanannyira hétköznapi, mint a maszkhordás.

Hannibal ambivalens alakjához, hogy a hús iránti animális rajongásával mégiscsak ő marad az egyetlen kritikus gondolkodó a csordaállatok között, legalább ennyire paradox beszédmód társul. Amikor elhangzik, hogy „itt hazugság lett minden” (Hannibal Lecter első levele Starling ügynökhöz), és észrevesszük, hogy leginkább a litoték, vagyis a tagadás általi meghatározáskísérletek uralják a versbeszédet (például „nem közeged, de nem is mentesít” [Hannibal Lecter Budapesten]), akkor már mi is csak olyan nyomok másolatával szembesülünk (az emberével az állatban, az Istenével az emberben), amelyek nem vonatkoztathatók semmire. Minden olyan kép lett, amelynek a modellje hiányzik: már csak térkép van terek nélkül (Ama Róma) és istenképek Isten nélkül (Állandóság) – sőt néha már kép sincs, csak keret (H. L. köpenyében), amelybe szükségszerűen belelátunk valamit, hiszen ha van forma, akkor lennie kell tartalomnak is. És a kötet itt irányítja a figyelmünket a legszörnyűbb tapasztalatra: ha a maszk mögött nincs semmi, vagy ha túl sok minden van mögötte, az ugyanannyira rémisztő. Egyik esetben sem lehet beazonosítani, hogy mi van ott, és ez döbbent rá minket a felszín és a mély különbségtörlésének következményére.

Ezt az egyszerre túl sok és kiüresedő tartalmat (melyet leírhat az a kijelentés, hogy „arcom mögött ott van, / s ugyanúgy hiányzik az Isten [Hannibal Lecter első levele Starling ügynökhöz]), más szóval a jelentés és a referencia(kultúra) elbizonytalanodását támasztja alá, hogy bár a ciklusain keresztül (Éjszakák a halálsoron, Levelek Európából) a kötet akár pikareszkként is olvastatná magát, az utolsó előtti darab – a kötetzáró, és a kompozícióból kilógó mögöttes vers Szőcs Géza emlékére íródott –, a Kilépő leleplezi, hogy ez az utazás körkörös: „maradjunk abban: nem történt semmi sem”. Mert hogyan is lehetne bárhová eljutni, ha a kötetnyitó Invok is annak a kudarcáról tanúskodik, hogy a fausti paktum megismételhető lenne – általánosságban az Isten és az ördög, vagyis a moralitás hiánya, konkrétabban pedig a szépség és a tudás iránti igény hiánya miatt. Míg például Frankenstein szörnye Milton Elveszett paradicsomától ihletetten beszélhetett teremtőjének arról, hogy ha társat kap, akkor lemond a húsevésről, addig Hannibal Lecter legfeljebb arról értekezhet, hogy a hagyományvesztés következtében a kulturális emlékezet terei puszta helyszínekké váltak (Ama Rómában), a táj pedig már nem egyéb, mint kétes metafora (Európa). És amikor a versek allúziókhoz fordulnak, akkor válik még egyértelműbbé, milyen mértékben érvényét vesztette a hagyomány: míg Coleridge hajóskapitánya kiérdemelt egy balladát, addig Farkas Wellmanné csak zsörtölődik. Hasonlóképp, a József Attila Eszméletének „ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja” soraira rájátszó „Ítéletünk halál, / s míg teljesül: az élet” (Éjszakák a halálsoron) kijelentés nem ráeszmélés vagy eszmélkedés, hanem csupán jogi-gazdasági tranzakció.

A szellemet maga alá gyűrő anyagiságnak pedig kevés találóbb kritikusa lehet, mint az agyakat evő Hannibal Lecter, akinek lázadása maga is érthető a „hús lázadása[ként] a tárgyak ellen” (Európa, Hit, remény, szeretet), ennyiben pedig szembeszáll azzal a jelenséggel, hogy „nem testet ölt, csak formát nyer az álom” (Kilépő). Hannibal ezért válik egy ikonná Farkas Wellmann-nál a szó valamennyi értelmében. Egyrészt popkulturális alak, aki tisztában van azzal, hogy honnan hová került: „egy kultuszfilmből a valóságba lépve / megbámulom benned az igazat” (Nézni a tükröt). Másrészt ikon jelelméletileg is, hiszen az Istenhez való hasonlatosságában próbálja védeni a még megmaradt humanitást – nemcsak a sajátját, de a kontinensét is. Harmadrészt pedig ikon annak esztétikai konnotációival is; megpróbálja megőrizni a szépség ideológiáktól mentes, de a valóságban érvényes hatását, emlékeztetve arra, hogy még vannak szép ügyek (Éjszakák a halálsoron), hogy az ízlés és az ízlelés egy tőről fakadnak (Az embert megenni), és hogy a szépség testi élvezete nem azonos a köznapi materializmussal, ezért lehet a hús az egyik legbiztosabb fogódzónk az eltárgyiasulásnak való ellenállásban. Ha a lelkes állatok (Hannibal Lecter Budapesten) és a világ (Glükagon) magukba fordulnak is, Hannibal Lecter költészetének van önmagán túlmutató mondanivalója akkor, amikor újra s újra kijelenti: az emlékezetüket és szépérzéküket vesztetteket bizony meg kell enni, Clarice.

 

Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.

 

Megjelent a Bárka 2022/1-es számában.


Főoldal

2022. március 02.
Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Mohai Aletta: VérpacaMagyar Dániel új rövidprózái
Ha sok a meggy, akkor kevés a búza?Mi baja Medárdnak a kólóval, és mit keres az özönvíz Eleken?
Csillag Tamás verseiDebreceni Balázs: Börtönversek / KarantényekBánki Éva verseiSzálinger Balázs: A rózsaablak
Bene Zoltán: Pest-BudaMárton László: Apa a túlvilágonDarvasi László: Tóth elvtársNagy-Laczkó Balázs novellái
Márton László: Nibelungok. Kriemhild bosszújaZalán Tibor: MiskaGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: A gyulai vérfürdőMárton László: Nibelungok – Ötödik felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png