Képzőművészet

 

 martin_wanda_szeretok_7.jpg
Martin Wanda: Szeretők

 

Martin Wanda

 

Lovers

 

Martin Wanda vagyok, Magyarországon születtem, huszonhat éves vagyok. Miután elvégeztem Békéscsabán a Rózsa Ferenc Gimnáziumot, Budapestre költöztem, ahol egy teljesen új élet kezdődött számomra. Kikerülve az otthon védelmező közegéből, hamarosan az életemet és gondolataimat megváltoztató tapasztalatokra tettem szert. Édesapám ugyan fotóművész, mégis ő „komolyabb” és financiálisan biztosabb pályák felé próbált orientálni. És talán tinédzserkoromban még nem voltam teljesen határozott afelől, hogy a fotográfia lesz az én utam, de annyi már akkor is bizonyos volt számomra, hogy nem joggal vagy épp gyógyítással, hanem a vizualitással fogok foglalkozni. Titokban valószínűleg ő is értette, hisz nem véletlenül kötött ki ő is egykor, – mint ahogyan a családjából többen – a kreatív alkotás területén.

Családi viták sora után a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szakára jelentkeztem. Elsőre nem vettek fel. Másodszorra sem. Valahogy mégsem kételkedtem az utammal kapcsolatban, és a sikertelen felvételik csak meg jobban megerősítettek abban, hogy addig kell küzdjek, míg felvételt nem nyerek az akkora már törekvéseim és vágyaim jelképévé vált intézménybe. Harmadszorra sikerrel jártam.

Közben elkezdtem az Eötvös Loránd Tudományegyetem filmelmélet, filmtörténet és esztétika szakát, amelyet később párhuzamosan fejeztem be a MOME-val. Egy pillanatig sem bánom ezt a kis kitérőt, mert az ott szerzett ismeretekből a mai napig táplálkozom a munkáimban, legyen az filmes-vizuális referencia, vagy éppen teoretikus kontextus az engem foglalkoztató témák területén. Az elemzésem tárgyaként választott Szeretők című fotósorozatomat ihlető Gender Studies-ról is az ELTE előadásainak egyikén hallottam először.

Míg az ELTE-s tanulmányaim segítettek egy háttértudás megszerzésében, addig a MOME megtanított a fotográfiát konceptuális, releváns üzeneteket hordozó médiumként kezelni.

Az első évek iskolás fotográfiai feladat-megoldásai mind-mind az utam első botladozó lépései voltak. Azonban már ezekben a projektekben is felbukkantak későbbi munkáim és érdeklődésem fő motívumai, mint az identitás kérdései: lett légyen az szerelem vagy szexuális, identitás vagy éppen a társadalmon belüli szubkultúrák valamint az egyén helyét, az egyszerre valahova tartozás és különbözni akarás gondolatkörét vizsgáló anyagaim.

Ilyen volt például az egyetem első éveiben készített, elmúlt párkapcsolataim feldolgozásában segítő, egykori szerelmeimről szóló multi-expozíciós sorozat, az Emlék-koncentrátumok. A szüleim kapcsolatára fókuszáló képanyag, a Paramnézia hasonlóképpen a szerelemmel és a párkapcsolatokkal foglalkozik.

 

Martin_Wanda_bor__to.jpg

 

A dokumentarizmus eleinte teljesen távol állt tőlem, míg nem a harmadik félévben rákényszerültem a műfaj keretein belüli gondolkodásra. Próbáltam olyan fotótémát találni, amely érdekelt, és összekötni a kellemest a hasznossal… Ekkor merültem el abban a témában, amelyről édesapám, Martin Gábor ír ebben a lapszámban, párhuzamba állítva munkáimat saját hasonló témájú képeivel. Elkezdtem a budapesti (később londoni) éjszakáimat fotografálni, és a magyar zenei szubkultúra néhány számomra korábban elérhetetlenül távolinak ható magyar zenekarát, zenészét, fővárosi- és vidéki koncertjeiket, backstage momentumaikat fényképezni. 

Ez az anyag is szervesen kapcsolódik a többi munkámhoz, bár egy éjszakai bulikról, zenészekről készült fotósorozat, vagy éppen egy LGBT-témát boncolgató anyag elsőre egymástól teljesen idegennek hathat. De valójában jócskán közük van egymáshoz.

A szubkultúrák alapját a társadalom nagy hányadától való elszakadás, a normáktól való különbözni akarás képezi. A társadalomból való kitűnés mellett azonban jelen van – ennek látszólag ellentmondó módon – a valahova tartozni akarás vágya is. Utóbbi létrehoz kisebb, alternatívabb szubkultúrákat, amelynek rendezőelve lehet éppen szexuális identitás, rassz, hobbik, mint például a sport, vagy éppen a zenei ízlés. Ebből kiindulva legtöbb munkám a másság / különbözés és a valakihez, valahova tartozni akarás ambivalensnek ható kettősségére épít.

Így jutottam el többek között a Lovers / Szeretők kulcsmotívumához és formanyelvéhez, amely a korábbi stílusomat dokumentarista elemekkel ötvözte. A Szeretők a MOME-s diplomamunkámként indult, később egy több éven át húzódó személyes, talán még most is befejezetlen projektté vált.

Egy alapjában konzervatív értékeket képviselő családból és kisvárosból tizennyolc évesen a „nagyvárosba” kerülve, addigi buborékvilágomat a korábbiakban elkerülő tapasztalásokkal és emberekkel találkoztam. A MOME-ra való bekerülésem után mondhatni jómagam is egy „szubkultúra” részesévé váltam, a budapesti művészeti, illetve divatvilágának szubkultúrájáévá.

Miután az ember maga is részesévé válik egy közösségnek, nagyon nehéz a „dobozon” kívül gondolkozni, és kívülről szemlélni ezt a mini-valóságot. Nehéz elképzelni, hogy a valóság és a társadalom jelentékeny hányada még mindig megütközik, és sokat foglalkozik mások szexuális identitásával, azzal, hogy ki kit szeret, vagy éppen a másik ember bőrszínével.

A hozzám közel állókat érő negatív tapasztalat után rá kellett jönnöm, hogy a külvilágban jócskán jelen van a rosszindulat mindennel szemben, amely első ránézésre talán fenyegetőnek tűnően MÁSMILYEN. Ugyan nem gondolom, hogy egy fotóanyaggal meg lehet váltani a világot, de fontosnak tartottam e gondolatok tematizálását a diplomamunkámban. Arra gondoltam, ha többen foglalkoznak hasonló jellegű témákkal a művészet területén, együttesen többeket késztethetünk az ezzel kapcsolatos tényszerű gondolkodásra.

A Lovers egy teljességgel személyes indíttatásból táplálkozó projekt, amely társadalmi szempontból is releváns kérdéseket vizsgál. Céljaim között szerepelt a szexualitás (szexuális fluiditás/sokszínűség) természetének vizsgálata, illetve a heteroszexuális és homoszexuális kapcsolatok, „szerelmek” hasonlóságának vizuális bemutatása: különböző fiatal párok fotografálásán keresztül.

Az egész projekt kiindulópontját a Gender Studies tudományában való elmerülésem jelentette, amelynek a kiindulópontja, hogy megkülönbözteti egymástól a társadalmi (gender) és biológiai nemet (sex). Azt, hogy mit tartunk hagyományosan „férfiasnak” vagy „nőiesnek”, tehát a társadalmi nemet és az ehhez kapcsolódó elvárásokat tételezi. Teljesen triviális példákkal élve, például egy férfi nem sírhat, a nő a gyengébb és sebezhetőbb, vagy akár, hogy egy férfi nem hord rózsaszínt, ha nem akarja, hogy a szexuális identitására vonatkozó megjegyzéseket kapjon. A Gender Studies lényege, hogy a Gender (társadalmi nem) konstrukció, az évszázadok alatt bevésődőtt, ismétlődő mintázatok társadalmi tudatba vésődött lenyomata, amit neveltetésünk által természetesnek és eleve adottnak veszünk. Ezek a mintázatok újra generálják önmagukat, a természetesnek ható elvárás-megfelelés motívumok által. Judith Butler a Gender Studies egyik fő képviselője szerint a gender egy kvázi performanszként megközelíthető tényező kellene legyen, amelyet az egyén tetszése szerint választ vagy akár változtat meg.

A fotózott fiatal párok a par excellence „szerelmet” jelenítik meg a kepeimen, nemtől függetlenül, ugyanis projektemmel arra próbálok rámutatni, hogy a szerelem és a szexualitás nem nem (gender vagy sex) függvénye. A párokat a saját privát terükben, saját hálószobáikban fotóztam, és leginkább közeli ismerőseim és barátaim közül kerültek ki, hiszen így tudtam igazán intim hangulatú és őszinte képeket készíteni.

Miután megszereztem a diplomámat a MOME-n, Londonba költöztem, ahol a London College of Fashion Divatfotográfia szakán végeztem el a mesterszakot. A képzés sokban hasonlított a MOME-s művészeti fotográfiai oktatásra. Bár nagyobb hangsúlyt fektettek magára a divatra, azonban a divatfotográfiát mint szuverén művészeti ágat közelítették meg. (A kurzusvezetőm például egy performansz művész volt, nem pedig alkalmazott fotográfus. Ő teljes egészében a kutatás-alapú, konceptuális gondolkodást helyezte előtérbe a tanítás során.) A divatfotográfia előnye, hogy mindkettőben ugyanazon aktuálisnak és relevánsnak tartott témákról beszelhetünk, mint a művészet más médiumaiban. A divatipar eszközei által azonban az eljuttatni kívánt üzenet szélesebb tömegekhez juthat el, több embert gondolkoztatva. Olyan réteget is megcélozhat, amelynek tagjai feltétlenül tévednének be egy kiállítóterembe…

            A mesterszak idején folytattam a kutatást és a fentiekben érintett témákról való ismereteim bővítését. Tematikailag inspiralónak találtam Nan Goldin, David Armstrong, Bruce Davidson, Mark Morrisroe, Corinne Day vagy Larry Clark fotográfusok munkásságát, akik az őket körülvevő szubkultúrákat, barátokat, fiatalságot dokumentálták intim módon, meglepő intimitással. Az én fotós projektjeim is alapvetően az önfelfedezésről szólnak: saját élményeim lenyomatai.

Módomban állt tovább folytatni a téma kulcsszavait adó jelenségek vizsgálatát, mint a szexualitás, a szerelem, az androgün-identitás, a Gender, a „Youth Culture” (fiatalok kultúrája) és a szubkultúrák. Ezek posztmodern megközelítése foglalkoztatott, hisz ez mindezen kulcsszavak közös nevezőjét jelentheti: a posztmodern filozófia identitásról alkotott képét. A posztmodern világfelfogás az egyén identitását egy konstruált brikollázskánt közelíti meg. Ezekből és saját léttapasztalataimból inspirálódva színesítettem, folytattam és folytatom, még az egyetemek befejezte után is, egy másik országban is, a környezetem, barátaim, éjszakáim és a párok fotografálását.

 

Martin_Wanda_bor__to2.jpg

 

            Másik fontosabb törekvésem a „Youth Culture”, a fiatalok, a „mi” életünk és kultúránk dokumentálása és elemzése. Az életszakasz, amelyben magam és a közvetlen környezetemben élők is járnak, hatása egyértelműen megmutatkozik. Valahol a húszas éveink közepén tartunk, és ismerkedünk a „felnőtt élettel”. És ami még nehezebb talán, ismerkedünk saját magunkkal. Szerelmek és barátságok jönnek, mennek: különösen Londonban, a tranzit-városban, ahol emberek ide-oda kóborolnak, és a világ különböző pontjaiból és pontjaira vetődnek, barátságok kötődnek, majd elillannak. A felnőtt élet első éveivel kissé elveszetten küszködünk, és keresgéljük a helyünket ebben a fenyegető realitásban.

            Mind a Szeretők című sorozatom, mind a divatfotográfiáim vagy éppen a fentebb említett művészeti és dokumentarista anyagaim, azon túl, hogy reményeim szerint esetleg a „nagyvilágnak” is jelenthetnek valamit, mind ugyanazon oknál fogva fontosak számomra: személyes identitás-keresésem fázisaira reflektálnak, személyiségfejlődésem stációinak egyfajta vizuális lenyomatait adják. Szeretném hinni, hogy erről az önfelfedezésről szól a Szeretők is.

 

Megjelent a Bárka 2017/6-os számában.


Főoldal

2018. január 16.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
A Bárka tanulmány- és esszépályázata Elhunyt Kallós Zoltán25 éves a BárkaÚjra lehet pályázni a fiatal művészeket támogató ösztöndíjakra
Versek
Szabó T. Anna versei Háy János: Vers életértNagy Attila verseiKállay Kotász Zoltán versei
Prózák
Hálára kötelezett emberekBéres Tamás: AmnéziaJuhász Tibor novellái Tamás Dénes: A gyilkos fény
Kritikák
Stand up-Hrabal - Bödőcs Tibor könyvéről Annus aureus, avagy nem mind Arany… Háború vanSzó, kép, írás
Esszék, tanulmányok
Elek Tibor: 25 évesek vagyunkA fellázadt Bethlen MiklósTengerre, magyar? II.Egymás hiányai - Szabó Magda Für Elise című regényéről
Drámák
Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓ
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA