Sára Ernő
A XX. Országos Tervező-
grafikai Biennále
A Békéscsabai Tervezőgrafikai Biennále (a kezdeti években Alkalmazott Grafikai Biennálé) közel negyven évvel ezelőtt indította el kiállítássorozatát és ez évben érkezett el a huszadikhoz. A művészek nem lanyhuló érdeklődése, a szervezők kitartása, a Biennálék tartósan jó színvonala az idők folyamán meggátolta a periodikus kiállításokat fenyedető kifulladást, az önismétléseket, az unalmat. Ez önmagában is figyelemre méltó eredmény negyven év távlatában. De egy kiállítássorozat erényeit nem abban kell mérnünk, ami rosszat vagy hibát el tudott kerülni, hanem azzal ami jó és erős, a jövő felé irányadó benne.
Negyven évvel ezelőtt Békés megye és Békéscsaba város vezetői azzal keresték meg a kulturális minisztériumot, hogy szeretnének elindítani egy politikai-plakát biennálét. A grafikusok örömmel fogadták a Biennálé lehetőségét, de tematikáját illetően azonnali elvetéssel éltek. Csupán politikai plakátból lehetetlen kétévente nívós kiállítást létrehozni. Amikor a tervezőgrafikusok megvitatták és vállalták a Biennálét, a művészek körében olykor elhangzott az ellenvetés, hogy vajon mit keres a jellegzetesen nagyvárosi fogantatású tervezőgrafikai művészet Békéscsabán? . Hogyan tud ott gyökeret verni? Lesz-e igazán köze hozzá a város és a megye társadalmának? A kételyeknek volt és van is bizonyos alapjuk, csakhogy Békéscsaba Tevan Andor városa, Békés megye Kner Izidor korszakos jelentőségű nyomdájának otthona volt. A Kner nevet viselő nagy modern nyomda ma is Békéscsabán működik. 1978-ban az elgondolások megvitatása és a döntések után megindult maga a Biennále.
A szervezés és előkészítés nehéz munkája a Munkácsy Mihály Múzeum munkatársaira hárult. Ez a munka induláskor teljesen új és szokatlan volt. Dér László a múzeum akkori igazgatója jól tudta, hogy a Biennále és a Biennálék során gyarapodó grafikai gyűjtemény képzett és felkészült szakemberek nélkül nem létezhet. Gondoskodott erről is. A Biennále nagy vesztesége volt korai halála.
Különös tisztelet illesse a harmincnégy éve halott Papp Gábort, aki a Békéscsabai Alkalmazott Grafikai Biennále meghatározója, kristályosodási pontja volt, aki élete utolsó éveinek minden erejét beleépítette a Biennáléba, aki a harmadik kiállítás előkészítését elvégezte, rendezését megkezdte, de a megnyitón már csak nélküle állhattunk megrendülten, – a megvalósító-rendező Kulinyi István által megidézett emléke előtt.
Húsz Biennálé díjazottjainak sora bizonyítja, hogy a mai idős és középgeneráció legjobbjai első elismerésüket itt kapták meg, hogy néhány nem kellően ismert művészre itt irányult az őt joggal megillető figyelem.
Begyökeresedett a köztudatba, hogy az alkalmazott grafika azonos a plakátművészettel, más dolog ebben a műfajban nem létezik.A Békéscsabai Biennále indulásakor valamennyi tárlatán más és más grafiaki ág önálló bemutatóját rendezte meg. Tipográfia-könyvillusztráció-nyomtatvány, embléma és csomagolás, majd a Betű. A betűt, vagyis azt az egyezményes absztrakt jelet, amely önmagában a legtisztább alkalmazott grafika és a vizuális jelek e speciális ágának szimbóluma is. És közben folyamatosan felvetődik a kérdés, hogy hogyan tovább.
A indulás óta hatalmas változásokat értünk meg. A művészet erjedési folyamatai országszerte és minden művészeti ágban megindultak. Egyidőben jött az eszközváltás és a rendszerváltás időszaka. Teljes társadalmi és gazdasági átalakulás, melyben párává váltak az eddig megbízható hazai megrendelők, külföldi tőkeerős ügynökségek nyomultak be, melyek szintén szűkítették az addig irigyelt munkához jutás lehetőségét. Alkotmánybírósági határozattal megszűntek az alkotóközösségek. A sok negatív erő együttes hatása egy évtizedig érezhető volt. A munkaellátottság vészes csökkenésével a két évente megrendezendő kiállíások professzionális anyaga is csökkent. A szervezők jól átgondolt döntése volt a főiskolai-egyetemi diákság behozatala a Biennále vérkeringésébe. Mondhatnám, visszanézve akkoriban ez mentette meg a Biennálék folyamatosságát és színvonalát. A kezdeti kételyek és hangok felerősödtek és szinte kikövetelték – felező időben – a kiállítások Budapesten való megrendezését is. A szervezők munkája ezt is megvalósította. És itt meg kell említenem a két egyetemi tanár, tanszékvezető nevét Molnár Kálmánét és Molnár Gyuláét. Rengeteg munkájuk volt a tematika meghatározásában, a pályázatok megfogalmazásában, a feladatok kiadásában, a válogatásban, a zsűrizésben. Köszönet illeti az ő munkájukat is. A váltóbotot képletesen Papp Gábortól vették át, és a váltóbot most ismét új kezekben került. És ez így van jól. Köszönet és tisztelet illeti a Biennálék szinte állandó rendezőjének, Szepes Hédinek fáradtságot nem ismerő, kitartó és lelkiismeretes munkáját.
Eljött ismét az idő hogy feltegyük a kérdést mindannyiunknak! Hogyan tovább? Sok éve fóbiám, hogy nyitni kell! Nemzetközi ismertséget kell teremteni a magyar tervezőgrafikának. Okosan, mindig csak annyit vállalva, amennyit meg tudunk valósítani a szervezésben. Először egy vagy két országot kellene meghívni, majd szépen araszolva nyitni, tágítani, megmutatni a magyar tervezőgrafikusok képességét. Nincs mitől tartanunk. Visszanézve és értékelve az egymástól távoli időpontokban rendezett kiállításokat, azt látjuk, hogy a magyar tervezőgrafika megállja a helyét a nemzetközi mezőnyben. Mint mindennek van színe és van fonákja, vannak csúcspontjai és szerényebb teljesítményei is. De általánosan és tartósan nincs különbség.
1942-ben a Műcsarnokban rendezett Nemzetközi Idegenforgalmi Plakátkiállításon Konecsni első és harmadik díjat nyert, a másodikat Bánhídi kapta. Pedig a számos rangos külföldi név között ott volt a francia Cassandra is. A hatvanas évek svájci Who is whu-ja, mely megközelítőleg hatszáz oldalas volt, Papp Gábor címszavával, és tíz munkájának bemutatásával kezdett. A világ legjelentősebb grafikai folyóiratai és évkönyvei sorra közölték a magyar grafikus kollégák munkáit, pedig vasfüggöny volt, és akkoriban senki sem vásárolhatta be magát ezekbe a rangos szakmai kiadványokba. Ez akkoriban még nem volt divat!
A minap az Elte Gömbaulájában nyitott Posterfest, – ahová negyven világhírnevet szerzett külföldi grafikust hívtak meg a szervezők, – ma is bizonyítja, hogy nincs különbség!
Kedves kollégák! Mindannyian! Ismét és halaszthatatlanul felvetődik a kérdés: hogyan tovább? Mert most érzésem szerint a csillagok állása megfelelő! Vitassuk meg és döntsünk, mint 1978-ban elődeink, mestereink.
Fotó: Munkácsy Mihály Múzeum / Petrovszki Zoltán
