Ellenállás
Banner Zoltán
Most és mindörökké
Két művészeti jegyzet – 1956 kapcsán
Hontalan hazafiság
Lehet-é a szabadságért küzdeni?
Melyik szabadságért?
Hiszen örökérvényű szabadság nincs. Minden megfogalmazása időszakos érvényű, sokszor ellentétes értelmű az előzővel vagy a következővel; csupán eredménye azonos: a bukás.
Vagy ez csak reánk érvényes? Hiszen valamennyi magyar szabadságharcunk megbukott: Dózsa, Rákóczi, 1848, 1956. Vagy éppen ez a győzelem jele, hogy mindmáig nem vesztettük el a szabadság szeretetét és igényét, noha annyi áldozatot egyetlen európai nemzet sem hozott érte?
Egyedül
A szabadság sohasem egyetemes; sőt, annyira nemzeti meghatározottságú, hogy még egy határokkal különböző országokba szabdalt nemzet részeire is érvényes. Akárcsak a megtorlás. Mert a szabadságot nem elég megtagadni vagy megvonni – meg is kell torolni azokon, akik küzdenek érte. Mert a hatalom és zsarnokság nem hisz Istenben és az örök értékekben.
A zsarnokság és a hatalom oly kegyetlen és műveletlen, hogy önmagát sem ismeri.
A szovjet típusú (de attól egyre inkább a fasizmus felé tolódó) román nemzeti szocializmus úgy megrémült a magyar 1956-tól, mintha oka lett volna rá. Mintha a román társadalomban (történelemben) valaha is ismerték volna azt a szabadság-eszményt, amely a magyarság lételeme.
Viszont kiváló alkalom volt szétdúlni a párizsi békeszerződésben kényszerűen vállalt kötelezettségeik körébe tartozó kisebbségi kulturális, tudományos és tanügyi intézményrendszert, és az országos etnikai összetétel arányát messze meghaladó mértékben lefejezni az erdélyi magyar középosztályt.
Az irodalmi áldozatokat nagyjából ismeri a magyar közvélemény. Az erdélyi művészeti élet vesztesége azonban láthatatlanabb és elhúzódóbb volt, és senki sem tartja számon, mondván, a képzőművész eddig is, mindenhol szabadon mozoghatott, alkothatott, s ott üthette fel a sátrát, ahol elismerés várta, vagy elismerést remélt, szülőföldjétől és anyanyelvétől függetlenül.
Erdélyben a művészet veszteségei tehát sokkal nagyobbak voltak, mint az irodalomé. Mert a Magyarországra költözött Páskándi Géza, Kocsis István, Panek Zoltán, Bodor Ádám, Kenéz Ferenc, Láng Gusztáv és mások anyanyelvükön, tehát természetszerűleg folytathatták életművüket, s még üzenhettek is írásaikkal a helyben maradottaknak. De a képzőművészek elsősorban mégiscsak a még szabadabb európai országokat választották, s Román Viktor Párizsban, Paulovics László és Pallos Sch. Jutta Németországban, Török Pál és Szalai József Svájcban, Kiss László Bécsben, Vinczefi Sándor Svédországban, Balaskó Nándor Portugáliában, Tamás Anna, Fodor Levente, Váró Márton az Amerikai Egyesült Államokban – hogy csak néhány példát említsek – nemcsak, hogy üzenni nem tudtak haza művészetükkel, de az idegen légkörben óhatatlanul szellemi sérüléseket szenvedtek az alkalmazkodás folyamatában. Vagy éppenséggel eltűntek a hatalmas európai süllyesztőben.
Mindszenty
A hatalmas gótikus katedrális, Ulm tornyának százvalahány grádicsát koptatva fejti ki ars poétikáját vezetőm és házigazdám, Balogh Zoltán grafikusművész (Nagyvárad, 1942), az ulmi Magyar Kultúregyesület elnöke, amelynek tagjai valamennyien 1956-ban emigráltak. Zoltán 1966-ban diplomázott a kolozsvári „Ion Andreescu” Képzőművészeti Főiskolán, de hiába adta be álláskereséseit, nem kapott Váradon katedrát. Az egyik igazgató megszánta, és meg is mondta neki: „Azért, mert magyar vagy.” A csoportkiállításokra beküldött tollrajzai és vízfestményei a váradi utcák, a barokk és szecessziós műemléki épületek, a legendás Félix-fürdő, a Macskadomb és a partiumi táj ihletéséről kissé konstruktívabban vall, mint elődei. Érzékeny, sőt érzelmes lélek, de 1971-ben mindent odahagyva Németországba távozik, Ulmban telepedik le, ahol rendkívüli grafikai tudása révén az egyetem anatómiai rajzolójaként alkalmazzák, és szemléltető eszközöket készít, orvosi szakkönyveket illusztrál haláláig, 2005-ig.
Meghívására 1994-ben erdélyi költők estjével léptem fel az ulmi magyar egyesület székházában, majd öt év múlva, utolsó, lakiteleki találkozásunk alkalmából lepett meg azzal a grafikai mappával, amelynek 8 szitanyomatát a forradalom 25. évfordulójára készítette 1981-ben, Németországban.
November 4
Csak úgy, önmagának, s azoknak a barátainak, akikről tudta, hogy ugyanarról a szabadságról álmodnak, gondolkoznak, amely a patrióta magyar alkotóemberek számára minden időben nehezen vagy sohasem adatott meg, s hiánya sohasem évül el. Így hát semmiképpen sem valamiféle rekonstrukcióra törekedett, hanem olyan mozzanatok felnagyítására, amelyek, mint a (régi) filmplakátok közelképei – sorsképi sűrítményként figyelmeztetnek a végzetre. Akárcsak a történelem forgalmi lámpáiként külön-külön, vagy egyszerre, de éppen csak megvillanó piros, fehér és zöld a rajzi elemek rácsszerkezetében.
Neve, sok más társához hasonlóan egyetlen magyar lexikonban sem szerepel, s az itt közölt nyomatok is most, a Bárkában kerülnek először a nyilvánosság elé.
Lonovics László: Áldozat II.
Az utcakő geometriája
Amikor ez a Bárka-szám az olvasók kezébe kerül, vagy nem sokkal utána, a Békéstáji Művészeti Társaság pályázati felhívására készült munkák már a Csabagyöngye Kulturális Központban láthatóak, a társaság galériájának a falain.
S azért választottam Gnandt János kompozíciójának a címét összefoglalásként, mert, akár a tárlat egész anyaga, az „emlékezés geometriájaként” szemlélteti a feladatra vállalkozó személyiségek hűségét önmagukhoz.
Gnandt János: Az utcakő geometriája
Ennek a kis elszánt különítménynek a művei is (a társaság közel 40 tagjából 10 művész érzett vonzalmat a téma iránt) azt bizonyítják, hogy talán a tematikus tárlatrendezés kihívásában lappanganak a tudományosság, a technicitás, a spekuláció és az iparművészeti dekorativitás ellenében a legserkentőbb energiák a kortárs művészet felvillanyozására.
A nyelvük és szemléletük tekintetében oly széles körű szórást felmutató Békés megyei művészek a történelmi emlékezés teljesen leírt, művészeten kívülre száműzött műfajában mindenekelőtt önmaguk megszólításától várhatták a szakmai hitelesség zálogát. Ez persze öreg igazság, ha arra gondolunk, hogy minden műalkotás – önarckép.
Lényegében az, vagyis önarckép a történelmi tárgyú kép vagy szobor is; de az olyan közeli, mindennapjainkra ma is elevenen ható, ma is konfliktushelyzeteket teremtő, gyakorlatilag világnézet-függő esemény, mint az 1956-os forradalom és szabadságharc, csak akkor képezheti hiteles művészeti önarckép tárgyát, ha alkotója nem vonja ki magát a tanúság felelőssége alól még akkor sem, ha a pályázati kiállítás résztvevői, Pataj Pál kivételével, még meg sem születtek, illetve gyermek- vagy kiskamasz fejjel élték a maguk öntudatlan életét.
Pataj Pál pedig a hivatását jelentő iskola ablakán át tekint vissza az akkori nagykamaszok hősiességére, a nemzeti zászló átlyukasztásának a körvonalaiba címerként illesztve a Felejthetetlen Névtelent. (Azok a srácok...)
A látványhű felidézésnek nehéz szabadulnia a 14 nap ország-világot bejáró fotó- és filmdokumentumainak a légkörétől, motívumaitól, arcaitól. Meg lehet-e tölteni élettel ezeket a beidegzettségeket, mintákat hat évtized múltán?
Aki erre a kísérletre vállalkozik, kizárólag valamilyen allegorikus vagy romantikus elem kiemelésével őrizheti meg a téma eszmei dimenzióját – mint például a szabadság madara (E. Szabó Zoltán: Magyarország 1956.), a hajnali fényesség (Sallai Lajos: 56 fényének diadala a sötétség fölött) –, vagy a következményekben folytatódó tragikum látomásával (Várkonyi János: Válaszúton).
E. Szabó Zoltán: Magyarország 1956
Görgényi Tamás saját természet-romantikájából az elvonatkoztatás felé elmozduló pasztellje (Felragyogott a fény) és Szeverényi Mihály két robbanásszerű formaszövevénye képezi az átmenetet a nonfiguratív festői jelbeszéd szikár intellektualitásáig; ez esetben azonban éppen az a legizgalmasabb, ahogy „könnyező Madonnaként” a fény optikai konstrukciója megnyílik, és mögüle reánk tekint a szem, amely nélkül a fény sem létezik (Lonovics László: Áldozat I., II.). De van ellenkező irányú kijárat is: aki következetesen mértani formákban és síkokban gondolkozik, addig hűti a témában felhalmozódott szenvedély energiáját, amíg törvényszerűséggé kristályosodik a történelem (Gnandt János: Az utcakő geometriája).
És végül, van a csabai emléktárlat anyagában három (négy) plasztika. Egy valódi szobrász, Széri Varga Géza emlékműterve(i), aki gyakran bizonyította megkülönböztetett érzékét a szabadság és a szenvedés feloldhatatlan konstellációja iránt, és két rendhagyó, hatásos kísérlet a forradalom idején Nyugaton honos művészeti irányzatok szellemében a pop art (holó Hóbel László: Az áldozat) és az assemblage (Fazekas Attila: Emigráns) eszközeivel időszerűsíteni a téma drámaiságát.
holó Hóbel László: Az áldozat
A Békéstáji Művészeti Társaság tárlatának alapvető tanulsága/tanúsága, hogy csakis a konstruktív emlékezés, a most és mindörökké elve hitelesítheti az utókor tiszteletadását.
Megjelent a Bárka 2016/5-ös számában.
