P. Szabó Ernő
Fényutazás
Mengyán András kiállítása a Munkácsy Mihály Múzeumban
Békéscsaba múltját és jelenét idézik meg azok a képsorok, amelyeket Mengyán András képzőművész (Békéscsaba, 1945) vetít a Munkácsy Mihály Múzeum épülettömbjére. A történelemről, a természeti környezetről, az itt élő emberek életformájáról, kultúrájáról beszél, a város kialakulásáról, történetének jeles dátumairól, híres szülötteiről és etnikumairól, a szlovákságról, a magyarokról, a zsidókról és a cigányokról, ahogyan a forgatókönyv ígéri, a zsíros és a szikes földekről, amelyek körülveszik, növény- és állatvilágának jellegzetes fajairól, a folklórról, népszokásokról, a család és a közösség jeles napjairól, ünnepi és hétköznapi ételeiről, amelyek közül a külvilág talán csak a csabai kolbászról és a kolbászfesztiválról vesz tudomást, azt pedig, hogy az elődök podsztyenás házakban laktak, talán már a békéscsabaiak nagy része sem tudja.
Mengyán András természetesen nem helytörténeti vagy nép-, esetleg természetrajzi filmeket készít. Békéscsaba és közvetlen környezetének a bemutatása egyrészt egyfajta időutazásra ad számára alkalmat, másrészt arra, hogy a négy 10.000 ansi lumenes video vetítőn egymásra sugárzott négy különböző képanyag – történelem, természet, kultúra, életforma – segítségével áttranszponálja a múzeumot, és a múzeumbelsőt áttételesen megidézze a külső falakon. A négy filmanyag mindegyike kombinálódik mindegyik másikkal, a filmek egyes részei azonosak lesznek, négyrétegűen külön-külön, de sokszor egymáson keresztülhaladva jelennek meg, egyszer hangsúlyozottan,
máskor elhalványodva. A filmek a Fényutazás cím köré szerveződnek, ígéri az alkotó, és álomszerűséget sugallnak. A négy film egyszerre indul, azonos motívumokkal, mintegy az ősrobbanást, a csillagos eget idéző kezdő képsortól közeledünk a Föld felé, majd egyre közelebb a városhoz, az egyes motívumokhoz, amelyek már a négy film önálló életét jelentik. A záró képekben a négy filmanyag ismét eggyé válik, a csillagos ég egyre gyorsulva távolodik. Ezt követően kinyílik a múzeum főbejárata, mintegy beinvitálva a látogatókat a múzeum belső terébe, ahol kezdetét veszi a belső téri kiállítás és fényutazás.
Szép megérkezés, mondhatjuk a bevezető képsorok kapcsán, arra gondolva, hogy Mengyán András képzőművész olyan tárlattal tér vissza szülővárosába, amely, miközben áttekintést ad fél évszázados művészi pályafutásáról, olyan új elemekkel gazdagítja művészi pályáját, amelyek szervesen kötődnek korábbi, a külső és a belső tér összekapcsolását célzó megoldásaihoz. 1984-es székesfehérvári tárlatán éppen úgy a tér egészében gondolkodott, mint egy évtizeddel később a budapesti Műcsarnokban rendezett kiállításánál – más kérdés, hogy az akkoriban rendelkezésére álló technikai lehetőségek csak a tervek részbeni megvalósítását tették lehetővé. Ezért különösen örvendetes, hogy a rendezők ezúttal minden lehetséges eszközt a rendelkezésére bocsájtottak művészi víziója realizálásához.
Így történhet meg, hogy a kiállítás nem egyszerűen az egymásra találás alkalma művész és szülővárosa között. Nemcsak a tájékozódás lehetősége a közönség számára egy olyan művész munkásságáról, akinek pályája ugyan a szülővárostól olykor igencsak távoli helyszínekhez – elsősorban Budapesthez, de az Egyesült Államokhoz, Norvágiához is – kötődik, aki azonban mindvégig megőrizte kapcsolatait Békéscsabával. Hanem lehetőség a műveiben megjelenő problémakör újabb aspektusokból való vizsgálatára. Ha úgy tetszik, folytatódik egy sorozat, amely 2011-ben a művész és felesége, dr. Kovács Judit által létrehozott budapesti A22 Galériában kezdődött, majd Győrben, a kalocsai Shöffer Múzeumban, a Pécsi Galériában, 2012-ben az Egri Zsinagógában, tavaly pedig újra az A22 Galériában rendezett 70. születésnapi tárlattal folytatódott.
Ahogyan korábbi tárlatain bemutatott műveivel, a legújabbakkal is azokra a kihívásokra kereste a választ, amelyekkel a XX–XXI. század művésze találkozik, s amelyek ismeretlenek voltak a korábbi korok alkotói számára. Nevezetesen annak a gyorsuló folyamatnak, majd egy szinte robbanásszerű történésnek a következményeire reflektál, amelynek során az idő, a tér, az élet, a történelem s persze magának a művészetnek az alkotóelemei elveszítették egykori minőségüket, helyüket, szerepüket a nagy egészben, s mint millió darabra tört tükör cserepei, várják, hogy valaki minden darabot újra a helyére tegyen, hogy a kép, amelyet a világról alkothatunk, újra teljes legyen. Mengyán András művészetét innen szemlélve értékelhetjük igazán azt a szisztematikusságot, céltudatosságot, amely művészetének egyik alapvető jellemzője.
Az út, amelynek állomásai immár fél évszázados művészi pályát kötnek össze, a rendszert alkotó formák elemzésével kezdődött valamikor pályakezdése idején, s folytatódott a hetvenes–nyolcvanas években az összetett formarendszerek létrehozásával, majd a tér természetrajzának tanulmányozásával, egy soktényezős, sokféle anyagból építkező térbeli művészet létrehozásával a legutóbbi másfél-két évtizedben. Figyelmének középpontjába éppen az az állandó mozgás, értékmódosulás került, amely a XX. századot jellemzi, legyen szó a közvetlen látványról, például a nagyvárosi utca történéseiről, vagy legyen szó a történelem dimenzióiban lejátszódó változásokról, a tudomány gyors fejlődése következtében a szemmel láthatatlan világról alkotott képünk állandó alakulásáról. Hogyan lehetséges, ha egyáltalán lehetséges megérteni az egyidejűleg észlelt környezet sokrétűségét, minőségi változásait, aspektusait – kérdezi, hogy azután a logikusan következő újabb kérdést is föltegye: vajon van-e valamilyen mód ennek az egyidejű észlelésnek a vizuális kifejezésére?
Mengyán András festményei, plasztikái, installációi külön-külön s még inkább együttesen mindjárt válaszolnak is e kérdésre, amely tehát így költőinek is tekinthető. Az alapot, amelyre konstrukciói épülnek, a matematikai rendszerelv, a permutáció elvei adják, a falazó-, kötőanyagot azonban az a szenvedélyes keresés, kíváncsiság, az a beleérző képesség jelenti, amely a Mengyán-műveket mindig hitelesebbé, időt állóbbá teszi, mint amilyenné a még oly nagyszerű matematikai rendszerek vagy éppen a művészetben megtanulható mesterségbeli fogások tehetik. A „varázslatos racionalista”, ahogyan egyik kritikusa elnevezte, így a tér egészét betöltő, különös ultraviola fényben megjelenő konstrukcióival vagy éppen a művek által kijelölt fénytérben nem egyszerűen modellezi a létező világ és a művészet mozgásait, összefüggéseit, de magának az emberi állapotnak a szellemi-érzelmi dimenzióit határozza meg.
Mengyán András nyitottságának, következetességének köszönhető, hogy képes volt sajátos szintézis létrehozására azoknak a hatásoknak a nyomán, amelyeket Max Bill, az ulmi iskola és főként Kepes György művészete gyakorolt rá. Utóbbival egyébként hosszabb ideig személyes kapcsolatban is volt, először Budapesten, amikor egy tervezett, de végül meg nem valósult Kepesféle fénytorony helyszínének kiválasztásában vett részt, majd az Egyesült Államokban, ahol részt vett az egri Kepes központba került dokumentumok válogatásában – a tudomány, a technika és a művészet egymásra hatásával kapcsolatosan. A nyitottság fontosságát sugallták 1980 utáni amerikai, majd később norvégiai alapélményei is.
Pályakezdőként a hatvanas–hetvenes évek fordulóján energiáit a képzőművészet, a formatervezés és a művészetpedagógia között osztotta meg. Művészként igen gyorsan a figyelem középpontjába került. „Valahogy beletrafáltam akkor valamibe: a szisztematikus, szeriális művészetbe, amit akkoriban például az amerikai Sol LeWitt vagy az olasz Morandini és mások igen magas színvonalon műveltek. Rengeteg külföldi kiállításra hívtak, díjakat kaptam. Nem sokkal a főiskola elvégzése után bekerültek a munkáim egy-két kortárs gyűjteménybe is, Romváry Ferenc például már a hetvenes évek elejétől kért műveket a pécsi múzeumnak, ingyen és bérmentesen adtunk neki grafikákat” – fogalmazott abban az interjúban, amelynek szövege Varázslatos transzparencia című kötetünkben jelent meg 2013-ban. 1973 körül ébredt rá arra, hogy a rendszerelvű gondolkodás nagyon fontos, de a rendszernek nyitottnak kell lennie, kommunikálnia kell más rendszerekkel, nyitottnak, kompatibilisnak kell lennie irántuk. Akkoriban születtek azok a vizuális programok, amelyek nagyon közelítenek a számítógép szisztémájához és a programokhoz (szoftverekhez). A vizuális programjaihoz ekkor írt egy programadó szöveget, amely a későbbiek folyamán helyesnek bizonyult. Ekkor kezdődött a mátrixokban való gondolkodás, ekkor jöttek a téri konfigurációk. Torz felületű testek megismerését lehetővé tevő három formavizsgáló mobil készüléket hozott létre, melyekkel új és új forma konfigurációkat lehetett létrehozni. A vizuális formarendszereket vizsgáló művek vezették el a valódi háromdimenziós animációhoz. 1984-ben így jött létre a székesfehérvári kiállításán bemutatott, 5 x 5-ös raszterben 125 lámpából álló, egyszínű fehér zseblámpa-izzókból álló, számítógép vezérelte (amit két számítógépes szakemberrel építettek), valódi téranimációs berendezés (hardver). Ekkor még nem volt igazán erre a célra kifejlesztett technika. Ennek az animációnak 2010-ben Németországban LED technológiával készült „változata” is megszületett, Mengyán azonban egy évvel korábban 2009-ben a londoni Kinetika Art Fair-re (Kinetica 2010, London) elkészítette és kiállította az 1984-es verzió (minden színt tudó) színes LED-ekből létrehozott változatát.
A színek intenzitásának kutatása közben jutott el az ultraviola fényhez, amelyet a nyolcvanas évektől kezdődően máig magától értetődő természetességgel, sajátos logikával használ művészete alapvető anyagaként. A fény alapvető kifejező eszközként való használatának igénye azonban még korábbi, egészen a korai munkákig visszavezethető, amelyeken három fő színt alkalmazott, a fehéret, a feketét és a vöröset. E munkáknál két dolgot keresett: a nagyon erős kontraszthatást és az intenzitást. Előbbi elérését szolgálta a fehér és fekete ellentéte, az utóbbit a vörös alkalmazásával érte el. A normál festékanyagoknál intenzívebb fényt adó festékanyagokat keresve jutott el az ultraviola fényre érzékeny pigmentanyaghoz. Ahogyan korábban egy interjúban fogalmazott, ezzel a fénnyel és a rá érzékeny pigmenttel különös hatásokat tudott elérni, felfedezett „bizonyos dolgokat, amelyek hozzásegítenek egy későbbi továbblépéshez, hiszen olyan transzparens színeket lehet létrehozni ezekkel az anyagokkal, amelyek a képnek a térbeli hatásait hihetetlen módon megnövelik.”
Ahogyan a jól bevált szófordulattal mondjuk: más megvilágításba kerülnek a dolgok. Mengyán András, ahogyan egyik ultraviola fénnyel megvilágított installációjának a címe mondja, arról a Megszakított folytonosságról beszél, amely az egyes emberek életét ugyanúgy jellemzi, mint a természeti folyamatokat vagy a történelem eseménysorozatát, amelyek egyszerre határozzák meg életét, s mondanivalója kifejezésének alapvető eszköze éppen a világosság és a sötétség, a fény és a fény hiányának a drámai párbeszéde vagy éppen ellentéte. Ennek a műnek az első változata Norvégiai tartózkodása alatt született meg, bemutatásának különös körülményei – a kiállítóhelyet egy egykori börtön épületében alakították ki, a művek az egykori börtöncellákból átalakított térben kerültek közönség elé – természetesen kitágították a mondandó érvényességét, hatása azonban, nyilván igazolja a Munkácsy Mihály Múzeumban rendezett tárlat is, múzeumi körülmények között is erőteljes.
Fényutazás
Az ellentétek kölcsönhatása határozza meg azokat a dimenziókat, amelyekben műveinek szemlélője mozoghat, természetesen virtuálisan, hiszen olyan sok dimenziós teret hoz létre az alkotó, amely a „normális” emberi tapasztalás számára fölfoghatatlan, annyi azonban világosan érzékelhető, hogy itt is a különböző vizuális, szellemi, emocionális értékek szüntelen kölcsönhatásáról, a lét határainak szüntelen tágításáról van szó. Tágításról a hasadó fények, a térben táncoló formák, a hangokból épülő kertek felé – ahogyan a legújabb időszak műveinek különleges fény- és hangeffektusai mutatják. Ezek a munkák a vizuális kifejezésmód legújabb, a művészetet a tudománnyal összekapcsoló eszközei, a számítógép, a lézersugár, a led fény alkalmazásával készültek, miközben egyes alkotásainál továbbra is felhasználja az ultraviola fényt, a festett alumíniumot és hanggeneráló szenzorokat.
Újabb lépést jelentenek e művek azon az úton, amelyet eddig Mengyán András igen következetesen bejárt. Olyan terek és formák létrehozása foglalkoztatja, amelyeken szabadon át lehet járni, mintha valaki térhatároló falakon, vagy tárgyakon át közlekedne. A Lézerorgona vagy a Programozható polifónikus tér című munkái lézer és led fényekkel valós téri animációt hoznak létre, amelyek mindegyike 360 fokban látható, azt az érzést kelti nézőjében, hogy a fénysugarak közötti térbe jutva maga is a műalkotás – vagy éppen a mű saját mindennapi életünk – részévé válhat. Megfelelő méretnöveléssel ezek a művek egy újfajta monumentális, köztéri művészet létrehozásának a lehetőségét rejtik magukban, akárcsak a Fényhasadás és a Formák téri tánca című lézer animációk. Valamennyi plasztika számítógéphez köthető és újraprogramozható, ezáltal újabb és újabb téri animációk hozhatók létre. Interaktív fényinstallációja fényei és hangjai közé hatolva pedig a látogató valóban aktív részese lehet a térnek. Láthatatlan fénykapukon halad át, mozgását szenzorok érzékelik, s az emberi mozgásra a mű különböző hangokkal felel. Amennyiben több látogató tartózkodik a térben, véletlenszerű és/vagy megkomponált hang-kompoziciók létrehozására nyílik lehetőség. Az emberi kommunikáció a művészet mágikus hatásának köszönhetően válik gazdagabbá.
A hetvenedik születésnapja alkalmából az A22 Galériában rendezett tárlatán annak a fényutazásnak az újabb stációit járhattuk végig, amelyet az írás elején felsoroltam. A Fényvarázslat című tárlat középpontjában a Lézerutazás című fényinstalláció állt, amely tizenhárom, transzparens anyagokkal különbözőképpen megtöltött üvegoszlopból áll. Ezeken hatol át a lézersugár, s ahány stációt érint a fény, annyiféleképpen változik. A kérdés, az alkotó szerint, hogy a különböző szituációkban ugyanaz az igazság érvényesül-e vagy egy másféle – a kérdést természetesen nem csak a fény változásaira, hanem a gondolkodás folyamataira is érti. A lézerutazás egyik legfontosabb eleme vagy éppen kelléke, anyaga az a Mengyán András által kifejlesztett folyadék, amely teljesen transzparens, és amely a kétdimenziós formát három dimenzióssá alakítja át. Ez a jelenség figyelhető meg az üvegoszlopok együttesének első és hetedik darabjában. Más oszlopokban hengerpikkelyek, duplakúpok, fordított tükrök, lamellák irányítják, illetve törik meg, térítik el a fény útját, illetve az utazás végén abszolút véletlenszerűen elhelyezett gyűrt, átlátszó anyag szórja szét a
környezetben, véletlenszerű formákat vetítve a terem falára. Ennek a műnek egy újragondolt változata kerül a Munkácsy Mihály Múzeum középső termébe, azzal a különbséggel, hogy itt a lézersugarat vezető oszlopokat körkörösen helyezi el, a közöttük lévő térben kap helyet az alufólia, amely a fényt szétrobbantja.
A véletlenszerűség és a vele járó festői vagy éppen poetikus hatás figyelhető meg a fényutazást indító folyadékos oszlop azon változatánál, amely a fényinstallációtól függetlenül, önálló alkotásként szerepelt Mengyán András tavalyi, születésnapi tárlatán. A Formák metamorfózisa című oszlopon alulról fölfelé áthatoló fény az oszlopot lefedő üveglemezen képződő párarétegen megtörve illetve a lemezen keresztül a mennyezetre vetülve a játékosság, spontaneitás érzetét társítja a programkészítő logika mellé. Azokban a terekben, amelyek belmagassága jóval nagyobb a galériáénál, ez a véletlenszerűen képződő kép igen hatásos lehet – ilyen terekben helyezték el a műnek a Stratford upon Aven-ben lévő MAD (Mechanical Art and Design) tulajdonába került példányt, illetve az az oszloppár, amelyet a londoni Canary Warf 39. emeletének konferenciatermében állítottak fel. Jó referencia ez a mű Mengyán András számára a kortárs művészet nemzetközi világában. És jó referencia az a kitüntető figyelem is, amelyet a würzburgi Konkrét Művészet Múzeuma (Rupprechtgyűjtemény) vezetői szenteltek munkásságának, amikor egyik festményét megvásárolták a konkrét művészet legjobb európai gyűjteménye számára. Egy másik műve egy amerikai gyűjtőhöz került az elmúlt évben, s az Egyesült Államok két galériája illetve az Atr Tour International Art nevű kiadó-galéria is érdeklődik alkotásai iránt. A műkereskedelem azonban ma is érzi a 2008- ban kezdődött világggazdasági válság hatását, ahogyan a mecenatúra is. Ennek egyik fájdalmas hatása volt Mengyán András számára, hogy – legalábbis ideiglenesen – fel kellett függeszteniük az A22 Galéria tevékenységét, a közeljövőben legfeljebb internetes galériaként működhet tovább. Ez azért is különösen sajnálatos, mert az A22 Galéria a művészet–tudomány–technika kapcsolatának a témájában készült kísérletek, vizuális eredmények bemutatását célozta meg. Több kiállítást rendeztek itt olyan külföldi kortársak műveiből is, akiknek törekvéseit a hazai konstruktív, geometrikus, kinetikus alkotókéval rokonnak érezték. A veszteségért csak némi kárpótlást jelent, hogy munkásságát ismertette a Martina Kolle és Ingrid Gardill összeállításában megjelent Internationale Kunst Heute c ímű n émet nyelvű kötet, s készül egy hasonló áttekintést kínáló olasz nyelvű kiadvány is – a Lézer máglya reprodukciójával. Mengyán András azonban még fontosabbnak tartaná, ha végre napvilágot láthatna a formatanról írott angol nyelvű kötete, amit valószínűleg a veszprémi Pannon Egyetem Kőszegen szerveződő interdiszciplináris kutatóintézete jelentet meg a közeljövőben. Úgy tűnik, ebben az intézetben Mengyán András művészi munkásságán túl kutatói, művészetpedagógusi tevékenysége iránt is érdeklődnek. A kezdetek mindenesetre biztatóak, hiszen néhány hónappal ezelőtt az intézet szervezésében mutatták be Budapesten, az A38 hajón a művész Lézer máglya című alkotását, amely a békéscsabai kiállítás első termében látható, s amelyhez Mizsei Zoltán írta a zenét. Ő a szerzője a Mukácsy Mihály Múzeum falára vetített film zenéjének is. Úgy tűnik tehát, hogy az utak összeérnek, a külső és a belső terek, a különböző médiumok, idősíkok, helyszínek között valóban létrejöhet harmonikus kapcsolat, kölcsönösen megtermékenyítő kölcsönhatás. A Fényutazás folytatódik: a tárlat más művei a nagyváros világának konkrét elemeit idézik meg, kötődnek korunk urbanizált életet élő emberének mindennapjaihoz, a metropoliszok korának egyre nehezebben feloldható ellentmondásaihoz. A művészet azonban, legalábbis Mengyán András számára, természetesen több, mint a kábeltelevíziós csatornák vagy éppen a ma trendinek számító intermediális projektek gyors kérdésekből, gyors válaszokból fölépülő kvízműsora. Tudja, nem egyetlen megoldást kell bejelölnünk a gyorsan elvihető nyereményért, amely persze távolról sem olyan nagy, mint amilyennek adózás előtt látszik. Ahogyan a Vizuális térpolifónia erővonalai az egyik irányban a jelen és a jövő felé mutatnak, úgy a másik irányban követve őket azok felé a nagy szellemi, mondhatni kozmikus összefüggések felé indulunk el, amelyeket megismerve könnyebben adhatunk választ arra a
bizonyos Gauguin-i hármas kérdésre, amely így szól: Honnan jövünk? Kik Vagyunk? Hová megyünk?
Ez a varázslat s ez az igazi ráció: Mengyán András azt a világot próbálja meghatározni, amelyben valóban otthon lehetünk, szüntelen keresve és találva, elcsüggedve és újra bizakodóan. Ott, ahol sűrűsödik a sötétség, újabb és újabb fényeket teremt, hogy megtaláljuk a helyes irányt. Beszélget a fénnyel, hallgatja azt, amit mond, és a fény minden mondatára új fény születése a felelet.
Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.
