Képzőművészet

 

Wehner_Tibor.jpg 

 

Wehner Tibor

 

Konvenció, konvenció, konvenció

Békéscsaba városa Szent István-szobrot állít

 

Virtuális valóság, sejtelmes cyber-tér, agresszív média-térnyerés, mindent befonó hálózatok, új és új kommunikációs közegek, csatornák és módszerek, záporszerű, állandósult vizuális effektusok – és mégsem csitul a hév, változatlanul masszív az akarat és megrendíthetetlen a szándék, hogy nagyméretű, mozdulatlan, az állandóság vélelmével felruházott, emlékműveknek és szobroknak nevezett objektumokat állítsunk valóságos közösségi élettereinkbe: emlékeztetőket, példaképeket, intő jeleket, figyelmeztetéseket bronzba öntve, kőbe faragva, maradandó anyagba foglalva. Mert egy tér úgy van rendben, ha a közepén ott magasodik a szobor. E jelenvaló tendenciák ellenében és e jelenvaló tendenciák szellemében Békéscsaba Megyei Jogú Város Önkormányzata 2015-ben úgy döntött, hogy Szent István-szobrot állít. Döntésében fontos szerepet játszhatott, hogy az ország csaknem minden nagyobb településén áll már államalapító királyunknak emlékszobra, a békési megyeszékhelyen viszont nem, s mindemellett meglehetősen kevés, a magyar történelemre hivatkozó, sorsfordító jelentőségű alakot megidéző – a megszokott mellszobor-műformán, illetve -formátumon túllépő – jelentősebb köztéri kompozíció található a településen. A Szent István-szobrok magyarországi története hosszú múltra tekint vissza. A XIX. századi kezdetektől 1945-ig számos monumentális alkotás valósult meg – körükben olyan, emblematikus súlyú mű, mint a Stróbl Alajos által megformált, a budai Várban 1906 óta álló, Halászbástya-keretelte, súlyos lovas-monumentum –, majd az e körben regisztrálható csaknem fél évszázados szoborállítási csendet követően az ezredfordulón, a millenniumi ünnepségsorozat keretében népesültek be településeink ismét királyszobrokkal: egyes nyilvántartások szerint ekkortájt mintegy másfélszáz új, az állandóság igényével a közösségi terekbe illesztett Szent István-kompozícióval lettünk gazdagabbak. (Az interneten elérhető Köztérkép köztéri szobornyilvántartásában 275 Szent István-monumentumot tanulmányozhatunk.) A szobrok, az emlékművek – domborművek, mellszobrok és egészalakos kompozíciók, lovas szobrok – legtöbbje szokványos, Szent István fején koronát, kezében jogart és országalmát, esetenként kardot hordozó, leginkább idősebb, sokszor szakállas férfiút megidéző olyan fantáziaportré, amelynek megjelenítettje kellő határozottsággal és szigorral a távolba tekint. Az attribútumokkal jól felszerelt, a szimbolikus tartalmakat közérthetőn kifejező, kellő ünnepélyességgel és pátosszal áthatott szokványos millenniumi monumentális Szent István-objektumok sorát csak nagy ritkán, egy-egy esetben törte meg eredeti szobrászi gondolat és az alkotói invencióval együtthangzó formai lelemény: mint Kő Pál budapesti, Gellért-hegyi alkotása és Melocco Miklós esztergomi Várhegyet megkoronázó műve – jóllehet mindkettő jelentős környezetbe illesztési problémákat keltő és tükröztető alkotásként valósult meg –, és Fischer György nemes egyszerűséggel megformált zalaegerszegi kompozíciója. A rossz, sok esetben elrettentő köztéri példák nyomán a közelmúlt Szent István-szobrainak történetét és jellegét meghatározó konvenciók körének áttörésére, a szobrászművészet és az államalapító király szobrai között húzódó szakadék mélybehúzó veszélyeinek elkerülésére kellett ügyelnie Békéscsaba városának is szoborállítási terve megvalósítása során.

Egy szoborállítás hosszú távra szóló, nagy jelentőségű vállalkozás. A köztérre állított mű alapvető jellemzője az állandóság: hosszú-hosszú évtizedekre, szerencsésebb esetekben évszázadokra meghatározza egy-egy település, településrész megjelenését, arculatát és jellegét, hordozza a szoborállítás szándékában testet öltő gondolatokat és jelentéseket, reprezentálja a (beteljesített vagy megrekedt, korszerű vagy anakronisztikus) művészi szándékokat. A köztéri (optimális esetben) műalkotás olyan mindenkihez szóló, közösségi rendeltetésű objektum, amelyben a megrendelő és a művész, a szoborállítás gondolatának megfogalmazója és feltételeinek megteremtője és a szobrász együttműködésének eredményeképp jön létre a mű. Kényes szituációkat, számtalan konfliktust rejtő ez a megszületési folyamat: megrendelői akarattal ellentétes szobor és emlékmű általában nem valósulhat meg, míg a túlságosan agresszív megrendelői igények elől rendszerint a (megalkuvásra képtelen) szobrász zárkózik el. A megrendelői-művészi konszenzus létrejöttének lehetőségét a (megintcsak számos csapdával fenyegető) pályázati rendszer teremti meg: a megrendelő megfogalmazza, körvonalazza elképzeléseit és a szobrász, elfogadva a feltételeket önkéntes alapon csatlakozik a programhoz, és elkészíti szobortervét. (És aztán, hogy a szoborterv sorsa mi lesz, az ismét egy újabb, külön fejezet.) Ez történt a békéscsabai Szent István-szobor megvalósításának első fázisában is: Békéscsaba Megyei Jogú Város Önkormányzata 2015-ben nyílt, országos körű tervpályázatot hirdetett a megyeszékhely Szent István-szobrának elkészítésére. A pályázati kiírás pontosan szabályozta a részvételi feltételeket. Meghatározta, hogy a pályázat célja: „államalapító Szent István emlékének Békéscsaba Megyei Jogú Városban méltó emléket állító, esztétikailag és tartalmában igényes köztéri szobor megtervezése”. Megjelölte, hogy a majdani szobor helye a Szent István tér Városháza előtti szakasza, s hogy mérete „a megjelölt tér szerkezetébe, közvetlen környezetébe illő, az épített és természeti környezethez illeszkedő, Szent István szellemiségét, kiemelkedő jelentőségét szimbolizáló megformálás”. És rendkívül fontos pályázati feltételként deklarálta, hogy az alkotás stílusát, illetve anyagát illetőn „a kiíró nem tesz megkötést a szobor karakterére, anyagára, sem a választott technológiákra vonatkozóan, de elvárja, hogy megvalósulás esetén az alkotás a mechanikai sérüléseknek ellenálló, külön gondozást nem igénylő, tartós és időtálló legyen.” A tartósság és az időállóság egy köztéri műnél alapkövetelmény, de az anyagválasztás és a technikai megvalósítás, valamint a stílus terén adott szabadság rendkívül fontos és szimpatikus pályázati tényezőként minősíthető. Ám volt a békéscsabai pályázati kiírásnak egy különleges hiánya: az, hogy nem szabályozta a megvalósítandó mű költséghatárait, vagyis a pályázóknak a terveket kísérő dokumentációban kellett megjelölniük, hogy a mű létrehozásához – a kivitelezés, az elhelyezés, a környezetrendezés és az alkotói tiszteletdíj fedezeteként – milyen összegre van szükség, és ez a tényező az esztétikai mérlegelés szempontjai mellett a megrendelő végső döntését is nagyban befolyásolhatta.

A pályázati részvétel adminisztratív feltételeit is precízen felsoroló pályázati felhívás által megjelölt 2016. január 29-i beadási határidőre huszonhárom művész huszonhét jeligés pályaműve érkezett, és a kiírók által felkért szakbizottság (amelynek egyik tagja volt e sorok írója) a pályázók kilétének ismerete nélkül fogalmazta meg szakvéleményét, illetve jelölte meg azon terveket, amelyek a szakértők meggyőződése szerint a megvalósítás lehetőségét hordozták. A szakértők döntésük meghozatala előtt természetesen mérlegelték a pályázati kiírás feltételrendszerét, és megismerkedtek a pályázat által megjelölt helyszínnel, megvizsgálták a környezeti adottságokat, majd tanulmányozták a dokumentációkat és részletesen elemezték a provizórikus anyagban megformált, a méretarányos léptékben kidolgozott modelleket. Előzetesen megállapították, hogy a pályázati kiírásban megjelölt szoborhelyszín tökéletesen megfelel a majdani mű elhelyezésére: a Városháza homlokzata kitűnő építészeti hátteret teremt a kompozíciónak, míg maga a tér minden irányból élménydús látványt tár a mű befogadói elé. A szakértői bizottság tagjainak szakvéleménye kialakításánál, illetve a művek mérlegelésénél az volt az elsődleges szempont, hogy ne egy kortévesztő, patetikus, a Szent István-szobrokat jellemző sablonokat variáló, akadémikus szemléletű alkotás szülessen, hanem a modern szobrászat eszközeivel és kifejezésével élő, alapvetően a plasztikai értékeket kibontakoztató, korszerű mű.

A feladat nehézségét – egy történelmi személyiséget, az általa hordozott-megtestesített jelentőséget és jelentéseket összegezni és megfogalmazni, korszerű szobrászati nyelvezettel formába önteni, plasztikai eszközökkel tolmácsolni – látványosan reprezentálta a békéscsabai pályázat terv-együttese: a pályaművek többsége meddő próbálkozásként, vagy legalábbis több-kevesebb mesterségbeli felkészültséggel interpretált szabvány-megoldásként volt minősíthető. Eleve tévedésként tekintett a szakbizottság a lovas szobor-megoldásokra: az életnagyságú, vagy annál nagyobb – talapzatra emelt – ló és lovasa túlságosan is megterhelte volna az adott környezetet, szétfeszítette volna a Városháza előtti térség emberléptékű dimenzióit. (Ezen túlmenően e terveknél is súlyos problémaként merültek fel az anatómiai bizonytalanságok, illetve a ló és az emberalak stilisztikai összehangolásának megoldatlanságai.) A tervek körében a trónusán ülő vagy a szálfaegyenesen álló, fején koronát viselő, a testet jótékony homályban tartó, gazdag kidolgozású palásttal – koronázási palást! – takaró, a kézben az uralkodói jelképeket, egyszer jogart és országalmát tartó, máskor zászlót, keresztet, kettős keresztet vagy kardot szorongató vagy felemelő, mintegy ezen szimbolikus tárgyakkal demonstráló, hol idősebb, hol fiatalabb Szent István király jelenik meg. Esetenként a korona kis állványzaton pihen a figura mellett, s egy-egy terv az alakot keretelő stilizált építészeti elemekkel, oszlopfőkkel, támívekkel, kapuzat-elemekkel egészül ki. Csaknem minden mű frontális nézetű, merev szimmetriájú: mintha a királyi nagyság mozdulatlanságot, merev testtartást parancsolna a szobor-alakra, mintha e körben bármilyen emberi gesztus, természetes mozdulat megengedhetetlen lenne. A munkák mindegyike naturális szemléletű, leginkább részletező kidolgozású, az emberi vonásokat és az attribútumokat precízen megjelenítő, és ezért unalomba fulladó kompozícióként állt előttünk: csak öt vagy hat munka élt a stilizálás, az átírás, az egyénítés plasztikai eszközrendszerével, ahol a forma az anatómián és az alakot övező rekvizitumok tárgyszerű megjelenítésén túllépve az alkotó kéz és az alkotói gondolat egyéni jegyeit hordozó stílussá alakult. Az ezen öt-hat kompozíció mellett sorakozó húsznál több pályamű olyannyira konzervatív szemléletű, az akadémikus szoborsablonok rabságában vergődő alkotásként jelent meg, amelyek megvalósított példánya minden különösebb probléma, stílustörés nélkül beilleszthető lenne a budapesti Millenniumi Emlékmű XIX. századi művészeti szellemet árasztó királygalériájába. Ezek a művek azt tanúsították – igencsak lehangoló módon, – hogy a szobrászat nevű művészeti ágazatban, illetve különösen annak monumentális faktorában az elmúlt száz esztendőben mintha nem történt volna semmi, holott a történelmi alakok emlékét idéző szobrok körében is hallatlan izgalmas művek születtek: a magyar szobrászat közelmúltjára hivatkozva most csak Somogyi József, Varga Imre, Melocco Miklós, Kő Pál, Vígh Tamás, Szabó Tamás, Török Richárd alkotásaira hivatkozunk, és Török Richárd esetében éppen a különös szépségeket megszólaltató, a békéscsabai mezőny tükrében avantgárd szellemiségűnek ítélhető, Pannonhalmán és az erdélyi Szentjobbon álló, ugyancsak a millenniumi ünnep alkalmából végleges otthonra lelt Szent István-szobrokra emlékeztetünk.           Mindezek eredőjeként a jegyzőkönyvben egymást követték az elmarasztaló minősítések: „nincs egység a drapéria és a feltételezhető test között”, „egy elvont, hamis erőt jelenít meg, üres semmitmondó forma”, „már-már karikatúrának hat az alkotás”, „csak külsődleges eszközökkel él”, „egy dobverő, jogar és kard utal arra, hogy ez egy történelmi személyiség”, „szokásos jelképekkel élő figura”, „sziluetthatásában teljesen átgondolatlan”, „értelmezhetetlen a külön széken elhelyezett korona és jogar”, „szokványos lovas szobor szokványos gesztusokkal”, „tartalmilag semmitmondó”, „ez egy súlyos félreértés, (…) ez nem egy szenvedéstörténet”, „az alak dekoratív semmibe fullad”, „nincs egyetlen plasztikai mozzanat sem”, „konvencionális figura, dobverővel a kezében”, „mélyen amatőr munka”, „a kapumotívum közhelyszerű megjelenítése (…) nagyon súlyos architektúrát hoz létre ebben a környezetben”, „felnagyított érem, amelyet oszlopszerű posztamensre tett a művész”. A megvalósítás esélyét hordozó alkotásokról azonban érdemes kicsit részletesebben is idézni a szakértői megállapításokat. A Cecília jeligével beadott mű jellemzése: „Ez egy nagyon különös és érzékeny módon megformált Szent István-alak. Nagyon finoman átírja a máskor konvencionálisan megjelenített jogart és országalmát. Oldalnézete különös figyelmet érdemel, mert itt új plasztikai formák jelentkeznek. Nagyon szép a trónus. Kiemelkedő finomsággal megőrzi a román kori szobrászat transzcendens karakterét. Átgondolt, egységes kompozíció, léptékében, anyagában szépen illeszkedik a környezetéhez.” Az alapító jeligével beadott mű „A pályázat azon nagyon kevés művei közé sorolható, amelyről elmondhatjuk, hogy egyedi. Olyan plasztikai törekvés, amely nem sablonokban gondolkodik, hanem a jelentés felől közelíti és jeleníti meg a portréábrázolást… Benne van a történelem sok kínja, keserve. Nem egy szemet gyönyörködtető, szépséges ábrázolás, de az erényei kétségbevonhatatlanok. Szobrászati szempontból a leginvenciózusabb pályamunka. Az egyetlen, amely értelmezi Szent Istvánt, mint történelmi személyiséget.” Az Intelmek jeligével pályázó szobrász „Gyönyörű tömeget és formát mintázott meg, ami magában hordozza Szent István jelentését. Nagyon gazdag a palást felületi kidolgozása. Méltóságot sugárzó, királyi. Finoman megjelenített belső szervezettség jellemzi, amellyel a reálisan formázott karakteres arc ellentétben áll. A portré részletező és nem illik az alkotás többi részéhez. Sajnos a fej megoldása miatt nem javasolható első számú pályamunkának, pedig méltó megjelenítése lehetne Szent István királynak.” És a 11/10 jeligével szerepelt alkotásról a szakértői vélemény azt állapította meg, hogy „nagyon alaposan, szobrászi igényességgel átgondolt, egységbe foglalt kompozíció. A lényegi, tartalmi jegye a felajánlás. Emlékeztet a római Szent Péter Bazilika Varga Imre által mintázott Szent István-szobrára… Túl szép és túl tökéletes, már-már túlságosan mesteri módon megvalósult munka…. Térbe illesztése és a nézet-megteremtése jó.”

Nos, a pályázati kiírás szellemében a szakértői bizottság véleményét, állásfoglalását megismerve a békéscsabai önkormányzat Közgyűlése úgy döntött, hogy a 11/10 jeligével jelzett pályaművet valósítja meg, amelyen Szent István bronzba öntött, kezében a koronát tartó álló alakja egy kő-posztamensen magasodó, felhők trónusa fölött lebegő, ugyancsak bronzban megformált, karjai között a gyermek Jézussal ülő Szűz Mária felé fordulva jelenik meg. A mű így a Szent István-legenda azon epizódját idézi, amikor az államalapító uralkodó a szűzanya oltalmába ajánlja Magyarországot. Az alkotó műleírása szerint „A két alak léptékbeli különbsége hivatott a kompozíció monumentalitását erősíteni. Szürkés színű gránit pillér emeli magasba a Madonnát, a lépcsők és a közvetlen környezet anyaga ezzel megegyező. (…) A kétalakos kompozíció körbejárható, a tér nyitottságához illeszkedve minden nézetből kifejező látványt nyújt. A lépcső elrendezés nemcsak megközelíthetőséget ad, hanem a tartalmat erősíti. A környezetében lévő épületek méretei indokolják a vertikális kompozíciót.” A jelenet korábbi művészeti alkotások és különféle ábrázolások sorozatának visszatérő motívuma, amely mozgalmas, mozgással áthatott kompozícióban, léptékváltással, gazdagon megmintázott előadásmóddal – a felhők fölött trónoló Mária barokkos plasztikájának ellenpontja a mértéktartó király-megformálás – jelenik meg. Professzionális, elegáns, hibátlan megvalósítás, de az újító szellemiség, az önálló szemlélet, a jelenkori értelmezés kísérlete nélkül.

Ha majd felállítják, ha majd megvalósul a Szűz Máriának az országot felajánló Szent István békéscsabai szobra, a művet szemlélő pontosan leolvashatja, kódolhatja a jelenetet, azonosíthatja a múlt homályába vesző-burkolózó, a legendák által megőrzött történetet. De arról, hogy ezt a művet melyik kor állította, annak megítélésében kissé bizonytalan lesz, mert az ábrázolási-szimbolizációs konvencióban nyoma sincs, nem jelenik meg a 2000-es évek valósága, de korszakunk hiteles világlátása és életérzése, autentikus művészete sem. Egy fegyelmezett, technikailag korrekt, kompozicionálisan biztosan interpretált, lényegi felismeréseket azonban nélkülöző, a mindenkori akadémizmus szemléletét képviselő, a kor jelképes művészeti hitelesítő pecsétjét nem hordozó művel lesz gazdagabb Békéscsaba városa.  

 

Megjelent a Bárka 2016/3-as számában.


Főoldal

2016. július 21.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png