Képzőművészet

 

Incze_M__zes_m__term__ben.JPG 
Deák Csillag és Incze Mózes a műteremben

 

Deák Csillag  - Kölüs Lajos

 

Vizuális szótár

 Incze Mózes műtermében

 

Ahonnan indul az ember, a hely szellemét, világát mindig magában őrzi, onnan merít a nehéz napokban. Incze Mózes az erdélyi Barótról tíz éves korában került Marosvásárhelyre, miután, köszönhetően jó szemű rajztanárnőjének, kiderült róla, hogy ügyes kezű, tud bánni a krétával, van fantáziája, olyasmit rajzol, amit nem kértek tőle, dimenziót ad a lerajzolt tárgynak, vagyis térlátása van. Ahonnan jött, a paraszti közegből, Vásárhelytől százhetven kilométerre lévő Erdővidékről, számított, ha valakinek ügyes volt a keze, szépen varrt, vagy szebb lett a kapuja, mint a szomszédé. Édesapja gyerekkorában a játékszereiket még maguk a játszani akarók készítették. Incze Mózes gyerekként Luchian műveit látta a tv-ben, hogyan keni a festő spaklival az olajat, bicska-tempera változatban nagy lelkesedéssel és kevés sikerrel ki is próbálta.

 

Felh__fog___2015_110x140cm.JPG
Felhőfogó

 

Incze Mózes lehetett volna szobrász is, de nem lett az, vonzotta a festészet nagyobb szabadsága, gondolatainak megvalósíthatósága. Saját szavait idézve: ami a kőből leesett, az már nem megy vissza. 1995-ben kerül Magyarországra, miután nem veszik fel a Kolozsvári Egyetemre, habár képzőművészeti versenyeket is nyer. Osztályából nem egymaga jön Budapestre, mindegyikükből művész lesz, és a pályán maradnak. Absztrakttal indul, a figuratív festészetnél köt ki és találja meg saját formanyelvét, a felismerhetőt, az alkatához, lelkületéhez illőt. Sokat vívódik, mire önmagára talál, hullámvölgyeken át visz az útja.

 

korl__tolt_kil__t__s_50x50cm_2016_m.JPG
Korlátolt kilátás

 

...2003-2004 környéke kissé ködös volt, amikor a nonfiguratív iránnyal zsákutcába kerültem, mondandóm más szavakat kért. Később, 2012 környékén volt az, hogy úgy éreztem, az a világ, amit építgetek, valahogy nagyon szőrmentén van: hátralépve kettőt nem veszek részt az aktuális pörgésben, időn kívüli állapotokkal foglalkozom.  Kérte magát a valóság is, mint téma, hogy van, létezik, pontosabban az a verziója, amelyik most van itt. Nézve a hétköznapok mozdulatait, vagy egy balett előadást, nézve a táncot a színpadon, vagy csak a színtelen padon ülőket, tanulok, igaz, nem állnak meg nekem, mert szakadatlan zajlik az előadás. Ez nagyon jó vizuális szótár, ahogyan sorakoznak a kimunkált formák. Ennek az ellentéte is ugyanolyan érdekes, a tökéletlenség helyzete, amikor csak egy részlet van meg, nem kell feltétlenül harmonikus egységben lenni....

 

R__szlet_a_F__rd__z___c__m___k__ppel.JPG
Részlet a Fürdőző című képpel

 

Mi is az, ami sajátosan Incze Mózes-i jegy? A biztos rajzkészség? A színek fojtottsága, tüdőszíne, rezessége? A figurákban rejlő belső feszültség, a figurák térbe helyezése és elveszettsége, magánya, az önmutogatás hiánya, a figurák egymás közti kapcsolata? A technikai jel, a mesterséges intelligenciára való utalások, konnektorok, kábelek, zsinórok, szalagok? Mindez együtt, a kompozíció szervezettsége, kompaktsága, legyen az részlet vagy egész, hogy minden a helyén van, ill. úgy néz ki, hogy a helyén van. Kint és bent viszonya: külső-belső látványt sűrítem az áttört felületbe, benne van a táj, analógiaként tartalmazza a világot.

És a látszat csalja a szemet, harmóniát ígér, és konfliktust tálal fel a nézőnek. Incze Mózes szociális érzékenysége is olyan jegy, amely képeinek szerves része. Odaáll a kép elé, vázlatokon át születik meg valami, javít, átfest, töröl. Egyszerre viszi a gondolat és az érzés, a teremtés útját járja, nem a semmiből teremt, emlékeit is felhasználja, miként a pólyás gyermek képe is templomi, szakrális élmény (Ölelésben, 2015).

 

__lel__sben_60x80cm_2015.JPGÖlelésben

 

Erről így mesél: ...ez a villanás, amiből keletkezett a kép, kortárs, nem gyerekkori. A gyerek benne volt a hagyomány habos csomagolásában, mellette a kínai piac mai kínálata, mert az a szülői pár, aki a templomba bevitte, az éppen olyan közegből érkezett. Mindjárt beugrott nekem, ruhák, kábelek, csatlakozók, a technika ölelésében van a gyerek, ez így önmagában kéri a értelmezést. Szaporítsam a kábelköteget?. Ha egy-kettő van, akkor elkezd saját jelentést követelni magának, tömegével másik szinten működik, és nincs egyedi szál, egyedi történet....

 

R__szlet_a_m__teremb__l.JPG
Részlet a műteremből

 

Egyszerre több képen dolgozik, nem lehet folyamatában nyomon követni a részleteket. Felesége az, aki először látja a végeredményt. Akkor kérem meg, amikor úgy látom, hogy tovább kellene lépni, kíváncsi vagyok, hogy a külső szempár mit lát. Kiállításait nézve, betekintve a műhelyébe, a műhelytitkokba, nem látszanak a kihagyások, csak a változás természetessége és magabiztossága, a megtalált festői nyelv mozgalmassága, a töretlen munkakedv, akkor is alkot, amikor úgy érzi, zsákutcába jutott. Nincs meg- és leállás, sodrás van, lendület, és az önmagában való töretlen hit, hogy amit fest, az jó, annak kell lennie. A kritikák néha bőszítik, de az igaztalan kritikát is megemészti, sarkallja valamire, hogy jobban értsék.

A kritikákról így fogalmaz: Akkor van értelme számomra, ha olyanról szól, amit magamtól nem vettem észre, jó vagy rossz, mindegy. Sokszor találkozom fanyalgó vagy ellentétes véleménnyel, akkor jól felhúzom magam, és addig forgatom, míg jobb lesz annál, mintha hátba veregettek volna. Megerősít vagy átértelmezem. Fontos, hogy mit gondolok, de az is fontos, hogy mi látszik. A festészet közösségi fontossággal is bír.

Rendszeres kiállító, egyénileg és csoportosan, a szakma figyel rá és elemzi műveit, törekvéseit. Mágikus festészete van, figurái élnek, ha önmagukba is mélyednek, útkeresők, megtorpanásuk nem véletlen, ahogy a technikai világban az útválasztók sem azok, az információ tudás és hatalom. Incze Mózes világhoz való viszonyát követhetjük nyomon a képein, a kitaszítottságtól a másik személy általi rezdülésig, a hatás és ellenhatás kettősségével átitatott szereplői korunkban élnek, mai emberek. Lehet, hogy nem ismerik behatóan az őket körül vevő világ technikai adottságait, paramétereit, az emberre leselkedő veszély súlyát talán lebecsülik, de Incze Mózes épp azt a pillanatot ragadja meg gép és ember, információ és lélek viszonyában, amikor dönteni kell, merre és hova. Vagyis figurái felismernek valamit, hol rejtetten, ösztönösen, hol tudatosan, életük megváltozott, vagy változóban van, és nem élhetnek úgy tovább, ahogy eddig éltek.

 

Folytat__s_el__tt_110x90cm_2016.JPG
Folytatás előtt

 

Festészete olyan jegyeket hordoz, amelyek a reneszánsz világából erednek, oda lép vissza, hogy a forma kezei között úgy szólaljon meg, hogy az holnap is igaz legyen, mert igazságot tartalmaz, hordoz. Utolsó kiállítása a budapesti Léna & Roselli Galériában Személyes reneszánsz címet viselte. A mai reneszánsz a kiegyenlítődést, a korábban megbomlott egyensúlyt állítja helyre. Briliáns rajztudása és ecsetkezelése mellett témaválasztásában is követi az elődök szellemét, figurális festményeiben ősi, tiszta erényeket tár elénk. Képei láttán az az érzésünk, hogy az univerzummal szembesülünk, benne az emberrel, akkor is, ha a tér lehatárolt (Korlátolt kilátás, 2016), az emberi test méreteihez igazodik, a léthatárt feszegeti. Modern és antik, biblikus és hétköznapi témák ötvöződnek, kapnak új jelentést.

 

 

Val__s__gpr__ba.JPG
Valóságpróba

 

 

A technikára való direkt utalások segédeszközök, olyan jegyek, amelyek közelebb visznek a művészi gondolatokhoz, a kép kompozíciós világához, szervezettségéhez, rendjéhez. Incze Mózes tudatos alkotó, miközben mindig a szabadságra vágyik, a szabadság, a kötöttség nélküli érzés és gondolat vezérli szándékait, tetteit. Számára a reneszánsz nemcsak újjászületés, hanem újjáteremtés is. Sejtelmes színeiből sok helyen kiviláglik a türkizkék ég. A festményein gyakran feltűnnek a mai korhoz kötődő tárgyak, kábel, monitor, konnektor, a társadalmi elidegenedést és a technika uralkodását hangsúlyozzák, függőségünket a technikától, ugyanakkor a kapcsolat szükségességét és hiányát is. Mozaikos perspektíváival az emberi test és a tájképek kerültek figyelme középpontjába, méltóságteljes jeleneteit visszarántja a hétköznapokba. Képeinek különös, tompa fénye az, ami drámaiságot hordoz, az érett férfikor mindent átható pillantását, értem. Értem a világot, értem önmagam, de hol vagyok én otthon ebben a világban, hol vannak a többiek?

Alakos képek váltják egymást a csak kézfejet, lábfejet ábrázoló festményekkel. Rész és egész különös viszonyát látjuk, a van és nincs párhuzama a látszatok világába visz, érzékeljük a hiányt, a hiányzó személy auráját. Képei gyakran bírnak kettős erőtérrel, az egyik a jelen lévő figura energiája, a másik a holdudvar. Képei lebegnek, misztikus belső fényt árasztanak a sötét tónusok ellenére. Önmagukba zártak a figurák, a környezet lesz élettelivé, ez sugárzik be a figurákba is, bennük van a változás lehetősége. A látszólagos fragmentáció, szakadozottság ellenére is az egyes részek párbeszédet folytatnak egymással. A figurák belső világa ugyanakkor a külsőben jelenik meg, a tájban, kivetül, eggyé válik környezetével. A dimenzióváltozások természetesnek, csillagegyüttállásnak, párhuzamos világnak és időtlennek hatnak. Esztétikai architektúrájában egyszerre van fönt és lent, körön kívül és körön belül. Sajátos motívuma, a vörös fonal, a szalag, mintha a festő az egész világot körbe  akarná ölelni, de gyakran ez is szaggatottá válik, hiánnyá, hol félkör, hol karika vagy akár aura jelzéseként jelenik meg. Hol véd, hol megköt, néhol rejtve, vagy búvópatakként csak éppen hogy előbukkan a kép egy részletében, vagy akár négyszögesítve.

 

Incze_M__zes_m__terem_ablaka.JPG
Incze Mózes műteremablaka

 

A transzcendenst, a csodát, az emberi gesztust a fény sok árnyalatával mutatja be, hol foltosan, hol olajosan csillogón, hol robbanásig feszítve, gördítve a látványt. Ecsetvonásai nyomán olyan világ tárul elénk, amely színnel, akarattal teli, fölemelő és lebegő, éghez közeli világ. Nem a figurái, tárgyai lebegnek, hanem az a tér, amelyben megjelennek. Mozgalmas szilárdság, a tárgyak összetartanak, a rend támaszai.

Incze Mózes szerint: Apró lépésekben történtek a változások, az egyik kép adta át a másiknak a módosuló hangsúlyokat: hogyan is van ez az emberi létezés és közege, amibe most belelavíroztam magam, amit magunk köré építünk, a magunk mintájára, de az már mégsem emberi. Ez a szimbiózis a technikai perifériákkal, meg a virtualitással, ami oda belekeveredett, a szakralitás meg a tapasztalt valóság közé, ez mind képi társításokban értelmeződik számomra, és amíg a mesterséges intelligencia kora előtt vagyunk, megfogalmazom az ember szempontjából. Ennek megtapasztalása és megfestése, úgy érzem, ez az én dolgom.


Főoldal

2016. június 23.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png