Bak Imre (Budapest, 1939) Munkácsy Mihály-díjas és Kossuth-díjas magyar festő. Festményei eredendően geometrikus szerkezetűek, az 1990-es évektől már építészeti tagozatok strukturálják a képteret, amely egyre perspektivikusabb, racionálisabb és transzcendentálisabb, s egyre színesebb, derűsebb, kisugárzó hatású. Kassák Lajos, Korniss Dezső és az Európai iskola neoavantgárd hagyományainak folytatója és lépést tart a nemzetközi képzőművészeti törekvésekkel.
Bak Imre AKTUÁLIS IDŐTLEN
Egy életmű rétegei 1967–2015
2016.03.06. – 2016.06.26.
Paksi Képtár
Paks, Tolnai utca 2.
Bak Imre: Fachwerk,
1971-2016, installáció, fotó: Sulyok Miklós
Deák Csillag
Ablakból nézünk
Bak Imrének, a geometrikus absztrakció nemzetközi rangú képviselőjének életművét tekinthetjük át – a teljesség igénye nélkül – a Paksi Képtárban. A magas és tágas, levegős tér lehetővé teszi, hogy a képek közötti kapcsolatot, hálózatot, egységet egyetlen vagy néhány pillantással felmérhessük, sőt, az emeletről is megfigyelhessük a művek egymásközti dialógusát, az életmű belső mozgalmasságát, a motívumok felbukkanását, egyszerűsödésüket, a már-már pannószerű képek erejét, lüktetését.
Részlet Bak Imre Aktuális időtlen című kiállításából,
2016, Paksi Képtár, fotó: Sulyok Miklós
Mindig úgy gondoltam, hogy hát azért a döntő a festészetben a koncepció. És húsz év óta egyfolytában azt hiszem, hogy a kép az szentkép, ikon, meditációs tárgy. ...az embernek van egy szellemi alapállása, de hogy ebből hogyan lesz kép, aktuális megjelenési forma, az teljesen kiszámíthatatlan.
A 1973-ban készült fekete-fehér fényképeken a geometria és a szimmetria-asszimetria uralkodik, nem lógnak ki az absztrakt festmények közül, Bak Imre egy másik művészeti ágban is megtalálja a formát, a világ rendezettségét, és látképét. Itt is a kapcsolatok, a vonalak és hálók az izgalmasak, miként is lesz egy városi látkép hálózattá, átlóval, vonalakkal osztott térré. Falu IV., 1974-es fotón a falusi ház fordul ki sarkaiból és lesz geometriai motívumok mentén rendezett látvány-sorozattá. Ezek a motívumokat ismerhetjük fel a Fényes 4., 1970-es absztrakt alkotásban, mintha visszafelé folyna az idő, helyesebben előrefolyik, csak összekapcsolódnak a művek, és az időrend engedi látni, mi közös a művekben, függetlenül az időtől. A Narancs, 1969 élére állított négyzet további négyzetekké osztódik, szabályos ellenponttá, a színt hordozó két négyzet output-input hellyé.
Bak Imre: Narancs,
1969, akril vásznon, 150x200 cm
Ez is formajáték. A Tájátalakítási folyamat III., 1971 sávjai ugyanezen motívumok mentén válnak szervezetté és szerkesztetté.
Az újra feldolgozott Fachwerk (Rekonstrukció), 1971 összegzi mindazon művészi törekvéseket, amelyek az előbbi fényképeken megjelentek. A kép a térbe fordul, zárványos testté válva, új dimenziót kap. Nincs figura, alak, csak alakzat, csak struktúra (ahogy Bak Imre megjegyzi: „a struktúra azért már Pollock-nál is teret jelent”), a rend, a tér illúziója változik meg, másfajta rend lesz a síkban, mint a térben. Felszedett kockakövek, megbontott múlt, amit igyekszünk renoválni, holott tudjuk, felépíthetetlen. Kibontja az ismertet, és létrehoz egy ismeretlen amorf világot, amely leképezése egy valóságos világnak. Réteg borul rétegre. Látjuk, de nem ismerjük. …mégiscsak rendkívül konkrét élményeket lehet abból szerezni, hogy belesétálok a terébe. (…) A képi tér (…) egy metafizikus tér, ahol fantasztikus kisugárzása van a fénynek, (…) egy furcsa szellemi tér és szellemiséggel telített, a szellem fényével megvilágított tárgy – jegyzi meg Bak Imre. Körbe sétáljuk a művet, ott vagyunk a mű közelében, képzeletben már a közepében.
A Landscape, 1973 forma- és esettanulmány, a szín és a négyzet, kör, háromszög egymáshoz viszonyított rendjének, arányának, hasonlóságának, tükrözésének vizsgálata, miként az a Sun-Mountain, 1973 mű is. Az átló feloszt, a bejegyzés csak jelzi a tárgyat, mit is akar ábrázolni – elvonta n. A hegy fölött a nap, árnyék és fény, világos és sötét uralja a síkot, a teret. A Sky – Field, 1972 kép az ég és a föld viszonyát ábrázolja letisztultan, létük vízszintes elrendezése utal a mennyre és a pokolra, biblikus jegyeket sorol, átvitt értelemben az élet és halál elválaszthatatlanságának képzetét kelti a nézőben.
Sky – Field
Kulcsmű számomra a Nap-Bika-Arc, 1976 című alkotás, amely a teljesség érzését kelti bennem, a harmóniát, a végtelen egyensúlyt, magát a rendet. Az emberi arc stilizálásával a napkorong isten szemévé válik, ember és isten válik eggyé, ill., ahogy a festmény sejteti, mindig is egyek voltak, a kezdetektől. Motívumai köthetők a népművészethez, a virágszimbólumokhoz. Nem felülnézetből ábrázol, hanem frontálisan, mintha egy autó elejét látnánk, vagy egy Minotaurosz nézne ránk a sötétből.
Nap-bika-arc
A Tükrözés I., 1976 is az ismert motívumok mentén szerveződik, a hasonmás, másolat és eredet viszonyát veti fel, amikor eldönthetetlen, mi a kezdet, mi a vég, hol van az eleje, hol van a vége, mi jött létre elsőként, és mi másodikként. Ez már a mítoszok földje is, Nárcisz és a folyótükör találkozásának absztrahálása. Ahogy a DNS-ünk az örökítő anyag, úgy itt nem dönthető el, mi örökít és mit. Önnemzés? A teremtés olyan pólusa, ahol nincs negatív forma, a teremtés olyan helye, ahol nincs befogadás, nincs kitüremkedés.
Előkép a Dombok, 1974 című kép is, a menny és pokol, az ég és a föld másfajta megfogalmazása, a színek és a feketeség viszonyának felvetése, ahol fent van a fekete (pokol), lent van a színek világa (menny). Bak Imre fordít egyet a szokványos képen és gondolaton. Ennek a gondolatnak építészeti szemléletű megfogalmazása a Fekete-fehér 6., 1982 kép. A fehér és a fekete mint árnyalatok lesznek térképző jegyekké, egymáshoz való viszonyuk, arányuk, helyzetük kelti a tér függőleges és vízszintes illúzióját. A szín-formával, azaz a kompozícióval kapcsolatban Bak Imre így fogalmazott: ...ami engem a népművészetben is érdekelt, az éppen időtlen értéke, például a szintetizáló jellege, szemben a nyugati gondolkodás analitikus természetével, a népi kultúra szintetizáló trükkjeit próbáltam a magam nyelvére lefordítani.
A Konstruktív dekonstrukció II., 2015 művében felfele törnek a formák, a színek ellentétesek, sárga és fekete, kiemelnek, az építmény áll, még nem dőlt össze, de nem sokáig kell várni rá, és összedől. Számomra másik csúcs műve a Váratlan, 2013 című képe.
Váratlan, 2013
Ismét a kép centrumába helyezett háromszög kelti a feszültséget, a nagyobb kék mező a tenger illúzióját teremti meg. A felfele törő, leheletnyit megtört háromszög fehér vitorlát is szimbolizálhat. Fehér László kör alakú (tondo) képeit juttatja eszembe, míg Fehérnél a fekete és fehér szín kelti a napfény látszatát és élességét (valóságát), addig Baknál a geometrikusan elhelyezett színes formák hozzák létre a tér, a természet illúziójának érzetét, észlelését. Mintha egy ablakból néznénk kifelé a tájra, meglebben kétoldalt a függöny, érezzük a szél fuvallatát, a sárgás fényt. Hajoljunk ki az ablakon.
***
Kölüs Lajos
Kötések és csomópontok
Bak Imre paksi kiállításán látni a folytonosságot, az időbeni és a térbeli kapcsolatokat a képek között. Evidenssé vált az, ami sok műértő számára az volt eddig is, hogy Bak Imre életművében hol és mikor születtek a csomópontok, mely művek azok, amelyek jellegzetességükkel teszik ezt érthetővé és egyértelművé. Ennek látványa – túl a festményeken – a kiállítás varázsa, a kurátori munka jelentős eredménye is.
Részlet a kiállításból
Absztrakt művei mélyen emberiek, tiszták, tárgyszerűek, színnel telítettek, saját szimbólumrendszert felállítók, működtetők és hordozók. Ha Adyt idézném, az ő szimbolizmusát, nem járnék közel az igazsághoz, de akkor igen, ha Ady magyarságát idézem, akkor találok közös pontot Bak Imre képei és Ady versei között. Én nem vagyok magyar? – kérdezte a költő azonos című versében 1907-ben, Magyarkodóknak, köd-evőknek,/ Svábokból jött magyaroknak/ Én nem vagyok magyar?
Bak Imre sem kerüli meg a kérdést:…olvastam Hamvas Bélának egy tanulmányát, az “Öt géniusz”-t, ahol pontosan azt próbálta vizsgálni, hogy ebben az adott földrajzi helyzetben, ahol a nyugati, keleti, északi, déli kulturális hatások egyidejűleg érvényesek, itt a különböző szellemi hatások kereszttűzében hogyan jöhet létre olyan szellem, aminek saját karaktere van, és hogy hogyan szintetizálja ezeket a hatásokat. Most itt nem tömegméretekben gondolkodunk, hanem szellemi csúcsteljesítményekben (http://www.artpool.hu/Al/al04/Bak.html).
Nyomon követhetjük, hogy a színes formához, Sávok I., 1967-es képhez képest miként gazdagodik, válik olyan térillúzióvá a Fekete-fehér 6., 1982 kép, amelyben már „lakni” is lehet, azaz belakható, mélységben, magasságban.
Fekete-fehér 6.
Az utóbbi kép bonyolultabb, rétegzettebb, mint formai elődje. És a Gésa, 1990 kép szintén építészeti motívumot hord, de már jelekként, szimbólumokként. A női test stilizált formában jelenik meg, egyértelműen nem japán, hanem magyaros formaelemekkel. A kép mozgalmassága az, ami feltűnő, a kép ritmusa és lüktetése, ahogy felszalad a magasba a vonal, akár egy magaslati lift, tágassá válik a kép, miközben épp a képi tömörség, egyszerűség és átláthatóság, dinamizmus az, ami jellemzi az alkotást. Az Arany nap, 1987 pöttyeivel inkább hat formatanulmánynak, mint befejezett alkotásnak. De a kör és a téglalap által elkülönített világ egymásnak feszül, az egyik szabadon lélegzik, a másik önmagába zárt, már-már börtönnek vélem, vagy aszkétikus helynek, ahová az egyén visszavonul. Bak Imre művei az értelmezés flexibilitását hordozzák, vagyis ezek a művek nyitott művek, hangulati és érzelmi tartalmakkal.
Részlet a kiállításból, fotó: Sulyok Miklós
Az Éjszaka arca, 2006 az Arany nap című kép motívumát viszi tovább, dolgozza fel újra, de itt már a függőleges hasábok, téglalapok veszik át az irányadó szerepet, és a színek karakterisztikusan fogalmazzák meg és vetik fel a valamihez tartozás élményét és a magányt, az alkotói függetlenséget. A városi tájélmény (C. de Portzamparc, 1999), utalva a hetvenes évek eleji fényképekre, fotókra, színben és formában fogalmazódik meg, felismerhetőek a tetők, mintha valaki valamelyik pesti ház tetején állna, és onnan nézné a várost. A tér tágassága, levegőssége az ellensúlya a tér tömörebb, átláthatatlan rétegének. Valami ott van, de nem látszik át, és mozdulatlan, ott van az ég alatt, szembesül az égi világgal. Az épület sötét foltja a mélyet, a sötétet szimbolizálja, motívumként a poklot, Hádész világát. A Bauhaus, 1986 tisztelet Moholy-Nagy és társai előtt, játékosságával, feladványszerűségével a teremtést idézi meg, de tiszteleg a véletlen és a szerencse előtt is, mert semmi sem biztos, nincs bizonyosság arra, hogy amit alkotunk, az jó is lesz. A képet nézve bennem egy karácsonyi este is felmerül, esik a hó, lehet szánkázni.
A Fénytörténetek IV., 2014 is összegző mű, szintetizálja Bak Imre belső látását, forma- és színérzékenységét, a kompozíció mozgalmasságát, a háromszögek kavalkádját, rendezettségét, a kép epikusságát, a kiterjedt időt, mert itt a végtelen is bemozdul, megmozdul, látni nem látjuk, csak érzékeljük.
Fénytörténetek
Csúcsalkotás, méreténél is fogva, nincs aránytalanság, folytonosság van, szervesség, a tér folytonossága, a szemlélet, a pillantás tudatossága és a véletlen ismétlődő jelenléte. Bármi történhet. Semmi sem lezárt. Nyitott végtelen. Maga az emberi élet, tele szenvedéllyel és érzelemmel. Homogén mű, tele dinamikával, de mondhatjuk azt is, a homogenitás háttérbe kerül, a változatosság uralja a képet. Mindegyik megállapítás igaz lehet, egyik sem zárható ki. A függőleges vonalak uralkodnak, egymáshoz viszonyított arányuk harmóniát kelt, olykor disszonanciát, a befejezetlenséget, miként egy polifonikus zenemű. Ismerős a motívum, hívja a másik motívumot, de valami közbe szól, egy másik hang. A kép nem két-, hanem többdimenzióssá válik. Igazi térillúzió.
Nincs üres tér, mondja Bak Imre, ahogy az ember agya is jár valamire, őriz, felfedez, létrehoz valamit.
Alakzat
Paradoxon, hogy képei megakasztják az ember pillantását, lefoglalják, megkötik. Az üres terei is, ahol nincs anyag. Képeiből az élet sugárzik, az élet rétegeit hordozzák a geometrikus formák, elszíneződnek ezek a rétegek, összenyomják egymást, sőt el is tűnnek rétegek, már nem lehet megállapítani a keletkezésük idejét. A Fénytörténetek sorozat erről is szól, ahogy az életmű átmenetei, zökkenői egybesimulnak. Időben élünk, és időben távozunk. A rétegek az időt őrzik, de egyben el is takarják, sőt, el is vesztik az időt, az idő mozgalmasságát és végtelenségét.
A Maszk VI., 2014 kép szín- és térkompozíció, Bak Imre olyan alkotása, amelyben teljes fegyverzetben és tudásában áll előttünk, maszk nélkül. A kék ékforma, fekete alappal, olyan belső tér, amelyet körül vesz egy másik világ, lehet ez egy füzetlap, egy papír halmaz, könyvek sokasága, de lehet emlékek formája is, sőt, emberi testek is. Vizualitásában megidézi a merengő pillantást, a kényes egyensúlyt a kompozíción belül és egészében. A Remény II., 2015 című műben is ott a labirintus és a kijárat illúziója. Nem tévedhetünk el.
