A 2015-ös tábori plakát aláírásokkal (Bráda Tibor)
Szilágyi András
Hagyomány és folytonosság a
tájképfestészetben
A Nagybányai Tájképfestő Telep húszéves, ünnepi kiállítása a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen
A nagyváradi kulturális események megkülönböztetett helyszínén, a Partiumi Keresztény Egyetem emeleti aulájában a Nagybányai Tájképfestő Telep (NTT) válogatott tájképeiből nyílt a napokban kiállítás.
A Nagybányai Tájképfestő Telep 2015-ben ünnepelte két évtizedes fennállását. Ebből az ünnepi alkalomból közel félszáz műalkotást tekinthetnek meg a festészet iránt érdeklődők. Az első alkotótábor 1996 júliusában a Máramaros megyei Magyarláposon jött létre. Az alkalmat, a lehetőséget a Nagybányai Művésztelep 100. és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület megalakításának 75. évfordulója teremtette meg, viszont a nemzeti képzőművészeti kultúra ápolása szempontjából fontos, meghatározó „intézményi” felismerés Tőkés László, akkor hivatalban lévő váradi református püspök, kezdeményezésére történt. Tőkés László európai képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke az eltelt húsz év alatt mindvégig védnöke és elhivatott támogatója is volt a Telep működésének.
Filcz Leopold Poldy, Schneller Mária,
Nikolai Catavei, Simion Pop festményei
A református egyház támogatásával létrejött Telep fenntartása nem az egyházi igény (illetve használat) elvárására, hanem sokkal inkább a képzőművészet hagyományőrző funkciója, valamint a képzőművészet nemzeti és egyetemes kultúrateremtő, kultúraközvetítő szolgálatára épült. A Telep az alapítás után a fennmaradás érdekében az ezredforduló évétől (2000-től) a felsőbányai Bódi-tó környékére költözött. A működési feltételeket a Nagybánya Képzőművészeti és Kulturális Egyesület biztosította/biztosítja, de a szervezés az alkotómunka színvonalas szakmai irányítása mindeddig, vagyis az eltelt húsz esztendőben elsősorban Véső Ágoston Munkácsy-díjas nagybányai festőművész áldozatos, odaadó munkájának köszönhető.
Égerházi Imre: Felsőbányai ház
Ha Nagybánya művészetét felemlítjük, vagy akár írunk róla, akkor nehéz megszabadulnunk az elfogultság és meghatódottság egymást átható érzésétől. Hiszen nem csupán egy helyszínről, hanem a modern magyar művészet történelmileg érvényesnek tekinthető születéshelyéről van szó. Olyan földbegyökerezettségről beszélhetünk, amelyben a város, a szabadban festett hegyvidéki táj jelenik meg a maga mindennapi életével és misztériumával. Igaz ez annak ellenére, hogy a korunk tájképfestészeti céljai mára megváltoztak. Összefoglalva: megváltoztak a függő (a korszellem) és független (a nagybányai táj) változók arányai. Hiszen látszólag helyén van minden, a nagybányai táj, szimbolikussá emelt hegyeivel, épületeivel, a maga levegősen áttört színeivel és formáival, mégis tagadhatatlanul átalakult.
Deák Ilona: Máramarosi táj, kakastaréj-boglyákkal
Ugyanakkor a befogadó közeg szellemi igénye is megváltozott; s a pályájukat kezdő és kibontakoztató tehetséges tanítványok érdeklődése sem a kívánságoktól, hanem elsősorban a képzőművészet egyetemes és nemzeti folyamataitól függ. A kiállított művekből kitetszik, hogy elsősorban az idősebb generáció művei járulnak/járultak hozzá a Telep sikeres működéséhez. Mesterségbeli, szakmai igényesség, és esztétikai minőség jellemzi a tárlatot. Igaz, a közeljövőben lesz százhúsz éve annak, hogy a modern magyar művészet kialakulásának kezdetét a nagybányai művésztelep megalakulásától (1896) számíthatjuk, de újra és újra felvetődik a nagybányai festészeti „hagyomány és folytonosság” vizuális-szellemi párbeszéde. A kiállítás bizonyítja, hogy vannak érvényes vizuális válaszok a feltett kérdésre. Természetesen a NTT nem azonos a klasszikus elődök szerveződésével, de nem véletlen az, hogy a NTT célkitűzése elsősorban a jelenben ébredő hagyomány folytonosságára, illetve esztétikai kölcsönhatására helyezi a hangsúlyt. A bemutatott művekből talán a legfontosabb következtetés, hogy milyen mély az „árvafelejtés” állapotába került Nagybánya-hagyomány újraélesztésének igénye, vágya. Pontosabban nem nosztalgiáról van szó, hanem arról, milyen mélyen gyökerezett a meghívott alkotókban a tájszemlélet folytonosságának igénye (Véső Ágoston, Konkoly Gyula, Lóránt János, Tenk László, Simon Endre). Az erdélyi alapítókon kívül aktív és rendszeresen visszatérő román, magyarországi művészeket is találunk a tárlaton, akik a saját művészetüket is megújító módon válaszolnak a feltett kérdésre (Bráda Tibor, Deák Ilona, Fábián Irén, Buhály József, László Dániel).
Bráda Tibor: Felsőbányai almáskertben
Természetesen a művésztelep alapítói sem voltak, de korunkban sincsenek könnyű helyzetben. De arra a fontos kérdésre, aktuális-e korunkban a tájképfestészet, a kiállított képzőművészeti megoldások meggyőző választ adnak. Különösen figyelemreméltó, ahogyan az alkotók túllépnek a történelmi, illetve „múzeumi egység” szemléletén, vagyis nem zárt egységet szerveznek, hanem egyéni szemléletek mentén alkotják élővé a nagybányai tájképfestészeti „hagyomány és folytonosság” kölcsönhatását.
A Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezésében megnyílt kiállítás anyaga 2016. január 30-ig tekinthető meg.
