El Kazovszkij (1948–2008) a késő XX. század és az ezredforduló egyik legeredetibb és legszuggesztívebb magyar képzőművésze volt. Mesterei Kádár György és Kokas Ignác voltak. Festőként, performerként, díszlettervezőként és - ma már tudjuk - költőként is hatalmas életművet hagyott hátra, amelynek roppant elevenségét és mélységeit a kortársak is azonnal fölismerték. A Magyar Nemzeti Galéria mintegy 400 művet bemutató kiállítása arra vállalkozik, hogy művészettörténetileg pontosabb képet rajzoljon mindarról, amit El Kazovszkij fájdalmasan korai halálával örökül hagyott. (Nemzeti Galéria)
A túlélő árnyéka – Az El Kazovszkij-élet/mű
2015.11.06. – 2016.02.14.
Nemzeti Galéria
1014 Budapest, Szent György tér 2.
A kiállítás az El Kazovszkij Alapítvány együttműködésével jött létre.
Dzsan Panoptikum
Deák Csillag
Hadisten sereg nélkül
Másodjára vágok neki a kiállítás tizenkilenc stációjának. Már tudom, több órás bolyongás vár rám a labirintusszerű termekben, még akkor is, ha ezúttal kísérőm Szilágyi Ákos, El Kazovszkij barátja, műveinek kiváló ismerője. Megtudom, hogy El mennyire szeretett utazni, elsősorban vonaton. Látom őt, amint a transzszibériai vasúton ül, nézi a tájat, mint egy képregény kockáit. Mindig úton volt, akárcsak most is. Sehol sem áll meg a szerelvény, soha sem ér célba. Most engem visz vonatán, ő vezeti a mozdonyt. El Kazovszkij is önmaga labirintusában bolyong, kutat-keres valamit és valakit. Önmagát, a szerelmet, a szépséget. Amit csak úgy őrizhet meg, hogy levágja fejét, tárgyiasítja. Angyal és kutya is. Fekete angyal és sakál is.
Kék hegyi Vénusz
Ragadozó, önmaga prédája. Női test börtönében él, ahonnan nem szabadulhat. Minden műve a szabadulás esélye, alkalma és tárgya. Kasza, hattyú, kutya, fejetlen és kötözött test. Újra és újra nekirugaszkodik egy témának. Variál, rendületlen hittel és erővel. A szép után vágyódik, vágya beteljesületlen. Vándorol, mint egy vándorállat, egyszerre farkas, sakál vagy oroszlán. Vagy-vagy. Kétfejű kutyaként vágy-vágy, ego-ikon.
Most merre induljunk. Nem indulunk, mert nem bírunk szabadulni a Dzsan Panoptikum (vezérkép) grandiózus hatásától. A vörös szőnyeggel borított lépcsők, a színpadias beállítás, bálványállítás, a fetisiszta tárgyfüggőség, az ünnep, a rítus újra és újra celebrálása jelenik meg. A művész kilép az időből, az ünnepbe, a szakrális térbe, de a lépcsők nem a mennyországba vezetnek, inkább a vesztőhelyre. Az éles kontrasztok szinte felhasogatják a teret, a paradicsom elérhetetlen, hiába ő a teremtő, aki felépíti bálványát, nem tud mit kezdeni vele, bebalzsamozza. Lekaszálja az időt. A vándorállat mint őrző, maga a művész. Más testté lesz. Párka lesz, a sors fonalát gombolyító lény, aki gúzsba köt és köthet bárkit. Élőt és holtat. Fej nélkül akár. Az élőt holttá teszi, fejetleníti, ezáltal tárggyá változtatja modelljeit. Női testben lakó férfi, aki bátor, aki uralkodni tud.
nemek terme 1
Tiszta színeket használ, kerüli a homályost. Monumentális és elementáris egyszerre. Nyitja a teret, mintha késsel vágna belé, éket formál, háromszöget, kihasítja a térből a formát. Íróasztalán fiatalkorától Szent Sebestyén képe állt. Sebez, és sebzett is.
éles terek terme
Terei nem üresek, még a sivatagban sem. Mint aki fél, hogy magára marad, mint aki fél, hogy nem elég önmagának. Motívumai közt ott az androgün, az arc nélküli emberalak. Tárggyá teszi, a szépség tárgya lesz az emberi test. Tragédiát sző beléjük. Az elérhetetlen szépség tragédiáját. A vágy az elérhetetlen test és szerelem után. Egy vércsepp ragyog. A pusztulás képeit látom, a purgatóriumét, a mennybemenetelt, Jákob lajtorjáját, a fentet és a lentet. A kettősséget, se itt, se ott. Mindkét helyen szeretne lenni egyidőben. Kibeszéli fájdalmát, kifesti magából, és fájdalma mérhetetlen.
A mítoszok földjén jár, a maga teremtette mitológiájában, ott, ahol csak ő van otthon. Otthonossá teszi a sivatagot, belakja, magáévá teszi. Uralkodik rajta, uralja a teret és az időt. Mégsem lel otthonra. Nem lineárisan olvassuk El Kazovszkijt. Egylényegű festő, akinél alig látszik az elmozdulás. Mert elmozdul. Az éles szögek olykor gyöngéd ívekké válnak, kerekednek a formák, megjelenik a tojás, a Grál kehely. Hogy mégsem unjuk a látványt, a témák ismétlődéseit, az a kiállítás kurátorait dicséri, a nézőt beemelik ebbe a világba, szinte mi is El Kazovszkijjá válunk, egy androgünné vagy egy kutyává. Libikókája a kutyákkal és középen a balerinával billeg, de akár perpetuum mobile is lehetne, mert a harc, a mozgás végtelen.
nemek terme 2
Szétszálaz valamit, kompozíciójában újra összerakja, kirakja. Felismerhető a változás, a hangsúlyeltolódás, a vágy titokzatos tárgya. Olyan világot tár elénk, amelyre nincs vagy nem volt korábban szemünk. Valahol itt találhatók meg az orosz föld gyökerei, ebben a gyöngédségben, ebben az erőben, hogy láthatatlanul kötődik egy tájhoz, egy világhoz, gyermekkorához.
Gyerekkorától katona szeretett volna lenni, lányként nem lehetett az. Hadistent játszik. Mintha egy spártai harcos lenne, az utolsó leheletig küzd. A fogyatékra, a veszteségre látunk és lát. Az angyal karjából kasza lesz, a halál angyala. Ölelésre vár és vágyódik. Alkot, nem tehet mást, miközben ő nem birtokolható. Minden képe egy felhívás, szabad vagyok, de ezt a szabadságát mással is szeretné megosztani és megélni. Ez a vágya fokozódik képről képre. A tárlaton kirajzolódik ennek tragikuma és lehetetlensége. Így válunk egyszerre érintetté és megérintetté. A tárlat körjárat, feszengünk, mintha eltévednénk, vissza-visszatérünk egy-egy terembe, szegletbe, egy-egy képhez. Akár a lepke az éjjeli sötétben, a lámpafényhez szegezi önmagát.
Úgy vagyunk jelen a képeiben, hogy nem is tudunk róla. Tárgyakat látunk, sorsukat, az időtlenséget, a mozdulatlanságot, a csendet. A jelen nem levés pillanatát, a lét titkát, mi végre is vagyunk mi emberek. Nők és férfiak. A nemüket elvesztők, a nemüket megőrzők. A nemtelenek. Miként is lehetséges ellentmondásaitól szabadulnia, miként lehetséges a kaszák szabdalta kútba esést túlélni, visszajutni a földi világba. Mert El Kazovszkij mesei hős is, sértetlenül áll előttünk, torzóival együtt. Sérthetetlen. Utolsó művein a kasza élét veszti, hegye is elfolyó.
Műveiben valami ismeretlen tisztaság és erő lakozik. Köreit rója, akár egy maratonfutó. Installációi olcsó hulladékanyagból készültek, ami nem véletlen, terepasztalokon számtalan tárgy, ahol a csoport, a térbeli kapcsolat a fontos, nem az egyedi figurák, térbe vetített képeket látunk és nem szobrokat, tárgyai fétisek. Kedvenc filmjei is itt vannak, amit első sorból kell nézni, ahogy ő is szerette, videók, interjúk, családi fényképek, el nem küldött 78 oldalas szerelmes levél 1978-ból.
Egyszerre férfias és nőies természetű, önmegtermékenyítő reflexióval rendelkezik, képmását szüli meg, az igazi teljességet. Műveiben a körkörösen elképzelt isteni világ jelenik meg. Peremlétét ábrázolja, a bűnbe esett embert, akit kitaszítottak a paradicsomból. A vágy a boldogság, a paradicsomi élet után, arra sarkallja, hogy állandóan kinyilvánítsa magát. Képes tizenkét órán át festeni, halálos betegen is. Nem számít a halál, csak az, aminek el kell készülnie. Megalkotja monumentális Papírfríz II. című művét 23 egységesen 140 cm képmezőre tagolt sorozatot, összefoglalva témáit, motívumait. Az elveszett egység töredékesen sokszorozódik.
Papírfríz II.
Mint száműzött szellem, angyal tévelyeg, hogy önmagára leljen. Ennek a tévelygésnek az útját követhetjük nyomon a képeken. Az alkotások a száműzetés helyei, ahol a végső szabadulást reméli, a megtisztulást, saját belső purgatóriumát.
És ekkor megáll a vonat, leszállunk, bár még nincs itt a végállomás. Új és utolsó ciklusa szenvedélytől mentes. Új motívum jelenik meg, a hajó. Schubert Téli utazásának zenéje kíséri utolsó útjára. A végtelen hullámzást látjuk. Hattyúdal.
Kölüs Lajos
Hátamat hátamnak vetve
Egy lépést előre vagy oldalt, jobbra és balra, akár egy labirintus. Körjárat. Valami kezdődik, valami folytatódik, nincs vége. Fentről kezdem az életmű megtekintését, mire a földszintre jutok, úgy érzem, vérpadot látok, egyszerre többet. Szeretve mind a vérpadig. Balerinája Fellini világába vezet.
Tengerparti balett
A mozdulat légies, szakadékot átszelő, a szabadság mámorát hordozza, a függetlenséget. Akitől elszakad, maga az ördög. Saját énjének alteregója. Szerepjáték és valóság olvad egybe. Kutyáit látva eszembe jut Jeszenyin Kutya (1915) című verse: Mint a tűzvirág elnyílt a hajnal,/ s fakó gyékényen, suta/ szalmakunyhóban hét piros/ kölyköt fiadzott a kutya./ (Ford.: Képes Géza) Sosem nőttek fel, hullámsírban végezték, csendben. El Kazovszkij Jeszenyin, Blok, Ahmatova világához közelebb állt, mint sok magyar kortársához, bár az utóbbiak között élt.
Színei és formái expresszívek, mintha Szalamisznál küzdene. Gályázik, hajókat lékel meg, bezúzza oldalukat a vízvonal alatt. El Kazovszkij elfogadja a sorsát, és nem foglalkoztatja, hogy élet vagy/és halál. De az sem, hogy győzelem vagy/és vereség. Ez a kérdés már régebben eldőlt. Akkor, amikor eldöntötte, hogy képzőművész lesz. Festő. Festő és szobrász. Díszlettervező. Sok mindenki. Férfi és nő. Csak most kezdjük megérteni azt a komplexitást, amit hagyományosan férfiasságnak és nőiességnek nevezünk. – állítja egy idegélettan-kutató (Palugyai István: Agyban dől le az előítélet, Népszabadság, 2015.12.03.). Az alkotó ember számít, akiben megszületik valami, formabontó módon, pirosan, mint Jeszenyinnél a hét piros kölyök. El Kazovszkij a meg nem születettek szemével lát, jelene a totalitás maga, a lét teljessége utáni vágy kínzó erejével.
Sárga színeiben ott vannak az orosz templomok hagymakupolái, az ikonok világa, a harangöntő Rubljov. Zagorszk csendje és világossága. Az elhivatottság, a dosztojevszkiji megváltás lehetetlensége, kínja és gyötrelme. És ott van Dosztojevszkij Ördögök-je, az anti-nihilista mű. El Kazovszkij műveiben is ott van valami démoni, valami ördögi szerep, vágy, valami végletesség. Számos műve ábrázolja a megtisztulást, a bezártságot, a testhez kötöttséget, a testtől való szabadulás élményét, hogy más lehet, mint akinek látszik. Férfi lehet, bár női a teste. Valami belső erő arra kényszeríti, hogy megmutatassa és feltárja önmaga igazi belső énjét, amit nem tagad, amit vállal ország-világ, de elsősorban önmaga előtt.
Mindvégig szabad és szenvedélyes. Kutyái számomra az egyiptomi Upuaut istent jelentik. Nevének jelentése „az utak megnyitója”. Neve úgy is értelmezhető, hogy a nap előtt nyitja meg az utat az égen. El Kazovszkij a II. világháború után született, személyes emléke így nincs a háborúról. Talán nem véletlen, hogy kutyái (farkasai) a küzdelemhez, az öléshez, a gyilkoláshoz is köthetők. Művein így sugárzik át az örökség, a fájdalom, amelyet majd minden orosz (szovjet) ember átélt, aki emlékkel, tapasztalattal bírt a nagy háború előtti és alatti világról.
El Kazovszkij éli, nem játssza punk szerepét. Camp, punk szubkultúra termében különös installációja fogad.
Camp, punk szubkultúra
A fekete holló szabad, sötéten magasodik a fordított képet tartalmazó doboz fölé. A fényképet drótháló védi. A képmás nem szabad, feje tetejére állított világ, 50 (11).
David Bowie, a pop kaméleonja (egyben ikonja) El Kazovszkij számára az etalon. Valaki, aki képes külsejét és személyiségét átalakítani, megváltoztatni, szabadon. Miközben felismeri, hogy Bowie zenéjében intellektuális mélység rejtőzik, jut kifejezésre. Az agy. El Kazovszkij így ír egyik versében (Mítoszok): Utolsó törekvés/ Minden alkalom, az egész út/ A haláltól a születésig/ Egyszer sem lélegezhetsz fel./ Nála nincs idill, nincs harmónia. Szeretné, ha lenne, de képtelen rá, hogy idillikust és harmonikust alkosson. Ez már magánháború, küzdelem. Műveiben ott a farkasvér. A természet. És a kapcsolódás, a kapcsolatkeresés. A nézővel, aki által működhetnek, létezhetnek a képek. Szorongás nélkül nincs élet, ismeri fel. Halandók vagyunk, másoktól függünk, hol tudatában vagyunk ennek, hol meg nem.
Nem véletlen, hogy verskötetének címe: ТЯНИТОЛКАЙ/ A KÉTFEJŰ. Nem sárkányról van szó. Saját magáról. Újra és újra kifordítja magát, tudva, a következő nap is felébred, de miként és hogyan? Hantai Simon hajtogatással hozta létre életművét. El Kazovszkij másként hajtogatott. Újrahajtogatta önmagát. Paradox, önmagához hajolt, önmaga támaszaként. Saját hátához saját hátát vetette. Műveiben ott a lét abszurditása, önmaga elől menekül, de úgy, hogy mindig önmaga előtt jár. Az Ikonosztáz enteriőrje (részlete) mutatja, miként is küzd lidérceivel, álmaival, vágyaival.
Hű kutyái követik. El Kazovszkij a falkavezér. Spirituális és etikus egyszerre. Kész ölni, de sohasem valakit, csak a démonait.
Távol áll tőle a fekete-fehérben való gondolkodás. Zsarnok, önmaga zsarnoka. Kényszeresen az. Nincsenek sablonok, ha ismerősek a formák, a motívumok. Mer szeretni, szerelmes lenni. Akár egy pillanatra, átélni azt, amit csak egyszer-egyszer él át az ember. Támadó állásban van, mert támadják, vagy támadni fogják. Védekezik, maga támad. Az Éles sarok termében láthatók stilizált állatai (hattyúk, sasok, kutyák, balerinák, kaszás angyalok), pirosak, feketék. A sors útjelző táblái. Tóth Krisztina írja egyik regényében: Akkor a sors – még utoljára – többféle lehetséges történetet felkínált. A valóság pedig a legrosszabbra bökött rá, hogy jó, haladjunk, akkor legyen ez. Mindig a legrosszabb történet íródik jelenné, és ezt mindig csak utólag lehet látni (Tóth Krisztina: Pixel – Szövegtest, Bp., Magvető, 2011).
A Téli napforduló-ban is, miként majd minden alkotásában, az ellenerőt keresi. Az energiát, amely ott pulzál műveiben.
Megtalálta. Megismerés, bátorság, bizalom, remény, hit és szeretet. Saját maga lett az áldozat. El Kazovszkij így lett Izsák. Nádas Péter Egy családregény vége című műve a felejtés összetett folyamatait járja körbe. El Kazovszkij művei jelzik, a felejtést mindenkinek saját magának kell megtanulnia. Mit lehet, és mit nem lehet elfelejteni. Mit tudunk, és mit nem tudunk elfelejteni. Mit kell tovább hagyományozni és mit nem lehet folytatni.
El Kazovszkj kiállítása kurátorainak köszönet: Utolsó törekvés/ minden alkalom.
