Markó Béla megnyitja a kiállítást
Markó Béla
A félrehúzott függöny
Aknay János marosvásárhelyi kiállítására*
Nem mindenki tudja a jelenlevők közül, hogy Szepessy László kollégám jóvoltából, és persze azért is, mert szeretem a festészetét, én már hosszú évek óta Aknay János képei között járok-kelek a Kós Károly Akadémia Alapítvány székházában. Nem csoda, hogy verseimbe is beszivárgott ez a művészet, amelyet a műkritikusok a posztgeometrikus irányhoz sorolnak, de engem éppen ellenkezőleg, az időtlensége ragad meg.
Sokszor elgondolkozom például azon, hogy amikor Aknay János látszólag figuratív képeket alkot, tehát nem elvont mértani alakzatokból, szétnyitott és elfordított háromszögekből festi meg angyalait, hanem emberalakot idéz, gyakran úgy váltogatja a szembe- és oldalnézetet, mint évezredekkel ezelőtt az egyiptomi falfestmények művészei, akik a törzset szemből, a lábakat és a fejet sokszor oldalról mutatták. Olvastam már olyan értelmezést is ezekről a különös egyiptomi figurákról, hogy az akkori művész nem tudta élethűen, térben ábrázolni modelljeit. Nevetnem kellett ezen. Abban a korban, amikor a piramisépítésnek, a halottak bebalzsamozásának vagy akár a sivatag termővé tételének bonyolult technikáját is ismerték? Dehogy! Már az egyiptomi festő is úgy teríti szét térképként a látványt, ahogy azt Picasso is tette korunkban, aki nem is Egyiptomig, hanem a barlangrajzokig nyúlt vissza, mert tudta, hogy az emberi kéz és szem már akkor is ugyanúgy működött, mint ma. Márpedig Picassónál bonyolultabb, rafináltabb festőt keveset ismerek. Megszállottan kereste az illúziók, a fények, árnyékok mögött a maradandót. A nagy megszállottak közé tartozik Aknay János is, rokonságban olyan művészekkel, mint Malevics vagy Kandinszkij, akik nagyon is különböznek egymástól, de monomániájuk mégis ugyanaz. Mit jelent ez a monománia? Szabó Lőrinchez fordulok segítségért: „Bennünk, bent nincs részlet s határ,/ nincs semmi tilos;/ mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,/ se jó, se rossz./ Rejtőzz mélyre, magadba! Ott/ még rémlik valami elhagyott/ nagy és szabad álom, ahogy/ anyánk, a végtelen/ tenger, emlékként, könnyeink/ s vérünk savában megjelen.” (Az Egy álmai) Igen, az egyiptomi falfestmények figurája egyszerre áll és mozog, itt van és még sincs velünk. Ilyenek Aknay János angyalai is, ezek a végtelenül egyszerű, tiszta színekből, kékekből, sárgákból, pirosakból vagy zöldekből, néha mindegyikből összerakott ikonszerű fejek. Vagy a lebegő, papírból kivágott koronát idéző háromszögek, kettő vagy három is néha, de valójában mégis egy, ám két- vagy háromfelé hasadva.
Lebegés
Az egyik festménynek, amelyen két háromszög vibrál egymás mellett, az is a címe: Lebegés. Papírkoronák, amelyek alól hiányzik az arc, mintha csak egy töviskoszorú néhány stilizált tövisét látnánk, de Jézus sehol. Máshol viszont ott van az erős, áthatolhatatlan vonalakkal kiemelt angyalfej, amely nem vegyül sehogy a háttérrel, például az Őrangyal című festményen sem. Balra tőle talán az éjszaka sötétkékje, jobbra a nappal fűzöldje, de egyik sem szívja fel, egyiknek sem lehet átadni az angyalarc fájdalmát. Az őrangyal szenved. Értünk-e, miattunk-e, velünk-e? Nem tudhatom. De az biztos, hogy az első látásra harmonikus kompozíciókon döbbenten fedezzük fel ezt a fájdalmat. Az Őrangyalt nézve például úgy, hogy a szembeforduló angyalarcban ott van egy másik arc profilból, vagy lehet, hogy az egyik az égi, a másik a földi mása ugyanannak a teremtménynek. Az Egy mindig kettő, mondja nekünk Aknay János, miközben a festményen a fekete kontúrral lezárt tűzvörös fájdalom iszonyú súllyal nyomja lefelé a sötétlila testet, egy helyen meg is szakad a fekete sáv, és mint egy seb, kilátszik a vörös, vagy inkább piros, talán a soha meg nem alvadó vér. Ezek az angyalok a mi szenvedésünket hordozzák, és néha csak tövisek vagy késpengék látszanak belőlük, nincsen sehol az arc. Lehet, hogy bennünk van az angyal és az ördög?
Őrangyal
Lehet, hogy igaza van Szabó Lőrincnek, hogy nem kifelé, hanem befelé kell indulnunk, ha meg akarjuk lelni a szabadságot? Aknay János egyneműnek és egyszerűnek tűnő remekeit addig kell nézni, amíg rájövünk, hogy az Egy kettő, és a Kettő egy. Hogy igazság szerint tükörbe nézünk. Ez nem újdonság persze, már a reneszánsz festőknek kedvenc témájuk volt a visszatükrözött látvány. Velazquez műve, Az udvarhölgyek máig megfejthetetlen találós kérdés is egyúttal, mert nem tudni, a képen levő tükörben maga a királyi pár tükröződik-e vagy csak a róluk készült festmény.
Aknay János a szentendrei színes utcák, házak, bábuk, ikonok világát már-már perspektíva nélkül ábrázolja, mintha belülről vetítené ki a falra. Van valami szakrális áhítat ezeken a képeken, és nem azért, mert a címek ilyesmire utalnak: üzenet, jel, angyal, hanem mert az általa nyitott ablakokon nem kifelé, hanem befelé nézünk. Minden bizonnyal ez a szakrális jelleg, ez a lelkesültség, a művészi alkotásnak az isteni teremtéssel való folytonos összevetése juttatja eszembe a művészet történetének szintén szakrális pillanatait, a barlangrajzokat, az egyiptomi falfestményeket vagy akár Picasso Guernicáját. Mindezt egy nagyon korszerűtlennek tetsző művészetszemlélet és műértelmezés kapcsolja egybe: a pátosz. A patetikus tér megteremtése, amelyben együtt lehetünk az istenséggel. Ahogy Aknay festményeit nézegettem, el kellett gondolkoznom azon, hogy vajon a templomablakokon ki lehet-e látni. Mondjuk, imádság közben bele lehet-e feledkezni a kinti tájba, hogy peregnek a levelek vagy hullnak az esőcseppek a tócsába? Ez valószínűleg nem lehetséges. A templomablakok általában nagyon magasan vannak, vagy esetleg színes vitrail-ok, amelyek mutatnak ugyan egy izgalmas látványt, egy történetet vagy valami hasonlót, de az bent van, velünk van, nem kint. Valahogy úgy, mint amikor este a kivilágított szobában félrehúzzuk a függönyt, és ki akarunk nézni, de a sötét táj annyi csupán, mint a tükrök hátlapja, és hiába erőltetjük a szemünket, hogy valamit is felfedezzük odakint, csak a saját arcunkat látjuk rémülten. Itt bent van a jó és a rossz, sugallja nekünk Aknay János, aki szétnyitja a teret, és síkban helyezi el, miközben a színeket is szétválogatja, akár egy puzzle-ban. A falra feltett kép a legőszintébb ablak, mert nem hazudja azt nekünk, hogy máshol van a mennyország és a pokol. Nem, minden itt van ebben a teremben, ahol éppen megpróbálhatunk kinézni az éjszakába, de minden ablakon egy angyal néz vissza ránk. Már-már a tükörképünk. Csakhogy az arcában ott van egy másik arc is, amely profilban látható, és rettegve kérdezzük magunktól: vajon melyik vagyunk mi, és ki az a másik?
Pedig az élénk színekben és dinamikus formákban gyönyörködve könnyű lenne azt mondani, hogy Aknay János a harmónia festője. De a színek és formák közt feszültség van, ezek a képek a legyűrt rettenetről beszélnek, ami aztán a következő festményen ismét feltör, ismét le kell fojtani. Ennyi angyal egy helyen? Ennyi jóság? Ennyi félelem? Ennyi halleluja? Ennyi áhítat? Ennyi élet? Ennyi halál? Az elsőrangú művészek tudják, hogy az igazi művészet kortalan és patetikus. Ugyanilyen volt évszázadokkal ezelőtt, és ugyanilyen most is Szentendrén, Aknay János műtermében. Akinek modernségét, persze, ugyanakkor irigyelnünk kell, mert a művészetben az örökkévalóság csakis korról korra változó eszközökkel, módszerekkel és technikákkal érhető tetten. A múlhatatlan angyal csupán egy múlandó emberi arcban mutatkozik meg, amikor a villanyfényes szobából az ablaüvegen át kitekintünk a végtelen éjszakába.
*Október 16-án nyílt meg, és október 30-ig látogatható Aknay János kiállítása a marosvásárhelyi Bolyai Klubban (a Köpeczy-Teleki ház első emeletén). A kiállítás anyaga Szepessy László magángyűjteményére épül. A kiállítást Markó Béla költő nyitotta meg, közreműködtek Bogdán Zsolt és Barabási Tivadar színművészek.
