Szilágyi András
A „viharsarki nyers képzőművészet”
esztétikai mineműsége és sajátosságai
„Hol nappal, hol csak teste van
Hol éjszaka, hol csak arca van
Feszül bennem egy végtelen híd.
Visszhangtalan. Visz hangtalan.
Szilágyi András: Remény
A „hely szelleméhez” köthető képzőművészeti, esztétikai érték
Világunk képzőművészeti értelmezése különösen fontos, hiszen a mi békéstáji valóságunk is része ennek a létvalóságnak, ennek a vizuális világnak. Mégis, vagy ennek ellenére ez a képzőművészeti valóságkép-értelmezés nem Magyarország valóságképének a kizárólagos része, hanem a sok közül az egyik. Soraimat Gubis Mihály tragikus sorsú békéscsabai képzőművész keserű nyilatkozatával kezdem: „Engem itthon sohasem fogadtak be, de én akkor is ide tartozom”. Ez az illúziót kerülő józanság jelentős békéstáji képzőművészek egész alkotóútját végigkísérte. Békéscsaba, ez a város, úgy veszti el saját képzőművészeti karakterét, hogy „észre sem veszi”. Lipták Pál békéscsabai festőművész ezt a folyamatot a következőképp jellemezte: „Aki Békéscsabáról elszármazik, az sokra viheti. Aki máshonnan jön ide: az is. Aki azonban itt született és itt is maradt, vagy ide jön vissza, az általában még annyira sem viszi, hogy a nevét ismerjék vagy a foglalkozását…” Nagyon ismerős mondatok ezek. Az ugyancsak Békéscsabán született Perlrott Csaba Vilmos, a magyar képzőművészet formanyelvét megújító festőművész, hasonlóan nyilatkozott. Amennyiben kortárs kulturális értékeinket nem tudjuk megélni, köztük a mi tájegységünk képzőművészeti értékeit sem tudjuk feltárni, bemutatni, fenntartani, megőrizni, akkor minden aránytévesztésen túl, helyi-honi létezésünk van, illetve lesz veszélyben! A békéstáji képzőművészetben is kialakult egy, a „hely szelleméhez” köthető, de azon túlmutató kortárs képzőművészeti érték. Ezen belül új jelenség, hogy a kortárs vizuális folyamatok feltárás nélkül kerülnek az árvafelejtés állapotába. De ha valaki visszatekint a békéstáji képzőművészet félmúltjára, akkor nem lehet nem észrevenni a meghatározóan realista és a geometrikus jellegű konstruktív képalkotás mellett a felfokozott érzelmi kifejezést előtérbe helyező „nyers” festészet jellegadó folyamatait. Az áthatások határterületén mozgó, s általam a „viharsarki nyers” fogalmával leírni kívánt festészet eddig fel nem tárt vizuális folyamatáról van szó. A hetvenes évek végétől egészen napjainkig az egyéni életművek különbözőségében, kimutatható jellegadó „nyers” feltárultság (új) dadaizmusa, (új) szürrealizmusa, (új) expresszionizmusa között. Ez a nyers, darabos közelítés nem szorítható egyetlen irányzat keretei közé. Mégis, ez az alkotói világot kifejező őszinte szenvedély Eyas Kovács József, Vágréti János, holó Hóbel László, Lantos László (Jatya), Bereznai Péter, Gubis Mihály, Penyaska László, Baji Miklós Zoltán művészetében is kimutatható. Ennek különös esztétikai értéke éppen a rokonítható szabálytalanságban, vad ellentétben, illetve „nyers” jellegadó voltában rejlik, illetve rejlett.
holó Hóbel László: Szárnyalás
A viharsarki „nyers” művészet belső és külső jellemzői
Álláspontom szerint Eyas Kovács József kozmikus szürrealizmusa, Vágréti János lírai absztrakt szürrealizmusa, Gubis Mihály absztrakt expresszionizmusa, Bereznai Péter korai korszakának szürrealizmusa, Baji Miklós Zoltán dadaizmussal érintkező szemlélete, holó Hóbel László absztrakt expresszionizmusa, Penyaska László figurális szürrealizmusa a nyers, darabos, tördelt kifejezésmódon keresztül szervesült. Pontosabban ezekben a közelítésekben a hely szelleméhez köthető áthatások kifejezésmódja, jellegadó formája mutatható ki. A „viharsarki nyers” művészet jellemezői között nem vált elsődlegessé az esztétikai motiváció. Sőt, az esztétikum határán innen és túl lévő csúf, a darabosan elrajzolt formák kivetülő feltárása volt számukra maga a SZÉPSÉG, maga a MŰVÉSZET. Eyas Kovács József képzőművész kivételével a fenti alkotók autodidakta, de nem képzetlen alkotók, hiszen rendhagyó úton, elismert mesterek mellett, különböző szabadiskolai formákban magas színtű szakmai ismeretekre tettek szert. Ezért a „viharsarki nyers” művészet megértéséhez, a fentiekben vázolt szűkebb és tágabb kulturális háttér is elengedhetetlen feltétel. A hetvenes években indult igen sok tehetséges, a kibontakozási lehetőséget kereső alkotóember volt Békéscsabán egymáshoz préselve. A békéstáji művésznemzedék tagjai is a hatalom művészetpolitikai irányelvei alapján felosztott Tiltott, Tűrt, vagy Támogatott kreatúrával találták szemben magukat. Önérvényesítő reakcióként kialakult egy helyi protestáló, a nemzetközi és hazai avantgárd folyamatokat követő, új kifejezési formát kereső fiatal alkotók csoportja. Magyarországon a nemzetközi avantgárd képzőművészet izmusainak honosítása éppen a saját pályájuk kibontakozásával egyidejűleg történt. De a határon begyűröző új izmusok hatókörét nem csupán egy sajátos megkésettség jellemezte, hanem a képzőművészeti mesterség hagyományos eljárásmódjainak felülvizsgálata, illetve tagadása is. Alkotói szemléletükben felismeréssé vált, hogy a továbbiakban mindenféle intézményes ideológiai korlátozás az esztétikai megismerés és befogadás leépülését jelenti. Az egyes életművekben kialakult egy jellegadó párhuzamosság a nyers, darabos színformák kivetülésében, transzformálásában. A nyolcvanas évek végén ez a jellegadó folyamat, a színformák „formátlan foltformáiban”, úgynevezett informel hatásaiban kerültek előtérbe. Következésképpen – a modern kor racionalizmusába vetett optimista hit rendült meg a fenti békéstáji alkotók vizuális szemléletében, hiszen a posztmodern filozófia, viszonylagossá tevő értékszemlélete megkérdőjelezte metafizika létjogosultságát. Vélhetően ezért is fordulnak szembe az alkotók a korjellemző izmusok végletes individualizmusával. S minden valószínűség szerint a „viharsarki nyers” (nem ritkán vad kifejezésben) a korlátozott racionalitás „tudatos-tudatlanságával” kívántak új folytonosságot teremteni. Ekképp visszatekintve nem alaptalan az a következtetés, hogy a „viharsarki nyers”, darabos, tördelt kifejező színformák jelen idejű viszonya – az egyes alkotók életművében – egy bonyolult önismereti utat követő ön-reflexív festői attitűdben teljesedett ki. Mégis, vagy ennek ellenére a viharsarki nyers képzőművészet esztétikai mineműségnek az a különös sajátossága, hogy nem csupán a globális, a kulturálisan szabályozott keretek izmusainak nyomkövetésén haladt, hanem az erről az útról letérő, úgynevezett kánonon kívüli, öntörvényű hatásokat is szervesített. E hatásokat a perifériára szorított régió gazdasági-kulturális környezete, illetve az alkotók egzisztenciális létfeltételei is alakították. Természetesen alig akad olyan alkotó, akinek alkotómunkája teljesen függetlenné válhat, hiszen a felsorolt alkotók valamennyien a globalizálódó társadalmi-kulturális értékrend kései, úgynevezett posztmodern meghatározottságok viszonyai között alkottak. Mindezek ellenére a „nyers, darabos színformák” nem csupán az avantgárd izmusok transzformálódásában merültek ki. Nem, hiszen az alkotók műteremtésében a megélt alkotói egzisztencia, sajátosan „nyersen” újraértelmezte az izmusok meghatározottságait. Pontosabban fogalmazva, az alkotók az autonóm műteremtésért folytatott egyéni motivációk mentén egy sajátos, elkülöníthető, és öntörvényű kifejezésformát hoztak létre, amelyben a „helyi nyers” hatások viszonyai a meghatározóak. Az alkotók egyéni életútjában kimutatható „viharsarki nyers, darabos” jellegű kifejezésforma kialakulásának és továbbélésének okai is rendkívül összetettek. A rendszerváltozás után bekövetkező folyamatokban az alföldi régió elvesztette gazdasági egységét, jelenleg csupán földrajzi egységként tartható számon. A békési régióban kialakuló új típusú egyenlőtlenségek, különösen a szegény (önellátó értékteremtésre még képes) és a tartósan szegény (az értékteremtésre képtelen) rétegek egyre nagyobb leszakadása a jellemző. A kialakult társadalmi feszültség hatására a mély szegénységben élők egyre távolabbi, és egyre kisebb településekre húzódnak. A békéstáji képzőművész alkotók között is találhatók olyanok, akik követték ezt a „kitelepülő” a folyamatot, vagyis egzisztenciájukban bekövetkező változás hatására kisebb településekre, illetve városközeli tanyákra költöztek. Gubis Mihály a Zemplén megyei Fonyra történő időleges kivonulása, Baji Miklós Zoltán a Békéscsaba mellett felépített tanyára való költözése, vagy holó Hóbel László Pusztaföldvárra való kiköltözése is jelzi ezt az alkotók egzisztenciáját is érintő folyamatot. A változásokban az új globális gazdaság már nem regionálisan épül fel, hanem a nagyvárosok és vonzáskörzetük köré, mintegy pontszerűen kapcsolódó gazdasági vállalkozások hálózataként – úgynevezett csomópontok között. A békési régió a globális gazdasági folyamatokba nem tudott érdemben bekapcsolódni. Ebből következően gazdasági leszakadása tovább nőtt, s immár huszonöt évvel a rendszerváltozás után, a meghatározó gazdasági mutatók tekintetében (tizenkilenc régióközpont közül), a tizennyolcadik helyen áll. Sajnálatos tény, hogy a megyeközpontok közül Békéscsabáról történik a legnagyobb létszámú lakossági elvándorlás.
holó Hóbel László: Lét és idő
A „viharsarki nyers” művészet irányultsága
Az elmúlt két-három évtized folyamán a „viharsarki nyers” jellegű kifejezésmód olyan önkiteljesedő, szabad művészeti folyamattá vált, amely nem csupán a helyi társadalmi kiszorítottság kíméletlen korlátait, nem csupán a képi kifejezési eszközök keresetlenségét, hanem a funkciójukat vesztett anyagok „gátlástalanságát”, elszegényített jellegét is képes volt művészetté transzponálni. Mindezt úgy, hogy ragaszkodott a belső folyamatok szuverén, „tudattalanul is tudatos” képtereihez, az átfoghatatlan, de örök életigazságokhoz.
Természetes folyamatnak tekinthető, hogy minél inkább kiküszöböl egy meghatározó vizuális szemlélet, a hagyományos képzőművészet tartalmi, fogalmi és technológiai készletét, annál inkább újraélednek a festészetet éltető vizuális közelítésmódok. Ennek is köszönhetően a kortárs magyar képzőművészeti szcénában jelentős átrendeződések mentek végbe. Az utóbbi években „kánonalakító” szemléletváltozás zajlik, amelynek meghatározó befolyása van a műteremtés szándékaira. A hagyományos képességekről való lemondás, illetve az alkotóképességek lebontása szükségszerűen vezet (vezetett) ahhoz, hogy – paradigmaváltó értelemben – a képesség visszaszerzésének kora következzen. De ez, a korábbi esztétikai közmegegyezéstől való radikális eltávolodás már nem csupán ellenkulturális attitűdben teljesedik ki, sokkal inkább az új képidő „jelen-idejű hitelességének” időszerűségében.
A békési régió képzőművészeti intézményrendszerének átalakulása, az alkotói feltételek alapvető megváltozása, de különösen a társadalmi, szellemi depresszió hozzájárult egy szubkulturális hatásokon túltekintő, „viharsarki nyers”, transzcendentális képzőművészeti nézőpont kialakulásához. Következésképpen a békési régió drasztikus gazdasági-társadalmi és egyéni alkotói sorsokban bekövetkező változásokat a képzőművészet tartalma és formai nyersessége is szublimálta. A „viharsarki nyers művészet” kölcsönhatásai nem csupán a külső környezet, nem csupán a korban élő ember, hanem a képzőművészet válságát is jelezték. A szocialista művészet irányzatossága meghasonlott társadalmi létében, de a rendszerváltás után a békési régióban a „viharsarki nyers” művészet volt az, ami felfokozott érzékenységgel nem csupán leképezte, nem csupán ábrázolta, de képes volt az alkotói egzisztencia hiteles feltárására is. A viharsarki „nyers” igazságaiban kitaszított művészet fogalmának elkülönítése szociológia szempontból is indokolt, mert a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyük szerint a békéstáji alkotók mindegyikének valamilyen civil foglakozása is volt. Az alkotóvá válás rendhagyó, az intézményes kereteket elkerülő útjából következően megélhetésüket, anyagi egzisztenciájukat nem elsősorban a képzőművészet oktatására, tanítására, közvetítésére, nem az úgynevezett eladható művek létrehozására, illetve sokszorosítására alapozták. A professzionális művész kiürült státusa idegen volt tőlük. Sőt, a képzőművészettel való foglalkozást tulajdonképpen a szabad önkifejezés, nem ritkán az élettől elválaszthatatlan önmegvalósítás, az önterápia, s a szabadság terepének tekintették. Ez az öntörvényű, különbözőségeiben, áthatásaiban is rokonítható önálló kifejezésforma nem tűrt/tűr el semmi olyat, ami lényegétől idegen. S bár művészetüket nem elsősorban a művelt érzékenység, hanem a külső-belső hatásokat szervesítő alkotószemélyiségekből következő jellegadó „viharsarki nyers”, darabos, vad emóció szülte, mégis elevenen élő és érzékelhető szellemi egészet adnak. De nem csupán önmagában, önmaguk kedvéért, hanem egyrészt az ellenkulturális társadalomkritikai attitűd hiteles megnyilvánulásaként, másrészt a metafizikai igazság formatartalmaként, illetve szakrális küldetéseként is értelmezték művészetüket. Végezetül különösen fontos kiemelés, hogy szakmailag elismert, következetes alkotómunkájuk és nem hivatalosnak minősített intézményes képzési előjogok alapján tekinthetjük őket művészeknek.
holó Hóbel László: Árnyak ösvényén
Befejezés
Az életműveknek megvan a maguk sorsa. A közvetlen utókor ítélete viszont nem azonos az idő elrendező akaratával, az előbbi gyakran nem az esztétikai minőség által kijelölt helyre helyezi a lezárt életműveket. Joggal tehető fel a kérdés, vajon a múló idő felismerő ereje okozhat-e meglepetést? A békési régió képzőművészeti értékeinek állandó jellegű bemutatásának hiánya egyre kilátástalanabbá teszi az „idő” által elrendezendő feladat elvégzését. Bevallottan az idő „mi (is) vagyunk”, vagyis az egymást követő nemzedékek értékfelismerő képessége az, aminek ebben szerepet kell vállalnia.
Megjelent a Bárka 2015/4-es számában.
