Enteriőrkép Székelyhídi Attila kiállításában.
Balra A gyulai határban című festmény
Turai Kamil
Székelyhídi Attila
düreri részvétele és részvéte
Feladta nagy földink (ajtósfalvi égnyitogató útmutatónk) a leckét a magyar utód-festőknek, kiváltképpen a Dürer kör helybéli hely-tartóinak. Munkácsytól Kohánig sokan szembesültek a valóságábrázolás korhű szisztémáival, küzdöttek meg realitás és reflektivitás, látás és látomás dialektikus dilemmáival. De igazán a kesztyűt csak mostanság, az utóbbi évtizedekben vették fel néhányan, Székelyhídi mester társ-vezetésével. A jelenlegi mustra a Csabagyöngyében[1] (az Új Kenyér ünnepéig látogatható) kihívó felhívással hívogat: „Csak természetesen…”. S máris ott vagyunk, témánk Arisztotelész harmadfélezer éves posztulátumainál: a művészet rendeltetése a „mimézis”, azaz – szép szóval fordítva – a „tükrözés” (de a randább hívebb: a Teremtő maj-mo-lása, utálatos utánzása). Merthogy Isten csak tökéleteset alkot, ámde az ember tökéletlenül képes csak utánacsinálni. Vagy ahogy Nietzsche versben megfogalmazta (magam fordítottam). „A REALISTA FESTŐHÖZ: hűn a természetet? hogy kezd hozzá?/hogy lesz a természet képben a z z á ?/a világ minden része végtelen!/csak ami tetszik, azt festheti meg !/s tetszék-e, ha festeni nem tudná?” Bármi becses szándék, csúfos kudarcot vall a másság mágiájában (mennél hűbben-hiúbban másolom, annál másabb lesz, merthogy hol festi meg a piktor az illatot, a gondolatot ? alighase!) Ellenben Székelyhídi nem csak jól képzett, hanem okokat kurkászó művész, tisztában van izmusok és izomtalanok sokévszázados próbálkozásaival, kísérleteivel-kísérteteivel. Végigkísérték ezek a kísértések önnön alkotó körútját a kezdetektől. Mígnem összegzésként visszatért e táj lényegadó, összegző-ösztönző nagymesteréhez, a világ elismerten „prima-primissima” alkotójához, Ajtósi Dürerhez. Nem holmi kisszerű viharsarki provincializmustól űzetve, hanem – Kőrös-kultúrából kifolyólag – ami miatt Heidegger is alaposan górcső alá vette a düreri gyepes, nyulas akvarellgrafikákat. Bizony itt, ezekben a leképezésekben maga a Lét üti fel fejedelmi fej-sziluettjét. Kevesebbért hozzá se érdemes fogni, sugallja a nürnbergi magyar. Mit pepecselnénk, rontván az istenművi remeklést? Egészen más, ha felsejlik a bambán-bambítóan szuggesztív látványláng mélyén a mimikri miértje, a megjelenés jelentése-jelentősége. Ez a világvisszahódító vállalkozás Sz. A. java munkáiban sikeres, meggyőző. Messze elegendő egy félévszázados életmű el- s befogadásához. Tessenek ellenőrizni a részletek révületében. Nagy, papagájos nő-portréja messze többet mond egy mesterien-ismertetett hölgy-életrajznál. A pre-reneszánszoknál hangsúlyos szerepet játszó drapéria-háttér itt is viszi a pálmát (belógatja a kard-kardinális leveleket a napmézsárgán aranyló-omló függöny-Niagarába). De csak azért, hogy aztán mindezt királyi pazarlással visszavonva a szürke pántos, lenge lepelbe ejtett elegáns leánytestre – ha nem lélekre! – koncentráljon. Nyakas a nyak, akaratos a kar, de a Lét lényegének Ars-a az olvatag arcból olvasható beleolvadva. A papagáj révén int az ismétlések unalmára, miközben nüansz rebbeneteivel rá is dolgozik e kisded asszony kibontakozó boldogságára. Érvényes ez a szomszédos kettős portréra (Kép a képben) szintén. Az odaadóan ejtett testben, sandán lesekvő szemben sorsanalízist modellálhat a művész. Nem csupán meghatódhat, meghathat – de hathat! (A színformák rozsdás-rovátkolt vörös-kék tágulás-skálájának távlatain át.) Ilyesmit szólhatunk régi önarcképéről (szakasztott ő Munch-i átiratokkal), Félaktjáról, de Feri és András bácsi félalakos, levegős illetve flamingós környezetébe applikált Arc-másairól is. Ezeken (a látomásossá egyszerűsített textúra tömörítéseken túlmenően) düreri érzékletességgel és érzékenységgel (sőt! együttérzéssel) van sorsába szorítva-sodorva az arc-ábrázat. Egyetemes alteregójává emelkedik az esetleges eseményhalmaz e vihar-sarokba szorított táj esendőségének.
Tusrajzok az 1970-es évekből (Fotó: Balázs Hajnalka)
A főfalon sorjázó ereklye-rekvizítumok (Munkanadrág, Tanulmány-láb, Kiszolgált tárgyak, stb.) mást céloznak: az elementáris-elemi részvétet a világ alsóbbrendűvé degradált szférái iránt. Rész-vétel a kiszolgáltatottság kozmikus zokogásában. Akár egy elnyomorított lábfej bütykében, felakasztott nadrág, széttaposott vödör és felmosórongyok komiszul csúf elhagyatottságában. A „szépség” is e-mintára organizálódik. Páfrányosan párás aljnövényzet elomlóan megható vesztettéden-oázisába „lóg be a barackfa ága”. Mennél szebb, bársonyosabb, annál megfoghatatlanabb. Hiszen ezekben a tárgyakban az a szívszakasztóan tragikus és szép, hogy mennél megfoghatóbbak, annál megfoghatatlanabbak. Ahogy egyre plasztikusabb teljességében alkotja elénk tárgyait a művész, azok ennek arányában légneművé spiritualizálódnak. Ez a folyamat nagyon is vissza-elemzi a Dürer-metodika és ikonográfia bölcseleti alaprétegeit. E fő vonulatok mellett alkati hajlama hajtja a művészt a század „izmusai” felé is. Nevezetesen a Nemes Lampérth-i – Uitz-i konstruktivizmus (monumentális ház-tusakvásai), a kaotikusságot kozmikus hálóvá bogozó szűrreálé (törökzugi kert-elések Ruzicskay-Kondor rokonításában), sőt impresszionisztikus táj-tao-pillanatképek. Két totális olaj táblája (A gyulai határban, A Malom-tónál) reprezentálja kifejtetlen freskó-tálentumait. Nem is gondolnánk futó ránézésre, hogy Székelyhídi Attila a maga csendes-visszahúzódó művészéletútján jószerével bejárta a teljes művészettörténeti múltat, szervesen multiplikálva személyiségét. Ezen belül én mégis – Viharsarok-központi csend-magként – magányos, elhagyott tanyáit, bordóbarna istállóajtóit érzem szignifikánsan felcsendülni. Nem az újmódi romlás kultusza vonja itt bűvkörébe, hanem az egyetemes részvét. Részt vesz a művész mindabban, amit elé vet a sors: nem nyugszik, míg minden egyes rész-széttépettségben meg nem tapasztalja az eredendő-végső szépséget. Rész-vétele így lesz révítő részvét: részvét a vesztébe rohanó ember iránt. S ebben egyezik eredetében s eredményében a nagy földi-előddel, az Apokalipszist kristályossá konstruáló Ajtósi Dürerrel!
