Lonovics László
Emlékezés Kállai Júlia
festő-és grafikusművészre
Sajnos művésztársaink közül már többen nincsenek velünk, hiányukat emlékezéssel kíséreljük enyhíteni. Örökös tagjaink alakjai, személyiségvonásaik emléke, és alkotásaik azonban velünk vannak ma is. Személyesen nincs közöttünk már Gubis Mihály, Koszta Rozália, Lenkefy Konrád, Ruzicskay György, Slezák Lajos, Vágréti János, Zsáky István, és most már Kállai Julika sem. Az elmúlt évben emlékeztünk Vágréti Jánosra, elhunytának tizedik évfordulója alkalmából megrendezett kiállításán.
Mindannyian közösségünk értékes, annak életét gazdagító személyiségei voltak. A képzőművész, az iparművész, ellentétben például a színművésszel, individuális alkotó. Ennek ellenére számtalan példáját látjuk annak, hogy a művészek valamilyen közösségbe tömörültek. Ha egy kicsit visszatekintünk a magyar művészettörténet múltjába, több példát is találunk erre. Ilyen volt többek között a Szinyei Merse Pál Társaság, amely 1920-ban alakult meg. A képzőművész tagok munkáiból kiállításokat, az író tagok közreműködésével felolvasásokat rendeztek. Fejlődő tehetségek számára ösztöndíjakat adományoztak. A Társaság tagjai Szinyei Merse Pál és a Nagybányai művésztelep munkásságát kívánták folytatni.
1924-ben alakult meg a KUT Képzőművészek Új Társasága, amely a progresszív, avantgarde művészek közössége volt.
A 20-as évek közepén szerveződött a Gresham-kör, tagjai voltak például, Berény Róbert, Pátzay Pál, Egry József, Bernáth Aurél, Szőnyi István.
Békés megyében a közelmúltból megemlíthetjük például az 1977-ben alakult rövid életű Fiatal Alkotók Körét, amely a Békés megyei írók és képzőművészek társasága volt, továbbá a helyi konstruktív törekvéseket képviselő alkotók közösségét, a Békéscsabai Műhelyt (1976).
A jól működő társaságok nem felülről irányítottan, adminisztratív módon jöttek létre, hanem önszerveződően, belső igényből, felismert közös érdekek mentén születtek meg. Alapját azonos, vagy legalábbis hasonló szakmai értékek képezik, továbbá egymás művészeti szemléletének elismerése, a jó értelemben vett kollegialitás, és az erre épülő baráti, emberi kapcsolatok.
A jó közösségben az egyén gazdagodik úgy, hogy ad és kap. Én tudom azt, amit te nem, ő, ők tudják, amit én nem. Ezek a hálószerűen összekapcsolódó érzelmi, szakmai, baráti szociometriai struktúrák jellemeznek minden jó közösséget, ahol nem a kicsinyes önzés uralkodik, hanem az önzetlenség, ahol a barátság gesztusai jelen vannak, ahol a közösség tagjaira a becsületesség, a megbízhatóság és a másik iránti együttérzés jellemző.
Többek között ilyen alapokon szerveződött a rendszerváltás után, 1991-ben a békéscsabai, Békés megyei művészekből verbuválódó Békéstáji Művészeti Társaság. Az alapítók egyik legfontosabb célul tűzték ki azt, hogy tevékenyen részt vegyenek a térség művészeti életének szervezésében, alapító tagok között volt Kállai Julika is.
A társasági életünk meghatározó személyisége volt, aktívan és örömmel vett részt egyesületi életünkben. Ötleteire és javaslataira rendre számíthattunk. Idézve Őt, találkozásaink egy alkalmával így szólt ízes békési akcentussal. „Laciiii mínjünk már valahová a társasággaaaaal!”, például a Vásárhelyi Őszi Tárlatot megnézni, vagy a Monet kiállítást megtekinteni a Szépművészeti Múzeumban”. Mehetett volna egyedül is, de számára fontos volt az együttlét, továbbá az, hogy egy-egy tárlat alkalmával szakmai dolgokról beszéljünk. Mindig érdeklődő volt, nemcsak az alkalmazott grafika, hanem a képzőművészet iránt is. Ha tehette, minden kiállítás megnyitón ott volt. Művésztársai munkásságát érdeklődéssel és elismeréssel követte, de nem rejtette véka alá kritikus véleményét sem.
A társaság kiállításain rendszeresen részt vett, így alkotásait megismerhették például Budapesten, Orosházán, Kalocsán, külföldre is eljutottak grafikái, így Nagybecskerekre, Székelyudvarhelyre és Pozsonyba is.
Szinte minden közéleti eseményen ott volt és fényképezett, mondhatjuk, hogy a társaság képes krónikájának egyik legfontosabb szerzője.
Egyesületünk tizedik éves jubileumi katalógusát is ő tervezte.
Értelmiségi emberként nemcsak befogadója, hanem tevékeny alakítója volt környezete kulturális és társadalmi életének.
Békés város kulturális és történeti kiadványainak rendszeres tervezője, mint például a Békés életrajzi kislexikon; Békési házak, épített értékeink; Gulyás György: Bűneim… bűneim?; Gyarmath Olga: Tudsz-e Tarhosért lelkesedéssel dolgozni? Ő tervezte a Békés-Tarhosi Zenei Napok nagysikerű „tükrös plakátjait”, amelynek egyik darabja a mostani kiállításon is látható.
Annak ellenére, hogy munkája Békéscsabához kötötte, igazi békési lokálpatrióta volt, aki büszke volt békési mivoltára. Önzetlen munkájára és tanácsaira mindig számíthatott szűkebb közössége.
Ezt elismerve Békés városa 2014-ben hosszú időn át végzett, kiemelkedő művészeti tevékenységéért „Békés Városért” kitüntetésben részesítette.
Szakmai munkájáért több kitüntetésben, elismerésben részesült: (Magyar Hirdető Nívó-díja (1976), Békés-tarhosi Emlékplakett (1978, 1990.), Budatranspack Nemzetközi Csomagolóanyag Kiállítás, Budapest (1973-nagydíj), Biogál Gyógyszergyár, Debrecen – Centerplast tapaszdoboz (1985, II. díj), Pacific Óceán, Vác – öntetcsalád csomagolás (2003. nagydíj).
Szinte egész életét a kétlakiság jellemezte, hiszen napközben talán többet tartózkodott Békéscsabán, mint Békésen. A művészeken kívül a nyomdásztársadalom megbecsült alakja is volt, hiszen a tervezéstől a kivitelezésig nyomon követte egy-egy nyomtatvány elkészültét.
Az utóbbi időben a tervezőgrafikai feladatokkal párhuzamosan festői vénáját is megcsillogtatta színes képein. Grafikus jellegű festményeknek is nevezhetjük azokat, amelyekből többet is láthatunk ezen a kiállításon. E képein szinte érezhető, hogy élvezettel készültek, kötöttségek nélkül fejezve ki szubjektív érzéseit.
Békésen született, általános iskolai tanulmányait is ott végezte, majd Szegeden, a Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolában érettségizett grafika és nyomdai kiszedő szakon. 1966-ban felvételt nyert az Iparművészeti Főiskola alkalmazott grafika szakára, ahol Ernyei Sándor, Finta József, Szántó Tibor és Háromszéki Pál (a KNER Nyomda főmérnöke, később igazgatója) voltak tanárai. A felsorolt tanárok a magyar tervezőgrafika és tipográfia meghatározó, szinte klasszikusnak nevezhető alakjai. Tőlük olyan szakmai alapokat sajátított el, amihez hű maradt élete végéig. Grafikái tervezése során mindig figyelembe vette azt az alapvető tipográfiai szabályt, amelynek lényege az olvashatóság, a kép és szöveg harmonikus, egymást hatását erősítő elrendezés, továbbá a tartalom hangsúlyozása a tipográfiai megformálással. Sajnos manapság számtalan példáját látjuk a tetszetősnek tűnő, de pongyola tipográfiának és szakmailag erősen kifogásolható nyomdai terméknek. Csoporttársai voltak többek között Gyárfás Gábor, Molnár Gyula, Székely Kálmán és Zsótér László.
A főiskola elvégzése után az 1971-ben átadott KNER Nyomda grafikustervezője lett, majd a Dürer Nyomdába kerülve könyveket tervezett. 1980-ban a két nyomda egyesülése után újra a KNER Nyomda tervezője, s itt az alkalmazott grafika szinte minden területén tevékenykedett.
A KNER Nyomda átalakulása után művésztanári munkát vállalt. Tanított a Békéscsabai Evangélikus Gimnázium Művészeti Szakközépiskolában és a Szent-Györgyi Albert Művészeti Szakközépiskolában. A grafikai tervezést sem hagyta abba. Több könyvet és például a Jankay Galéria grafikai arculatát is ő tervezte. Újabb terveit már számítógéppel készítette. A békéscsabai Szabadság téri műtermében lelkesen mutatta, hogy milyen dolgokat lehet csinálni a kiadványszerkesztő programjával. Tanítványait így a hagyományos grafikai tervezéssel párhuzamosan a legkorszerűbb számítógépes alkalmazásokkal is meg tudta ismertetni.
Tanítványai szerették és elismerték munkáját. Jól jellemzi anyáskodó, szeretetet sugárzó pedagógusi tulajdonságát, hogy tanítványai Juli mamának, vagy más esetben Julika néninek hívták. Bizonyítékul idézem egykori tanítványa, Nagy Emília szavait, a Bárka folyóirat következő számában megjelenő, Kállai Júliára emlékezve című írásából.
„Visszagondolva, még mindig Julika néninek emlegetem, mert tanár is volt, az egyik legönzetlenebb és legfontosabb hivatást választotta. Rengetegen tanulhattunk tőle, és rengeteget tanultunk tőle. Hosszú évek eredménye volt az a szakmai tudás, amelyet átadott. Képtelen vagyok elképzelni, visszaidézni a mosolya nélkül. Kontyba fonott, már őszülő haja és a nyakában az elválaszthatatlan fényképezőgép örök emlék marad számunkra, diákjai számára.”
Betegségét méltósággal viselte, nem akart senkit bajával terhelni. Betegségének és elhunytának híre is váratlanul ért mindenkit. Komoly műtéte után teljes felgyógyulásában reménykedtünk. Emlékszem, milyen jó volt meglátni őt újból kiállításunk egyik megnyitóján. Arca megint a régi volt, csak vékony alakja utalt a súlyos betegségre. Legutóbb tavaly nyáron találkoztam vele a békési fürdőben. Gondoltam is magamban, biztos nincs már semmi baj, bár még mindig kissé sovány volt. Szinte hihetetlen volt számomra a fájdalmas hír.
Szeptember 6-án késő délután vagy talán kora este – ugyan ki a tudója pontosan, hogy mennyi ideig tart az út az élet és a halál között – végleg megpihent sokat szenvedett teste.
Mindenki életét a „fény” és „árnyék” váltakozásának kiszámíthatatlan ritmusa kíséri. A meghívón szereplő, mosolygós portréja a derűt és örömet kifejező fényt sugározza. A vele szemben látható bábok egyikének lefele görbülő szája pedig az árnyékot. Az egyik sincs a másik nélkül, de mi, Julika fénytől sugárzó arcát őrizzük meg emlékeinkben.
Emléke előtt először ez év január 22-én, a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett Emlékkiállításán tisztelegtünk a Békési Galériában. Most pedig egyik kedvenc versével ajánlom a kiállítást megtekintésre.
Salvatore Quasimodo: Talán a szív
Elmerül majd a hársak csípős illata
az esős éjszakában. Hiábavalósággá
válik az öröm viharos kitörése,
villámharapása szétporlik, akár a víz.
Aligha leplezhető akkor a fásultság,
egy kézmozdulat, egy szótag emléke:
csak, mint a madár lassú röpte
a köd párái között. És vársz még –
nem tudod, mit – eltévedt kedvesem; talán
az órát, mely dönt, hogy visszahívd
a kezdetet vagy a véget: egyenlő sorsát
mindannyiunknak. Tűzvészek füstje feketén
kaparja még a torkot. Ha tudod,
felejtsd el ezt a kénkő-ízt, feledd
a félelmet. A szavak fárasztanak,
honnan előmásznak, kő-medrű víz;
talán a szív marad, talán a szív.
Köszönetemet fejezem ki Sipterné Balog Dorisznak, hogy mind a békési, mind a mostani kiállítás szervezésében döntő szerepet játszott, továbbá, hogy rendelkezésre bocsátotta a kiállítás anyagát.
Köszönöm Kerepeczky Lászlónénak, Mészáros Zsuzsának és Szabó Angélának támogató és segítő munkáját.
A Békéstáji Művészeti Társaság tagjai közül mindkét Emlékkiállítás anyagának válogatásában, szervezésében és rendezésében részt vett Banner Zoltán, Fazekas Attila, Gnandt János és Lonovics László.
