Szilágyi András
Egy gyulai lélekre való emlékezés
A kilencven éve született Koszta Rozália (1925–1993) gyulai festőművészre való emlékezés
KOSZTA ROZÁLIA. Ha elhangzik ez a név, akkor a békési régióban élő közép-és idős nemzedék közül sokan, barátok, ismerősök, gyűjtők közül azonnal válaszolják. – ROZÓ, a FESTŐ! Nem tartozik a műveinek értelmezéséhez, de törékeny alakja némi túlzással a hatvanas- hetvenes -nyolcvanas évek helyi nyilvánosságában Gyula városától, a Békés régió művészetétől elválaszthatatlan volt. Számos műve megtalálható a megye-, a város közintézményeiben és a polgáraik lakásában. Közelebbről. Koszta Rozália volt az a gyulai FESTŐ, aki a Békési művészeti élet szolgálója és mindennapi robotosa volt. A gyulai Kohán György képtár (Supka Magdolna művészettörténész támogatásával) megteremtője és hagyatékának első gondozója. Számára a festés fájdalom és boldogság, az élet értelme volt.
Az életműveknek megvan a maga sorsa. A festő halálával megszűnik személyiségének illékony varázsa, a művek megkezdik önálló életüket. A közvetlen utókor ítélete viszont nem azonos az idő elrendező akaratával, az előbbi gyakran nem az esztétikai minőség által kijelölt helyre helyezi a lezárt életműveket. Az igaztalan vádak és kétes felmagasztalások útvesztőiből a művek – elfogultságot és illúziót kerülő – elemzése vezethet kiutat.
Koszta Rozália műteremben (1967)
Koszta Rozália Gyulán született 1925. február 21-én, de ha az életének végéről kezdenénk, akkor az életidőt mérő párkák ollója, 1993. október 8-án, Gyulán vágta el sorsának fonalát. Festészete nem tartozik közvetlenül iskolákhoz, festő csoportosulásokhoz, de művészete elválaszthatatlan a nagybánya utáni (posztnagybányai) szemlélettől, és az Alföld képi világától. Meghatározóan a szolnoki és hódmezővásárhelyi művésztelep alkotóinak tevékenységét jelöljük „alföldi festészetként”. De erről, művészettörténeti értelemben, nem beszélhetünk, mert a nagybányai festők nemzedékeivel szemben, az úgynevezett „Alföldi festők” nem tömörültek iskolába. Ennek ellenére, szemléleti rokonságuk alapján, olyan festőcsoportot alkottak, amelynek hatása a – művésztelep nélküli – békési régió festőművészeinek, így KOSZTA ROZÁLIA munkáiban (is) érvényesült. Olyan festő volt, aki a „földes szobák” világából jött. Elemi, majd a polgári iskolát Gyulán végezte, ahol József Dezső rajztanár és képzőművészeti szakkörvezető bátorította. Gyermekkorában, nagy érdeklődéssel figyelte a szabadban festő Szilágyi István, Kohán György és Bíró György festőművészek munkáját. A hagyományos úton való továbbtanulását nem engedték a család anyagi körülményei, ezért munkát vállalt. A FÉNYES SZELLŐK nemzedékének, tagjaként mégis továbbtanulhatott. 1948-ban, rendhagyó úton – a Derkovits Kollégiumban egyéves – úgynevezett szakérettségit tett, s már a következő évben a Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett. Az első évfolyam (Barcsay Jenő, Bencze László, Hincz Gyula felkészítése után, a Leningrádi Művészeti Akadémia Rjepin Intézetének festőszakán: V. M. Oresnyikov mester tanítványa lett, ahol szakmailag nagyon alapos képzést kapott. A végzést követően 1957-ben, alkotó-korosztályának nem kis meglepetésére, „friss diplomásként” hazajött Gyulára. Vitathatatlan vállalás volt ez részéről, hiszen amikor visszajött, még „a kutya” sem törődött vele, de ennek ellenére megkezdte a helyi művészeti élet megszervezését. „Maradj Pesten, mondták a barátai, vidéken megszűnsz művésznek lenni.” A mai generációk számára ma már nehezen érthető, de Koszta Rozália minden „porcikájában” érezhető volt, hogy ízig-vérig gyulai. Erkölcsi imperatívuszok motiválták szándékát: HŰSÉG szüleihez, hűség Gyulához, az itt élő tájhoz és emberekhez… Másként fogalmazva – Koszta Rozália olyan közösségi szellemű alkotó volt, aki megszállottan hit a művészet szellemi felvilágosító és katartikus erejében. Mintha most is hallanám, 1992-ben a vele készített beszélgetés során elhangzott önvallomását: „Előbb a művésznek mindig tenni kell, azután lehet kérni”! Az ideológiai elvárás szigorú rendje, nem minden ellentmondás nélkül volt összhangba hozható a saját személyiség ösztönös teljességével. A tizenkilencedik század végi, naturalista felfogásban „Földosztás” címen készített diplomamunkájáról hiányolták a kulákokat, de azt is nehezen bocsátották meg neki, hogy a parasztokon nem volt nemzeti viselet. Ma már a kortárs képzőművészetben feloldható a rejtett paradoxon. Koszta Rozália művészetében elsősorban a hely szelleméhez kötődtek a képi gondolatok, illetve a vizuálisan megfogalmazott „gondolatok térideje”, azaz kiterjedése a hely (a város) a tagolt formák (architektúra) színviszonylataihoz (telített kékek, zöldek, okkerek…) kötődtek. Az orosz naturalista szemlélettől való elszakadás valódi fellélegzés volt számára! A kezdeti, első periódus gyulai utcaképei, a színek vibrálását előtérbe-helyező nagybányai könnyűség kompozíciói érzékeltették is az egyidejű elszakadást és keresés módját. Hajdik Antal festőművésszel való házasság felbomlása, illetve a volt férj külföldre távozás után lezárja életművében ezt az első, a formanyelv-kereső korszakot. Nem volt véletlen, hogy Koszta Rozália kialakuló új formanyelve, a kontúrral ölelt, telített színformák, a messze látó gyermekkor, a helyi hagyomány világában gyökereztek. Az önálló formanyelv kialakításában elsősorban József Dezső pedagógus-festőművész formavilágához nyúlt vissza. Ebben a kialakuló folyamatban, a színtelített „arc-formák”, oly módon kötötték össze a hely szellemét az érzelmek lírai színképével, hogy egy város szellemi, tárgyi, és közösség kultúrája szervesült. Visszatekintve, korunkra a természeti- és társadalmi valóság identitása átalakult, hiszen a technológiai, technikai közvetettsége révén, egyre virtuálisabbá vált még a helyi valóság is. Ebből következően – a kortárs képzőművészetben – a kitágított „szubjektív képidő” került az előtérbe. Ennek ellenére Koszta Rozália művészetről sem is lehet úgy szólni, hogy ne utaljunk a saját korának identitására, vagyis arra a helyre, arra a képzőművészeti hagyományra, amelyből építkezett. Koszta Rozália számára, az esztétikai értelemben vett modern művészet alapkérdése az volt, az etnikum, származás vagy egyéb, szabadon választott értékek mentén…, és milyen módon alakuljon festészete? Gyula, a város, a különböző nemzetiségi kultúrák színtere, ennek ellenére, vagy éppen ezért, nem csupán a vidéki kisváros külső architektúrája (alakzata), utcaképe, hanem megélt kulturális szellemi élettér (is) volt számára. Nem volt bezárkózó, lépést tartott a változó világ művészeti szemléletével. A művészeti értékeket tekintve a szimbolikus-erejű elődök: Albrecht Dürer, Munkácsy Mihály, Kohán György, Erkel Ferenc kompozícióba emelésével nem csupán vállalta, hanem teljesítette (is) a kor történelmi, kulturális identitását. A nemzedékek között „örök” folytonossággal a helyi valóságba emelte, illetve élővé is tette a nemzeti és egyetemes művészeti hagyományt.
Koszta Rozália: Emlékezés,
1981, olaj, farost - 80x80 cm
Miközben művészetének tekintélyesebb részét a hagyományos tájképfestészeti tematika uralta, az ábrázolás tárgyát tekintve, a csendéletek, a portrék, valamint az életképek alkották. Műteremtési gyakorlatát a gondolati előképek alapos elemzése határozta meg. Rendszerint analitikusan közelített a kiválasztott motívumhoz, de mindig a látható világ realizmusán át (keresztül) belső tájélményeit vitte vászonra. A festés számára intenzív kapcsolat és teljes azonosulás volt. Intuitív karakterérzéke érezte, tudta, hogy az ember, akit festett – milyen! Vallomása szerint – „nem is Ő festette meg a portrét, hanem a megfestett alany festette azt meg. – Ő, csupán a formát adta meg neki!” Tájképeinél a vízszintes felosztásban: a horizontba helyezett tanyák, házak, falak, a fák, a tájelemek függőlegesei bontották meg. Mindezt a térsíkban kiterítve, vagyis a képi elvonatkoztatás során megmaradt a reális formák visszautaló leegyszerűsítésénél. A nézőpont térbeli mélységeiben rendszerint lépték-rövidülést érvényesített. Különösen fontos a táj atmoszférikus hangulata, mind a tónusokra, mind a valőrökre, mind a hideg-melegszínek ellentéteinek érvényesítésében, de a széles kivezetésű horizont, az évszakok váltakozó, de a mindig megújuló monokróm színvilág is. Egy Gyulán élt lélek volt. Műveinek helyi és regionális léptéke, és nem utolsó sorban a esztétikai érték alapján: Koszta Rozália olyan folyamatosan és egyenletes színvonalon dolgozó kismester volt, akinek művészete jelentős és fontos érték számunkra az alföldi festészet „akácfatörzsén!”
