Darvasi Ferenc
Reménytelenül
Szász János Lear-rendezéséről
A Gyulai Várszínház III. Shakespeare-fesztiválját idén a Szász János rendezte Lear nyitotta meg. Szász a kilencvenes évek végén már színpadra állított két különleges hang(ulat)ú előadást a határmenti városban. Előbb Brecht “expresszionista őrületét”, a Baalt mutatta be színészeivel a strand egy fedett medencéjében, majd egy évvel később Peter Weiss Marat-ját a Vízgépészeti Vállalat Béke sugárúton található szerelőcsarnokában. Ezekhez képest most egészen klasszikus környezetben, a várszínpadon került műsorra a Lear, melyben régről bevált embereivel (Derzsi János, Bognár Gyöngyvér, Tóth József, Gazsó György, Kokics Péter, Szabó Zola) és újakkal fele-fele arányban dolgozott Szász. Míg a Baalnak a víz, s a Marat-nak a homok volt az alapeleme, a “homokos, szomorú, vizes sík” után a Shakespeare-bemutató egy kősivatagban (“Bennem a mult hull, mint a kő \ az űrön által hangtalan.”) játszódik.
A színpad majd’ egésze kövekkel van felszórva, jobb oldalt található csupán, de abban sincs semmi köszönet, egy megnyesett, lombok nélküli, pusztulásra ítélt fa. A kopárság, a kietlenség birodalmában vagyunk, teljes kilátástalanságot sugall az elénk táruló sivár látvány. Míg a korhadó fa mintegy az öregedésre, a halálra, a terméketlenségre, a teremtő energiák megcsappanására, s így Learre emlékeztet minket (nem véletlenül Lear az, aki folyton ennél a fánál köt ki – felmászik rá, lázas víziói során szolgái hozzáláncolják és így tovább), a kőrengeteg az emberi érzéketlenség jelölője is (vö.: amikor meghal Cordelia, az őt sirató Lear így szól fájdalmában: “Ti mind kő-emberek vagytok.”). A kövek mellesleg számtalan módon játékba kerülnek, valamelyest oldottabbá teszik a máskülönben komor tónusú produkciót (Szász most sem ironizál, csupán ott nevethetünk, ahol a szöveg eleve “megengedi”, vagy Benedek Mari néhány jelmezénél: Edgar rózsaszín alsógatyájánál és a bolond narancssárga kukásingjénél), a lélektanilag megközelített színészi alakításokkal fűszerezett előadást valamelyest a stilizáció felé tolva. Használják őket kalodaként, tőrként, a hidegben összedörzsölve a vacogás és a tűzgyújtás imitálására is szolgálnak, máskor ajándékot, hatalmat, birtokot jelképeznek – bizonyos esetekben találóan (a vacogásnál, tűzgyújtásnál), máskor talán kevésbé (a vívás helyettesítésekor).
Az előadás címe, mint ahogy azt már többször említettem, Lear, és nem Lear király. Szász Jánosék célja nem az volt a némiképp meghúzott darabbal, hogy egy uralkodó kálváriáját, hanem egy végül is hétköznapi, gyarló ember szenvedéstörténetét meséljék el. A Derzsi János alakította uralkodót, aki piros öltönyben jár-kel a többiek között és előttünk, nem menti fel az előadás, hiszen a hatalom felosztásakor elkövetett tettét, tetteit bűnnek, “végzetes vakságnak” mutatja – bár a javakra rendkívüli mód’ kiéhezett Gonerilről (Molnár Erika) és Reganról (Bognár Gyöngyvér) meg már a legelején is látható lelketlenségük, az, hogy az ő világuk nem más, pusztán a hatalom akarása. Ahogy azt Szász korábbi színházi (és filmes) munkáiból megszokhattuk, erős vizualitással “dolgozik” az előadás. Több jelenet is “beég” a néző emlékezetébe. Például ilyen, amikor mindjárt a kezdés után az összes színész bevonul, Lear balra három gigászi méretű kőtömbbel birkózik, a hatalommal, a birtokaival, az uralkodói felelősséggel, alig bírja el őket, letenné már, mert görnyedezik súlyuk alatt, s amíg ő küzd a terheivel, a színpad másik oldalán a három lány egy csodálatos képbe merevedve szemléli őt: Goneril és Regan, mint az ugrásra kész ragadozók, négykézláb apjuk felé fordulva lesnek a prédára, az atyai jutalomra, míg Cordelia (Vasvári Emese) hátradőlve, könyökére támaszkodva, a haszonlesés legkisebb vágya nélkül szemléli a fejleményeket. Mint ahogy azt a képet is “hazavisszük”, amikor a két lány testével közrefogja, összepréseli, “satuba szorítja” a menekülni képtelen Cordeliát, vagy később egy erre rímelő jelenetben Leart. Rendkívül hatásosak a produkció mozaikkockái – egy-kettő közülük talán túlságosan is az, amit inkább már hatásvadászatnak kellene nevezni (például Gloster megvakításának hosszan kitartott jelenete igazán idegborzoló, finomabb megvalósítás után kiált). A képi világ megteremtésében a díszleten túl tehát nagy szerepe van a mozgásnak (vagy éppen a mozdulatlanságnak) is, amelyet Ladányi Andrea álmodott a színpadra. Lear megőrülése után (ez a pillanat akkor következik be a gyulai interpretációban, amikor az apát mind Goneril, mind Regan kitagadja házából) kisvártatva átlátszó fóliába burkolózott alakok, mint az ex-király vad látomásai, jelennek meg a színpadon, majd ugyanezek a figurák a vihart, a hullámzó tengert, a csatát jelenítik meg.
Szász János a már beváltnak nevezhető eszközeit mozgósítja a bemutatóban: rendezése érzelmes, humánus; részvéttel fordul a szenvedők felé, színészeitől intenzív jelenlétet követel, szemléletmódja valamelyest régimódi (hiszen az irónia uralmának korában a humanitás, az érzelmesség, a részvét nem “divatos”) s a vizualitás és a zenei eszközök segítségével erős atmoszférát képes létrehozni. A szerepformálások alapvetően a pszichologizálásra épülnek, a történetvezetés világos, és hogy egy végképp ódivatú megfogalmazással éljek: az alkotói “üzenet” könnyen értelmezhető a néző számára. Szász nem kerüli el továbbra sem a nagy problémákat, önmagával és közönségével szemben is kérlelhetetlenül, “kegyetlenül” néz szembe velük, ennek is köszönhető, hogy értelmezésében a Lear, ha lehet, még a “papírdrámánál” is tragikusabb, reménytelenebb. Tragikusabb, hiszen például még egy olyan figura is meghal nála (Gloster), aki Shakespeare-nél nem. És reménytelenebb, mert a darab végén Alban herceg, akinek “a sebzett államot” tovább kellene kormányoznia, nem tűnik a feladatára teljességgel alkalmas vezetőnek, ahogy ízlelgetve a hatalmat, az uralkodói szerepet, némileg talán kétségbe is esve, ugyanazt a mondatot ismételgeti vég nélkül.
Darvasi Ferenc esszéje Szász Jánosról
