Tompa Gábor, Gedeon József

Ricsi, a szerethető, rút varangy
Bogdán Zsolt Glostere és a Kolozsvári Állami Magyar Színház Gyulán bemutatott III. Richárdja kapcsán

       Az ördög földi helytartójaként érkezik, nem vitás, piros ingjén, túl egyértelmű is az utalás, fekete zseb. Lábai összeakadnak, görnyedt, bottal jár. Kis gnóm. Undorító féreg. Rút varangy – a többiek ilyennek látják, mondják. És jót mulatnak, amikor szóba kerül, csak úgy elméletileg, poénszinten, hogy ő lesz majd a király. Nem néznek ki belőle semmit, de ezt úgy kell elképzelni, hogy egyáltalán és tényleg semmit, de semmit. Bogdán Zsolt Glostere a folyosók rejtekében leselkedik, hallgatózik, folyton-folyvást, akkor is, amikor (Shakespeare-nél) nem. Ő a megtestesült gonosz, a konvenciók szerint – de nem itt. Illetve itt sokan tetszeleghetnének ebben a szerepben, ő csupán egy közülük. Egy, de persze, persze: a főgonosz. Az ördög, személyesen; de akkor miért van az, hogy mind többször nevetésre ingerli a nézőt? A nézőt, aki, ha akarja, vagy ha neveltetése, származása és tudjafene, milyen eredetű normái úgy diktálják, ettől kényelmetlen helyzetben is érezhetné magát, már ha vannak elvei, morálja („a morál az, ha az ember morális” – mondja a Kapitány Büchnernél, „szép dolog lehet az a morál, kapitány úr, de nekünk, szegény embereknek nem telik rá” – riposztozik Woyzeck; nem pontos idézet, nincs nálam a könyv), ha hisz abban, hogy létezik a Jó és létezik a Rossz, így, nagybetűvel írva. Hahaha… Nevetésre ingerel minket ez a fránya Gloster. Hogy mivel? Egyszerű a válasz: az intellektusával. Mert Bogdán Richárdja nemcsak hideg, kegyetlen és rafinált, hanem szellemes, fifikás és szórakoztató is tud lenni. Talán a morbid poénjait őrizzük meg leginkább. (Miért, nem morbid poénjai is voltak?, lehetne visszakérdezni.) Ahogy felhúzódzkodik a magasba, vagy megemel egy testet, gyöngécske fizikumából hihetetlen energiákat mozgósítva. Ahogy egy asztal tetején egyensúlyoz, vakmerően, ördöngösen (vagy inkább: boszorkányos ügyességgel?), arról elmélkedve, milyen magasra jutott - ja, igen, és azoknak az előkelőknek a holttestén át, akiknek lenyesett fejét vitrinekben, közszemlére téve őrzi(k). Ahogy tekedobást imitál, amikor a következő áldozatokat nevezi meg mindenre kész bérgyilkosainak. Ahogy gúnyosan vigyorog egy-egy halálbüntetés kihirdetése előtt, közben és után. Gloster humora hátborzongató, ez nem kétséges. Sötét alak, ez sem. De kérdés, mennyivel jobbak nála a többiek. (Na jó, egy fokkal mindenképp, de…) Mit szeressünk a nagyarcú, érzéketlen Clarence-en (Hatházi András), aki annyira letompult már, hogy a hullák vitrinüvegének tükrében igazgatja séróját? Mitől lenne szimpatikus Erzsébet királyné (Kézdi Imola remek alakítása), aki még nagybeteg férje mellett is csak a szépségével, a feneke riszálásával törődik, s azzal, hogy masszírozzák, körberajongják, és IV. Edwardnál is jobban sajnálja önnön magát? Miért rajonganánk Lady Annáért (Györgyjakab Enikő), aki férje sírja mellett is kínosan ügyel az up to date-megjelenésre, s a búcsúztató szöveget csupán papírról felolvasva sikerül abszolválnia? Miért állnánk a többi cinikus és nyerészkedő mellé? Richárd legalább érdekes. Ők kevésbé, vagy egyáltalán nem. Richárd legalább elmés. Ők kevésbé, vagy egyáltalán nem. Sorsát ettől még természetesen megérdemli. Tompa Gábor rendezésében úgy küldik halálba, mint egy kutyát. Mint egy utolsó, kivert ebet. Nem Richmond serege végez vele, hanem a saját pribékjei közül egy. Egy névtelen, egy senki lövi főbe. Összeesküvés, árulás áldozata lesz („Jockey of Norfolk, vigyázz egy kicsit / Mert eladták jó pénzen uradat, Ricsit” – 5. felv. 3. szín, Vas István nyelvi leleménye) – végül is csak azt kapja, amit érdemel, úgy járnak el vele, ahogy ő másokkal. Bogdán Zsolt profi módon hozza Richárdot. Szövegtudása és –értése imponáló, minden mondat elevenné válik ajkain. Hiteles a kegyetlenkedésben, a hideg számításban és a végső rémületben egyaránt. Elsőrangúan játssza Richárdot, akit egyszerre gyűlölünk és – valljuk be, hogy egy icipicit legalább – szeretünk. Hiába, a Macbeth boszorkái megmondták: „szép a rút…”.