Kiss László
Fekete Vince Szárnyvonala Békéscsabán
A többek között Bárka-díjjal is elismert Fekete Vince régóta lapunk rendszeres szerzője. November 12-ei estjén Farkas Wellmann Éva szerkesztőtársunk kérdezte legújabb, Szárnyvonal című verseskötetéről, természetlírájáról, szerelmi költészetéről, felelevenítve egy rendhagyó irodalomórát is, amelyen először találkozott a kézdivásárhelyi költővel és verseivel. A békéscsabai volt a legújabb Fekete Vince-kötet nyolcadik bemutatója. „Megállsz, szétnézel téveteg, / van-e tovább vajon, kérdezed, / előtted mintha lépcsők, s fényjelek, / és éjszaka, s a vak űrben / mintha / valaki szólítana, / hívna, / töprengsz, mit tegyél, belátom… // Csak előre, csak fölfelé, barátom!”
Jöttünk, vártunk, dedikáltattunk. A Békéscsabai Jókai Színház Művész Kávéháza megtelt az est kezdetére, akadt, aki egyenesen Óbudáról érkezett közénk. Figyeltük a neszeket – voltak. Sóhajtás, hümmögés, valamint ez de jó volt. A Szárnyvonal megtalálta a közönségét. „Sehova nem megyek, hova tartok, / csak jönnek szembe azok az arcok, / szembe, aztán már mögöttem vannak, / leráznám őket, de nem akarlak. // Nem tudom, hol vagy, közöttük járhatsz, / tessék, azt mondják, itt vannak, várnak. / Csak a hangod nem szól, hogy ráznám le? / Leráznám, nem merem, hátha szólsz te.”
A Szárnyvonal 52 verset tartalmaz, és tartalmaz hangyalesőt és csoportképet, Bálványos-környéki tájat és magashegyi búvárokat, tartalmaz ingólápot, erdőket, fákat, füveket, tavakat, és apokrif parancsolatokat is tartalmaz, és némi Kosztolányit, Dsidát, Szabó Lőrincet és Shakespeare-t, valamint egy csipetnyi Metallicát is. Látszik benne az onnét-valóság, látszanak a hegyek, mondja a szerző. „Aranyló tarlók, virágzó szarkaláb, / fennsíkok, csúcsok, ahonnan nincs tovább; / bodzák, menták, apró virágú füzikék, / lóherés örömtől duzzadó bibék, / idilli ábrándok és pásztormesék, / egészség, erő, szívós egyszerűség, / földi mennyország, fodros lombú berek, / pitypangok, sárgálló kutyatejek, / lomha csend, lombsusogás, tücsökzene, / hogy meghasad a szív, az ész is bele…”
Fekete Vince nemcsak jól ír, de mesélni is nagyon tud: mindjárt a fölvezető kérdésre hosszan válaszol, és akár egy igazi poeta doctus, értekezik formáról és versről, felvázolja a kötet szerkezetét, tematikai rendjét, ismerteti és értelmezi is a főbb motívumokat – rendhagyó irodalomóra, újból. Megtudjuk, hogy az erdélyi tájról írni számára elsősorban érzelmi viszony kérdése, és nem morális kötelességé, Caspar David Friedrich festészetére hivatkozva pedig a tájrajz „anyagszerűsége” mellett a metafizikai teljesség, az áttűnések, a „túliság” ábrázolásának fontosságát hangsúlyozza. „Leül az egyik padra, és arcát a nap felé tartja, a levelek között / déli irányból rézsútosan betörő sugarak irányába. Behunyja / a szemét, figyeli, ahogy szinte zúg a csend a fülben, mialatt / kellemesen bizsergetik arcát, tagjait a jóleső napsugarak. / Nyugodt. Három őr áll nagy némán e mesebeli táj fölött, / a savanyúvizes ingóláp fölé emelkedve évezredek óta.”
A szó, noha elhangzik, nem száll el, és az írás is megmarad: békéscsabai estjén Fekete Vince sokat és érezhető örömmel olvasott – a Szárnyvonal a jövőre újabb verseskönyvvel gyarapodó költői pálya érezhetően fontos állomása. Mindig izgalmas hallgatni, ahogy a szerző saját, immár visszavonhatatlan alkotásáról gondolkodik, majd saját értelmezésében tolmácsolja a verseket. „Mintha csak egyszeriben megszűnt / volna a teremtés, megállt volna a teremtő / valamelyik napon, és elkezdené visszavenni, / amit addig megteremtett, elkezdené lepakolni / a színről a napot, a holdat, kifújni a csillagokat, / égitesteket, mint egy negatív visszateremtésben, / leszedni a vizeket, patakokat, megszüntetni a / szeleket, viharokat, eltüntetni a hegyeket, / völgyeket, hogy ne legyen már semmi, semmi”.
Fotók: Rácz Katalin
