Kiss Georgina
FISZ-tábor, 2018
4.rész
A FISZ-tábor utolsó napja, mint az életben minden igazán jó dologé, túl gyorsan jött el. A műhelyek zárásaként minden csoportban kiválasztják az esti felolvasásra szánt szövegeket. Az egész napot áthatja egy kis melankólia: ez az utolsó ebéd, az utolsó beszélgetések, az utolsó lehetőség még egy embert megismerni.
Délután Zoltán Gáborral Antal Nikolett beszélgetett Orgia (2016) és Szomszéd (2018) című könyvei kapcsán. Ahogy ahhoz a táborban már hozzászokhattunk, most is magas színvonalon és egyáltalán nem könnyed témában folyik a diskurzus. A Szívtelen-e a szerző? (írásaiban igen, a hétköznapokban ellágyul) bemelegítő kérdésétől nyelvfilozófiai mélységekbe merülünk alá. Antal az életmű felvázolása közben rámutat egy erőteljes elmozdulásra, a korábbi írásokat jellemző groteszk/szürreális fikciót felváltja a valóságközeliség. Zoltán Gábor elmondja, hogy új esszéregényéhez a téma mindvégig a talpa alatt hevert, hiszen gyerekkorától Buda ugyanazon részén él, a XII. kerületben. Ennek a helynek a történetét kutatta ki négy év levéltári munkával abból a „rémtettből” kiindulva, hogy 1945. január 12-én a nyilasok megöltek minden orvost és beteget a „zsidó kórház”-ban. Zoltán Gábor még hozzáteszi, hogy az életművében megfigyelhető fókuszváltás azt is jelenti egyúttal, hogy míg a korábbi, fikciós történetek úgy működnek, hogy mindketten, író és olvasó is könnyen megússza a dolgokat, addig az újabb, valóságot alapul vevő írásokban ezt nem tehetik meg.
Antal Nikolett a prózanyelv jellemzése közben Závada Páléval hasonlítja össze Zoltán Gábor szövegszervezési eljárását, szerinte a legfőbb különbség, hogy míg Závadánál a korra jellemző propagandaszövegek a műben idegen testként különváltak maradnak vagy groteszk helyzetbe kerülnek például azzal, hogy egy kisgyerek szájából hangzanak el, addig Zoltán Gábor írásaiban interiorizálódnak, mélyen belülről fakadnak föl a szereplőkből, s ezzel kertészi értelemben vett természetességet idéznek elő. Ez a beszélgetésnek az a pontja, ahol sokkal tágabb horizontot nyit meg a téma, Zoltán Gábor azt állítja ugyanis, hogy egyetért azzal az állítással, miszerint „Bizonyos szavakat tömegsírba kell helyezni”, s ez Magyarországon nem történt meg; használatukkor azonban hozzák magukkal azokat a tartalmakat, amik korábban hozzájuk adódtak. Példaként a következőket sorolja fel: összetartás, élettér, körkörös védelem, fölkoncol. Az író azt is elmondja, hogy történetei magírásakor célja, hogy az olvasó lásson, halljon, s hogy fájjon neki, amivel a könyvben találkozik. Van, hogy ki kell mondani szavakat, például azt, hogy zsidó; nem azért, mert ez fedi a valóságot, hanem mert a körülírásnak is megvan a maga története. A beszélgetés végi hozzászólásban sokunk félelme fogalmazódott meg, tényleg el kell fogadnunk, hogy bizonyos szavak ideológiák általi kisajátítása után, azokat a szavakat végleg elvesztettük, nem szerezhetjük vissza sehogyan őket? Erre a kérdésre nem volt megnyugtató válasz.
Az esti program színtiszta szépirodalom volt. Az indiai és a román műhely bemutatkozásával kezdődött. A verseket eredetiben, angol és román nyelven, illetve fordításban is meghallgathattuk. A tábor méltó záróeseménye a Szövegpokol, ahol a műhelyes szövegeket olvassák fel. Kiváló terep a megmutatkozásra és egészen különös tapasztalat a hallgatóságnak is. Egy maratoni befogadási gyakorlat, ahol az idő hossza és a szövegek sokfélesége nemcsak hogy próbára teszi a koncentrációt, de szinte átlényegülés-hatást eredményez. Tényleg alámerülés, azonban, ha ilyen a (szöveg)pokol, nem hiszem, hogy bárki el szeretné kerülni.
Mindent összevetve, a FISZ-tábor hihetetlen élmény volt. Ritkán lehet az ember ennyire közel (mit közel, benne!) az irodalomban. A szervezők tökéletes munkát végeztek, a lebonyolításban nem volt hiba. Csupa készséges, nyitott, barátságos emberrel találkoztam. Nem volt olyan személy, akivel ne lett volna izgalmas a véletlenül alakult asztaltársaságban, vagy az esti fröccsözésnél kialakult beszélgetés. Szívnek, testnek, léleknek, szellemnek is sokat adott az idei FISZ-tábor és a gyönyörű Királyrét.
3. rész
A harmadik napon a műhelyek után Ladik Katalinnal beszélgetett Bencsik Orsolya. Korpa Tamás úgy mutatta be, mint a költészet határainak feszegetőjét. A költő hangperformansszal nyitott, ezzel megalapozva a hangulatot. Így, aki esetleg nem találkozott még az ő művészetével, könnyebben követhette az elhangzottakat. Ladik Katalin gyökereire és pályájának kezdeteire egy tőle származó idézettel kérdezett rá Bencsik Orsolya: „Én városi vagyok, sehonnai”. A válaszban Ladik megfogalmazza, hogy többszörös kisebbségi létben nevelkedett és egy multikulturális közeg (5 etnikum) vette körbe Jugoszláviában. Elmondta azt is, hogy a szláv hagyományok sokkal erőteljesebben hatottak rá, sőt tulajdonképpen a szerb szokásokat ismerte, azokban nevelkedett, azokban élt. A magyart utólag, könyvekből tanulta meg. A népzenét is később, tudatosan kutatta fel. Családjáról is mesélt, népi gyógyító nagypapájáról, kétkezi munkás szüleiről. Meglepő módon az 50-es évek nehéz, éhezéses időszakát nevezte meg motorként, ami előbb túlélésre hajtotta, aztán arra, hogy az energiákat magában keresse. Például világosan látta azt is, ha elvégez egy iskolát, akkor kiemelkedhet ebből a közegből, de csak akkor. Megtudhattuk azt is, hogy 11 éves kora óta ír verseket, gyermekszínészként is dolgozott, ugyanakkor az irodalommal való első igazi találkozása József Attila gyűjteményes kötetének formájában csak 15 évesen történt.
Bencsik Orsolya és Ladik Katalin
Ez, a költészettel való szembesülés két évre elhallgattatta. Ladik Katalin 20 évesen hozta meg azt a radikális döntést, hogy a hivatali (banki) munka helyett a művészetet, a művészlétet választja. A kettő együtt nem volt elképzelhető számára. Az első, hosszú válasza zárásaként ezt fogalmazta meg: „Nem tudom, jó alkotó vagyok-e, de hiteles vagyok magam előtt.” Ladik Katalin szívesen, szépen és hosszan beszélt, Bencsik Orsolyának alig marad feladata kísérőjeként. Szóba került még művészetének besorolhatósága (avantgarde, feminista), külföldi megbecsültsége és Magyarországi háttérben maradása, a peremművészeti (külföldön) és underground (Magyarországon) helyzete. Többször hivatkoztak a beszélgetésben a szabásminta-képverseire, melyeket kottaként használva meg is szólaltatott. Zárásként Ladik Katalin előadta még egy hangkölteményét.
A Kritikus tusa névre keresztelt programon Szilágyi Zsófia, Balogh Gergő, Borbáth Péter, Konkoly Dániel beszélgetett a következő három frissen megjelent kötetről: Csombor Rita: Smink nélkül, Kali Ágnes: Ópia, és Szolcsányi Ákos: Semmi meglepő vagy fontos. Izgalmas volt a kerekasztal során, hogy a kritikusok igen sokféleképpen közelítettek a kötetekhez, és eltérő véleményeket fogalmaztak meg. Teljesen mást gondolnak arról is, hogy is olvasunk egy elsőkönyves szerzőt. Elhangzott, hogy portfólióként tekinthetünk rá vagy a potenciált, a nyelvi ügyességet kereshetjük benne megítéléséhez, hogy esetleg megengedőbbek vagyunk egy első kötettel, de Balogh Gergő például azt mondta, hogy egyetlen jó vers elég ahhoz, hogy jónak tartson egy verseskötet.
A kritikustusa résztvevői
Nagyjából konszenzus alakult ki közöttük azt illetően, hogy Kali Ágnes kötete a legfigyelemreméltóbb. Elhangzott, hogy olyan, mintha átugrotta volna a saját első kötetét, Borbáth Péter könyvtárgyként is nagyon jól sikerültnek, jól értelmezhetőnek ítélte. Csombor Rita kötetét is jó első kötetnek tartják, de arra is rámutattak, hogy helyenként nyelvileg túlterhelt, képzavaros, sőt, bombasztikus. A Semmi meglepő vagy fontos címe is több értelmezést alakított ki, s a kötetstruktúra, a szüzsészerű szövegek a tartalomjegyzékben és az interjú a könyv végén láthatóan szokatlanabb befogadói stratégiákat követel meg a jövőbeni olvasóktól.
A medence egészen ötig használatban volt, akkor is csak az eső vette el a táborozók kedvét a pancsolástól, a napot André Ferenc, Horváth Előd Benjámin azaz a Beatwándor koncertje és diszkó zárta. Előre fáj a szívem, hogy vasárnap itt kell hagynunk ezt az egészet.
2. rész
A tábor második napja a reggelit követően a praktikum előtérbe helyezésével indult. A Bevezetés a szépirodalomba címre keresztelt program keretében az irodalmi életben való eligazodás, érvényesülés gyakorlati lehetőségeit vázolták fel. Az érdeklődők megtudhatták, hogyan érdemes megírni egy kísérőlevelet, mikor publikálni szeretnének egy folyóirathoz, melyik periodikáknál érdemes induló szépíróként próbálkozni. Hogyan működnek a szerkesztőségek. Hogyan jut el egy kezdő író az első kötetig.
Érdekes élmény Királyréten sétálni a programok közötti időben. A megszokottnál jóval nagyobb az egy négyzetméterre jutó éppen olvasó, író vagy irodalomról diskuráló/vitázó emberek aránya. Sokan készülnek a műhelyeikre, hiszen nem csak hozott szövegeiket vitatják meg ezekben a körökben, hanem feladatokat, gyakorlatokat is kapnak műhelyvezetőiktől. Írjanak le öt sorban egy álmot, fordítsanak le egy megadott szövegrészletet, írják át a meglévő szövegüket teljesen más hangvételűre úgy, hogy közben a tartalma változatlan maradjon... Harapni lehet az irodalmat a levegőben.
Délután Urbán Bálint rendkívül felkészült kérdezőként Földényi F. Lászlóval beszélgetett. Urbán felvezetésében elmondta, Földényi F. életműve euro-atlanti kultúrkörben is megkerülhetetlen, igazi „monolitként” emelkedik ki az európai kultúrából és lenyűgöző heterogenitás jellemzi. Azt, hogy mi vezetett a szerteágazó érdeklődési irányultsághoz, Földényi F. László azzal magyarázta, hogy az első nagy kedvence (Daniel Defoe) után anglicistaként az angol dráma, majd a fiatal Lukács kezdte foglalkoztatni, s mintegy penzumszerűen írt is róluk. Az első „saját” könyvének azonban a Melankóliát tartja, ennek keletkezéstörténetét is elmesélte. Az évek során rengeteg jegyzete, cetlije keletkezett, ezeket egy dobozban gyűjtötte, s azon gondolkodott, hogy kidobja az egészet, ám mikor átolvasta őket, rájött, hogy ezek tulajdonképpen egy irányba tartanak, azaz tudta nélkül egy könyv formálódik a fecniken. A kérdésre, hogy ma is kíséri-e írásait a melankólia, egyértelmű nemmel felelt. Kifejtette, hogy az európai kultúrában végigmegy egy sötét vonal; van egy hátsó, árnyékban lévő része, s őt valójában ez érdekli, ezt azonban nem szűkítené le a melankóliára. Új kötete kapcsán elmondta, hogy míg a Melankólia szisztematikusan végigveszi a fogalmat a 20 századig (ennek az áttekintésnek az az érdekessége, hogy bár a szó állandó, amit jelöl, az mindig más: a zsenialitástól az idiotizmusig, a nem-emberin keresztül a lustaságig), addig a Melankólia dicséretében a fókusz a közös nevezőn van, azaz hogy a különböző korokban ezzel a fogalommal illetett állapotok között mi a hasonlóság. Ezt definíciószerűen nem lehet megragadni, de mindenképpen a határhelyzettel, a salto mortale elképzelésével, az olyan határátlépéssel van kapcsolatban, mikor megnyílik valami, ami befogad, de nem tudom, mi az a valami.
A vacsorát követően az ünneplésé volt a főszerep. A 20 éves FISZ-t L. Simon László, az alapító tagok egyike, s első elnöke köszöntötte. A korábbi és jelenlegi vezetők közösen vágták fel a hatalmas FISZ-tortát a legkisebbek kitörő örömére. (A táborban nemcsak gyerekek, de kutyák is vannak szép számmal, az időjárás is könyörületesebb volt ezen a napon, a kellemes napsütésben gyerekek és kutyák kergetőztek a kertben.)
A nap utolsó programja egy kerekasztal-beszélgetés volt erőszak és irodalom témában. Szekeres Nikoletta a moderátor szerepében Kiss Noémi Facebook-posztjának egy erős állításával nyitott: az ilyen tábori környezet, mint ez, melegágya a szexuális zaklatásnak. A beszélgetőtársak: Smid Róbert, Kalapos Éva és Hermann Veronika változatos irányokból közelített a kérdéshez. Szóba került Foucault és a hatalom, a hierarchia, valamint az erőszak leírásának lehetőségei a szépirodalomban és a mai olvasó ingerküszöbe is. A hevesen kibontakozó párbeszéd során az is feltűnő volt, hogy a szépirodalmi hivatkozásokat háttérbe szorították a sorozatokból, filmekből, Facebook-posztokból, irodalomelméletekből, filozófiából, társadalomtudományból vett példák. A téma fontosságát az is jelzi, hogy már-már kapkodták egymás kezéből a mikrofont, annyira megmozgatta őket a kérdés és annyi volt a kiindulópont, amiből megközelíthető.) Az egyetlen dolog, ami fontos lett volna, s nagyon erős igény lett volna rá, azonban idő szűkében nem történt meg, az a beszélgetés kinyitása volt, a hallgatók passzív szerepbe kényszerültek. (Az erőszak témája nem tudott erőszakot tenni az időn.)
A nap zárásaként a Szépirodalmi Figyelő csapata lecsót és bográcsgulyást készített a táborlakóknak, akik mindig éhesek ínyenc falatokra, heverjen az tányéron vagy lapokon.
1. rész
Az idei, jubileumi FISZ tábor Királyréten július 18-án vette kezdetét. A tájékoztatón a résztvevők Korpa Tamástól megtudhatták, hogy a Kastélyszálló amellett, hogy festői környezetet biztosít az itt lakóknak, igazi genius locival is rendelkezik, hiszen az épület egy része és a birtok valaha az Esterházy család tulajdonában volt.
A tábor ideje alatt hét szeminárium működik napi kétszer. A műfordítók Nádasdy Ádámmal, a kritikát gyakorlók Károlyi Csabával, illetve Szirák Péterrel, a lírások László Noémivel és Kollár Árpáddal, a prózások Szilasi Lászlóval, valamint Láng Zsolttal dolgozhatnak együtt szombatig.
Már az első napon is színes volt a program. Korpa Tamás Kemény Istvánnal beszélgetett áprilisban megjelent, Nílus című kötetéről, ahol Korpa megosztotta gondolatmenetét a kötet borítója és a címadó képvers együttes értelmezéséről; abból indult ki, hogy a Nílus műholdas ábrázolása a könyvön, illetve a vers tipográfiája által megjelenített kép ellentétes folyásirányt mutat. Ennek továbbfűzését izgalmas olvasói feladvány gyanánt nyitva hagyom. A beszélgetés során alkotáslélektani, alkotásmódszertani kérdések is felmerültek. Például, hogy tudja-e a szerző előre, hogy mit is akar megírni? (Ihlet és tudatosság kérdése.) Vagy, hogy lehet-e ma Erdélyről verset írni? (Mindenről lehet. Mindig.) Illetve, a művészet luciferi vagy ádámi természetű-e? (Erre a kérdésre Kemény István nevetve egy kérdéssel felelt: Ez valami csapda?)
((Eddig nem tudtam, hogy Kemény István állva olvas fel. ))
Korpa Tamás és Kemény István
A vacsora utáni időszak nagyon sűrű volt. Az Erdélyi Híradó kettős kötetbemutatójával kezdődött. Varga László Edgár A bejárónőm, Isten finom intellektusú, humoros önironikus istenes(?) kötetét és Sztercey Szabolcs A nyelvtani közép sci-fi és fantasy logikai struktúráiból építkező ismeretelméleti érdeklődésű, világteremtő igényű verseskönyvét Gáll Attila, az Erdélyi Híradó Kiadó vezetője kérdései mentén ismerhettük meg.
Rögtön ezt követően Csepregi Jánossal Morgenstern tiszta papírra – 1942 című kötete kapcsán Décsy Eszter beszélgetett. A könyvről több érdekesség derült ki. Nagy Kincső rajzaival összművészeti alkotásként és nem illusztrált verseskönyvként érdemes rá tekintenünk, ráadásul „brutál felvételekből versképek”, 2 perces videók is készültek bizonyos szövegekhez. Csepregi azt is elmondta, hogy ezek nagyon személyes versek, ezért nem akarta, hogy tömegtermékké váljanak, így nagy könyvesbolti hálózatokban nem, csak kis, „organikusabb” helyeken, kocsmákban, galériákban elérhető a „kézműves” jellegű mű.
A nap zárásaként komoly témát járhattak körül az érdeklődők. A szexuális zaklatásról beszélgetett Csepregi János, Halász Sára és Dr. Kiss Valéria. A metoo kampányból kiindulva az egyén felelősségére, az irodalmi közeg érintettségére is kitértek, sőt az irodalom mint a szexuális visszaélések megjelenése elleni lehetséges eszköz is szóba került. A kezdetben előadás jellegű esemény együttgondolkodásban, beszélgetésben ért véget. A konklúzió is ez volt. Beszélni, gondolkodni kell erről a jelenségről minél többet.
A hűvös és az eső ugyan épp nem teszi lehetővé a szabad ég alatt olvasást, a medence vagy a hely természeti környezetének igazi élvezetét, de az első nap alapján biztos vagyok abban, hogy a FISZ-táborban minden adott az irodalomban való elmerüléshez, a fontos beszélgetések kialakulásához, és a tartalmas szórakozáshoz.
