Koncz Tamás
Feltuningolt királydráma és
a porszívó poétikája
Shakespeare úgy is megszólalhat, hogy a nézőtérre beterelt gimnazistákat is leköti; a vers akkor lesz váratlan, ha a begyakorolt irodalmi toposzok helyett mondjuk egy poratkával foglalkozik – tudhatta meg, aki a Könyvfesztivál utolsó napján benézett Nádasdy Ádám, Kemény István és Guillaume Mètayer könyvbemutatóira.
William Shakespeare veretes királydrámáit illik ismerni. Nádasdy Ádám műfordításai viszont abban is segítenek, hogy megszeressük őket.
A népszerű költő, egyetemi tanár a Könyvfesztivál záró napján mutatta be legújabb Shakespeare-fordításait. Az Osztovics Levente teremben legalább százan hallgatták Nádasdyt és színész segítőit, akik frissen, rengeteg humorral mutatták be a komoly-szürke, római hármassal jelölt kötetet.
A válogatás a Velencei Kalmár, a Lear Király, a Szeget szeggel és a IV. Henrik két részes fordítását foglalja össze, Nádasdy azonban nem csak átültette, hanem fel is frissítette, életszagúvá tette a 17. századi drámákat, megszabadítva őket a reformkori fordítások mára avíttasnak ható nyelvi leleményeitől.
A költő-fordítót László Ferenc kérdezte arról, hogy mit tekintett elsődleges szempontnak a fordítások során, mennyire volt például fontos számára (a színészek szempontjából elsődleges) könnyű mondhatóság. „Inkább a könnyű érthetőségre törekedtem” – mondta Nádasdy, majd példákkal illusztrálta a munkafolyamatot. Átiratában például gondosan kigyomlálta, cserélte azokat a neveket és kifejezéseket, amik a mai közönségnek semmit sem mondanak; Lévay József a IV. Henrikben például a Hotspur (Forró sarkantyú) nevű, harcias és meggondolatlan karakter nevét Hővérként fordította – ez Nádasdy szerint idejétmúlt, a Szélvész sokkal többet mond a mai hallgatóságnak. Nem kímélte a legendás „Gyarlóság, asszony a neved!" - felkiáltást sem, hiszen Arany János fordítása gyönyörű, de patinás fennköltsége miatt éppen a kijelentés lényege sikkad el előadás közben. „Ezért is választottam ehelyett az alábbi mondatot – A jellemhiba másik neve: nő – hiszen erre még felkapják a fejüket a nézőtéren, megmozgatja a közönséget”, mondta a fordító, aki részletekbe menően írta le, mit és miért változtatott meg a Lévay-, Vass István- és Mészöly Dezső-változatokhoz képest, és mit hagyott meg eredeti jelentésében.
Nádasdy Ádám László Ferencnek válaszol
Sok esetben például fontosnak érezte megtartani a shakespeare-i szövegek eredeti jellemzőit: korábban fordított Falstaffot is, ahol a főhős esetében a karakterábrázolást árnyalja, hogy a hős jogász végzettsége ellenére a plebszhez hasonlóan prózában beszél, míg a nemesi szereplők verses formában szólalnak meg.
Nádasdy Ádám kérdésre azt is elárulta, hogy csak megbízásra fordít – most éppen G. B. Shaw egyik drámáját; ha azonban érkezne ilyen felkérés, nagyon szívesen feldolgozná Shakespeare Antonius és Kleopátráját, ami szerinte ma is aktuális darab, hiszen a szerelmi háromszögek örökérvényűek.
A fordítás kiemelt szerepet kapott Kemény István és Guillaume Mètayer közös könyvbemutatóján is, melyet Tóth Krisztina költőnő moderált: Mètayer friss, Türelemüveg című verseskötetét Tóth és Kemény kalákában magyarította Imreh Andrással, valamint Lackfi Jánossal, a francia költő pedig szintén gyakran fordítja Kemény István műveit, és maga is ért, jól beszél magyarul
A kettős bemutató így voltaképp egy baráti költő dzsembori volt, ahol Kemény és Mètayer alkalmi tolmácsolással, kötetlenül beszélgetett. Kemény István nagyon fontos kötettel jelentkezett az idei Könyvfesztiválra: a négy ciklusra épülő Nílus költészetének kivonata lehetne. Tiszta, minden szavában mérlegelt verseskötet, szomorú, lemondó, humoros és gyermeki. Eljut a homokos, vizes síkra, és biccent (az ott várakozó József Attilának, Petri Györgynek). Tud már mindent. És mégis remél. Kemény lírájának fontos része a hagyománytisztelet is – erre már Guillaume Mètayer hívta fel a figyelmet, aki 2008-ban tekintélyes tanulmányt szentelt a témának a Kalligram folyóiratban, és láthatóan most is szeretett volna visszatérni a témára.
„Igen. Szeretem a hagyományt” – hajtotta le megadóan a fejét a költő, elejét véve bármilyen komolyabb eszmecserének. Azok számára, akik ismerik őt, ez persze nem volt meglepetés: a csendes, elfogódott Kemény István egy zavaróállomás hatékonyságával képes blokkolni bármilyen felolvasóestet vagy könyvbemutatót.
Tóth Krisztina ilyenkor egy tanárnő szigorával terelte vissza elfogadható mederbe a beszélgetést: rámutatott, hogy Mètayer és Kemény stílusában, világlátásban sok hasonlóság van, például az, hogy mindketten szeretnek váratlan, költőietlen témákat feldolgozni, olyan területekhez is hozzányúlni, ami kevésbé ügyes kézben csak banális, dilettáns szöveget eredményezne. Kemény például teljes természetességgel ír verset egy porszívóról, Guillaume Mètayer pedig egy poratkáról vagy egy temető magukat riszáló sírköveiről.
Tóth Krisztina, Kemény István és Guillaume Mètayer
A francia költő abban is szembemegy a fősodorral, hogy hazájában meghaladott rímes verseket ír, és lesodorta a kortárs lírában régóta döglöttnek számító szonettformát. Ráadásul egyáltalán nem érdeklik az olyan desztillált irodalmi toposzok, mint a francia versekben valósággal tenyésző horizontok és kertek. „A Sorbonne-on tanítok, és régi francia irodalommal foglalkozom: mindig is érdekeltek az olyan ironikus szerzők, mint Voltaire vagy Anatole France, a humor létfontosságú számomra” – mesélte magáról Mètayer. Tóth megjegyezte, ebben szintén hasonlít egymáshoz a két szerző, hiszen Kemény verseiben is ott bujkál az irónia.
Kemény István viszont éppen a túlzásba vitt irónia veszélyére figyelmeztetett, és ebben akár társadalmi üzenetet is ki lehetett olvasni: ha rajta maradunk a gúny drogján, végül mindennek csak a fonákját látja meg az ember, és rosszabb esetben ez népbetegség lesz – egy egész ország is cinikussá válhat.
Kemény aztán saját alkotói módszereiről mesélt. Beszámolójából kiderült, mennyi újrakezdés, aggodalmas mérlegelés rejlik a látszólag teljesen egyszerű, átlátszó mondatok mögött: kötetnyitó Rakpartos balladán például egy éven keresztül dolgozott, és az utolsó előtti verziót még az év elején vetette el, miután a felesége egyszerűen annyit mondott rá, hogy ez szar.
Abban, hogy ezeket a kínnal megmunkált, dísztelen verseket aztán fiatal színészek mondták el lelkesült hangon; hogy a könyvbemutató után kígyózó sor állt Kemény és Mètayer dedikáló pultjánál, a minőséget mennyiségre, pénzre váltva – szintén van némi irónia. Persze, csak akkor, ha a dolgok fonákját nézzük.
(Mindhárom bemutatott kötet 2018-ban jelent meg, a Magvető Kiadó gondozásában.)
A képek a szerző felvételei.
Szemfényvesztők és komédiások
Van, aki a saját örömére hazudik, más pedig azért, hogy ezzel milliókat szórakoztasson. Igazság létezik, de néha elvész az igazságosztók tömegében – derült ki a Tyll és a Tömegparanoia című kötetek bemutatóján.
Tudtam, hogy a Könyvfesztivál egyik kiemelt eseménye lesz, de így is megdöbbentett, milyen sokan kíváncsiak Daniel Kehlmann szombati könyvbemutatójára, a Tyll (Magvető, 2018) ismertetésére: harmincan tolongtak az Osztovics Levente terem bejáratánál is, tekintve, hogy odabent minden ülő, sőt, állóhely elkelt. Legalább 160 ember hallgatta, vagy legalábbis próbálta hallgatni a neves német írót, ami nem is volt olyan egyszerű feladat: a német-magyar nyelvű program valamiért a meghirdetett időpont kezdődött, a beszélgetés javában tartott, miközben még kígyózó sor állt a tolmács fülhallgatók pultja előtt.
Daniel Kehlmann és Grecsó Krisztián
Daniel Kelhmannt Grecsó Krisztián író kérdezte, főként a Tyll keletkezési fázisairól, a főhős Tyll születéséről, személyiségéről: hogy a regény milyen fontos korszakot jelentett Kelhmann számára, azt jelzi, hogy a szerző már a 2015-ös frankfurti könyvvásáron is ennek a könyvnek az alapjait mutatta be poétikai előadások formájában. „Persze, lehet, hogy ezek a korai szövegek is csak most, a a könyv megjelenése után váltak érthetővé" – humorizált az író, aki azt is elismerte, nehézkesen haladt a könyvvel, az utolsó négy hónapot leszámítva végig válságként élte meg az alkotás folyamatát.
Maga sem gondolta volna ugyanis, hogy ekkora feladatot vállalt: a Tyll a 17. századi Európát, a 30 éves vallásháború korát idézi meg – és annyi izgalmas karaktert mozgat, hogy Kehlmann sem volt eleinte biztos benne, kit kellene főszereplőnek választania ebből a monumentális történelmi körtáncból, ki legyen a regény központi alakja, az események tényleges mozgatója. " A világ fölmérése írásakor még viszonylag egyszerű dolgom volt, ott von Humboldt és Gauss váltakozó narratívájára épült a regény történetvezetése, itt viszont azt éreztem, elveszek a részletekben” – mondta Kehlmann.
Hogy végül Tyll Ulenspiegel, a csínytevő komédiás alakját választotta, azt éppen a karakter kiismerhetetlen, sötét és ijesztő személyiségével magyarázta; az sem jelentett gondot, hogy a valódi Tyll a 12. században élt, ellentmondásos alakja ugyanis tökéletesen illett a vallásháború kaotikus korszakába. A regény főhőse egy boszorkányperben kivégzett molnár fia, aki fogadott nővérével bejárja Európát, eljut a téli király, V. Frigyes udvarába, és a napi túlélés érdekében vásári tréfákkal, okos-kegyetlen trükkökkel manipulálja eltartóit: a parasztok tömegét, gazdag mecénásait.
Tyll azonban nem csak egy tréfás igazságosztó – figyelmeztett Kehlmann – ha lehántjuk róla az anekdoták didaktikus tanulságait, előbújik az érthetetlen és felkavaró bohóc, a tudatalattiba száműzött okos őrült alakja, aki azt teszi, amit nem szabad, köp az elvárásokra. Az író szerint Tyll egyben átjárót nyit az állati-emberi lét között, nem csak bohóc, de sámánalak is, amit jól jelképez, hogy könyvbeli alteregója egy beszélő szamár, sőt, egy jelenetben szamárfejet visel. A főhős és egyben a regény önjáró, autonóm létét igazolja, hogy még a szerző sem értette igazán Tyll döntéseit, öncélú kegyetlenségét, váratlan részvétét.
„Fogalmam sem volt róla, mit fog tenni a következő pillanatban, azt viszont gondolkodás nélkül tudtam, mit és hogyan válaszol majd egy kérdésre" – mondta szinte szabadkozva Daniel Kehlmann. Szerinte a regény nagyon is aktuális, hiszen a szíriai polgárháború hasonló állapotokat és káoszt mutat, mint egykoron az Európát feldúló vallásháború, ugyanazok az irracionális vágyak, vakhit és hatalmi érdekek mozgatják, miközben millióknak okoz szenvedést.
A vakhit és a tömegmanipuláció egy teljesen más jellegű könyvbemutató meghatározó témája is volt szombaton: Krekó Péter Tömegparanoia (Libri, 2018) című könyvét Dezső András, az Index újságírója mutatta be a Márai Sándor teremben.
Dezső András és Krekó Péter
A szerző a Political Capital egyik vezetője, szociálpszichológus, aki főleg az álhírgyártás módszereivel az összeesküvés elméletek lélektanával foglalkozik könyvében – mint felidézte, már 2008-ban ebben a témában írta doktori disszertációját, de nem hitte volna, hogy az álhírek és konspirációs teóriák mára aranykorukat élik majd. Ez persze a kutatónak előny, hiszen így sokkal alaposabban lehet vizsgálni a választott tárgyat – a hírfogyasztók tömegeinek már kevésbé, jegyezte meg Krekó.
A szerző Dezső András felvezető kérdéseivel több alapvető fogalom hátterét is tisztázta. Például, hogy az álhír mindig tudatos dezinformáció eredménye, de az ilyen félrevezető anyagokat sem feltétlenül jól szervezett állami, titkosszolgálati gépezet gyártja – hiszen száz macedón tinédzser is képes volt hatni az amerikai elnökválasztás folyamatára, miközben olyan két bekezdéses blöfföket gyártottak néhány dolláros bevételért, hogy Barack Obama Allah szobra (!) előtt imádkozott a Fehér Házban. Az, hogy az iszlám vallás tiltja Allah ember alakú ábrázolását, a legkevésbé sem zavarta az amerikai hírfogyasztókat. „Az amerikai republikánus választók 50 százaléka kétkedés nélkül hitt abban is, hogy Hillary Clinton köre pedofil hálózatot és embercsempész szervezetet működtet alagsori pincehelyiségekben, egyszerűen azért, mert erről is jelentek meg álhírek” – mutatott rá Krekó arra, hogyan képes befolyásolni a dezinformáció a világtörténelem menetét.
Az álhírgyártásban aktívan vesznek részt kormányzati szervek és nagyhatalmak is, a legaktívabb szereplő azonban egyértelműen Oroszország, aki szabályos troll hadsereggel, élő és netes bot ügynökökkel, sőt, hírportálnak látszó propagandafelületeken terjeszti az olykor hitelesnek is tűnő dezinformáció; így volt ez a Krím annektálása és a Brexit idején, de Donald Trump megválasztása előtt is.
Egy ilyen helyzetben nehéz felismerni, mi számít valódi hírnek – jegyezte meg a Tömegparanoia szerzője – de van egy-két momentum, ami segíthet az eligazodásban: az álhír ugyanis mindig az érzelmekre hat, és tökéletesen kiszolgálja a célzott fogyasztói kör elvárásait, előfeltevéseit. A valóság ennél jóval összetettebb, és megesik, hogy kellemetlen is lehet számunkra; a fake news nagy csábítása és veszélye, hogy ezt a kényelmetlenséget megspórolja az olvasónak, és olyan illúzióba – igény esetén, rémálomba – ringat minket, amivel amúgy is egyetértettünk.
Hogy az álhírek miért lettek ennyire keresettek, azt Krekó a felvilágosodáskori értékek hanyatlásával magyarázta: az objektivitás, tudás, tényszerűség másodlagos lett egy olyan korban, amikor a média már a tömegeké, az emberek nem információra, hanem útmutatásra, érzelmi megerősítésre vágynak, ezt viszont a BBC semleges, száraz hírösszefoglalója nem adja meg nekik.
Itt lép be a hírgyártás terére az álmokkal és ígéretekkel kereskedő politika, és azt adja a fogyasztóknak, amire vágynak. Az igazságok után a posztigazságok korszaka jött el, mondja a Tömegparanoia szerzője: nem az számít, hogy egy adat valós, hanem az, hogy mit szeretnénk hallani – a plurális médiapiacon pedig mindenki megkeresheti a neki tetsző információt. A hivatalosan az emberek összekapcsolását hirdető közösségi oldalak rá is erősítenek erre a jelenségre: olyan virtuális valóságburkokat hoznak létre, amiben a felhasználók csak a hozzájuk hasonlóan gondolkodók véleményét látják visszatükröződni, és ezzel torz képet kapnak a közhangulatról is.
Mindez a végső soron a valódi tényfeltáró munkát nehezíti meg – hangsúlyozta Krekó Péter – az alternatív igazságok korában hiába derít fel egy hatalmas visszaélést az újságíró, a politikusnak elég csak annyit mondania rá: fake news (álhír), és mentelmi jogának védelmében vidáman sétálhat tovább; a tények súlytalanná válnak a valóság relativizálása miatt.
A felvételeket a szerző készítette.
Ahol jó együtt egyedül lenni
Megnyugtató nyüzsgés. Paradoxon talán, de a Könyvfesztivál hömpölygő, araszoló, egy-egy stand körül elakadó tömege ezt juttatja eszembe. A Könyvfesztivál második napján jártam.
Ritkán látni ennyi embert, akik könyvbe és nem mobilba temetkezve sétálnak, álldogálnak, kiszakadva a realitás szövetéből, hogy percekig egy másik valóságsík vendégei legyenek: mondhatni, a Nemzetközi Könyvfesztiválra látogatók közös egyedülléte ez, aminek megéléséhez nem kell ajándék bögre, kiadói logós póló sem.
Tömegjelenet olvasókkal
A vásártér mellett sokan látogattak el az írókról, költőkről elnevezett előadói termekbe is: én először a Knerr Imre terembe néztem be, ahol a Hazai Attila Alapítvány munkatársai kihirdették, hogy idén ki kapja a Feri: Cukor kékség és a Budapesti Skizó szerzője után elnevezett, egymillió forintos díjat. A szerencsés idén a szegedi költő és punkzenész Orcsik Roland lett, az eseményről bővebben a Bárkaonline oldalán is beszámoltunk.
A Szabó Magda teremben aztán a Népszabadság Egyesület szerzői és tagjai mutatták be új köteteiket, teltház előtt: az esemény hangulatát elkerülhetetlenül meghatározta a nagy múltú lap 2016-os bezárása - vagy, ahogy a volt munkatársak fogalmaztak, „erőszakos halála", ami maradandó traumát jelentett a lap gárdájának, és olvasóközönségének. A program alapfelvetése lett volna, hogy a szerzők mínuszos hír formájában próbálják összefoglalni, miről is szól saját kötetük – ez azonban senkinek sem sikerült igazán, a többség inkább rögtönzött recenziót vagy önéletrajzot mutatott be.
Szemere Katalin és Pető Péter
a Népszabadság Egyesület könyvbemutatóján
Beszélt írásairól a lap Szerda rovatát vezető Uj Péter, aki összegyűjtött publicisztikáit jelentette meg, Önbizalompunpa címen (Athenaeum Kiadó, 2018). Papp Sándor Zsigmond író-újságíró Gyűlölet című családregényét mutatta be (Libri, 2018), ami egyben korrajzként is olvasható a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájáról; Pappnak ez ugyan a második regénye, de viccesen arra panaszkodott, hogy a magyar írótársadalom talán még ezután sem fogadná be, az újságírókra ugyanis mindig gyanakodva tekintenek. Az is kiderült, hogy a Népszabadság volt publicistái közül sokan szenvedélyes focirajongók: így Csepelyi Adrienn is, a Belemenés című futballkönyv (Európa Könyvkiadó, 2018)szerzője, aki nem félt attól, hogy hatalmas Liverpool-tetoválást „varrasson” a hátára, és szatmári népviseletben ment ki a marseille-i Európa Bajnokságra; persze kötete nem csak a játékról szól, olykor húsba vágóan személyes történeteket idéz meg. A volt főszerkesztő (és játékvezető) Pető Péter is foci tematikájú könyvet jelentetett meg – a Leshatár (Pesti Kalligram, 2017) kettős krónika a kétezres évek Kelet-Magyarországáról, ahol a mindennapi túlélésért és a megyei csapatok győzelméért egyformán elkeseredett, heroikus küzdelem zajlott.
Kisebb, meghittebb találkozó keretében mutatta be új kötetét Galgóczy Dóra: a Messziről jött magzatokról (Libri, 2018) a szerzőnő Oláh Andrea rádiós újságíróval és Huszárik Kata színésszel beszélgetett a Votisky Zsuzsa teremben. A kimondottan női program volt ez, hiszen Galgóczy az anyaságról, a gyerekek születéssel hozott ősi bölcsességéről és a sors saját életében tapasztalt geometriájáról mesélt, beszélgetőtársai pedig megosztották saját gyereknevelési tapasztalataikat is. A bemutatót Huszárik értő felolvasása tagolta.
Balról jobbra: Huszárik Kata, Galgóczy Dóra és Oláh Andrea
A pénteki nap számomra legfontosabb, meghatóbb eseménye mégis az Osztovits Levente teremben tartott szlovén-magyar közös költői est volt. Nem azért, mintha bárki meg akart volna hatni: három szlovén – Kristina Kočan, Andrej Brvar és Aleš Šteger – és három magyar költő, Térey János, Tóth Krisztina, Vörös István olvasta fel egymás verseit, saját fordításukban; professzionális műhelymunka eredménye volt ez az est, a bemutatott szövegek még tavaly, a szlovéniai Jeruzsálemben születtek, ahol a költők Gaál Gabriella fordító segítségével ültették át a verseket a maguk nyelvére.
Aleš Šteger elementáris erejű verseit (Tojás, Mianyánk) Vörös tolmácsolásában hallhattuk, Kočan Walker című, fanyar humorú, meditatív ciklusát pedig Tóth Krisztina fordította és olvasta fel. Az est egészét meghatározta valamiféle, egymás személye iránt tanúsított empátia, alázat: Térey János Az alvó Vénusz című, távolságtartóan is érzéki versének fordítását Šteger olyan átélt hangsúlyozással, okos dinamikával olvasta, hogy a szlovén szöveg ellenére is követhetőek, visszafejthetőek maradtak a szöveg sarokkövei, meghatározó jelenetei.
A szlovén-magyar költői est szereplői
A programot saját versével zárta Tóth Krisztina: a Kutya olyan megindító egyszerűséggel hozta egy nevezőre a sztrádán elütött állat szenvedését a párkapcsolatban megélt magánnyal, hogy a székbe szegezte a közönséget, és megérdemelt tapsot hozott – nem csak Tóthnak, de az est minden szereplőjének.
A fotókat a szerző készítette.
Koncz Tamás
Orcsik Roland kapta idén a Hazai Attila-díjat
A Könyvfesztiválon jelentették be, hogy költő-punkzenész kapta az egymillió forintos honoráriummal járó elismerést.
Az illető imádja Gustav Mahler műveit, van egy bizonyos szögben pitbullnak tűnő tacskója; játszik a Lajka punk-rock együttesben. Részt vett a Szeged és Szabadka kulturális életét összekötő Sínbusz kulturális szervezésében is, már amíg a röszkei határzár útját nem állta a kezdeményezésnek - így, kis segítséggel próbálták rávezetni a közönséget a Hazai Attila Alapítvány tagjai – Garaczi László és Németh Gábor írók, valamint a programot moderáló Szegő János – hogy ki is kapja a szervezet idei díját.
Az alapítvány pénteken, a Könyvfesztivál Knerr Imre termében tartotta meg bejelentését, az aprócska helyiségben pedig meglepően sokan gyűltek össze: a tippeknek köszönhetően már sokan tudták, hogy a díjazott a Szegeden élő zenész-költő, Orcsik Roland, aki így, április 28-án megkapja az alapítvány ismeretlen mecénása által biztosított egymillió forintos díjat, és egy Hazai Attila-festményt.
A jelenleg ötödik kötetén dolgozó Orcsikra nem csak eddigi munkássága miatt esett a választás, hanem azért is, mert a díj névadójához hasonlóan ő is középgenerációs szerző, aki több művészeti ágban van aktívan jelen - hangzott el az eseményen.
Garaczi László arra emlékeztetett, hogy társaival már hat éve, Hazai Attila tragikus halála óta működtetik az alapítványt. „Nagyon szomorú voltam, amikor Hazai Éva 2012-ben megkért az alapítvány létrehozására, de igyekszünk jól és lazán, civil módra dolgozni; fontos, hogy újra kiadhassuk Attila könyveit, és örvendetes fejlemény, hogy ebben a munkában a Magvető Kiadó is mellénk állt” – mondta Garaczi.
Németh Gábor felidézte a kezdeteket, amikor még csak bukdácsoltak az alapítvány működtetésével járó jogi és adminisztratív feladatok erdejében, de szerinte ez is hozzátartozott munkájuk civil jellegéhez, egyfajta bájt adott annak. A szervezet gyűjtötte össze az utolsó, már posztumusz kiadott Hazai-kötet, a Maximalista elfekvő novellaanyagát, és már dolgoznak a Budapesti Skizó újbóli kiadásán is. Az évről évre megítélt díjjal pedig szeretnék elérni, hogy a Hazai Attila után megmaradó szövegkorpusz ne csak egy emlékmű, hanem élő hagyomány legyen; hogy a díjazottak – Bartók Imre, Tóth Kinga és most Orcsik Roland is – saját műveikben továbbvigyék a névadó radikalizmusát, bátorságát.
Az eseményt moderáló Szegő János egy rövid értekezésben próbálta bizonyítani előfeltevéseit, hogy a Hazai-életmű olvasói nem tudnak elvonatkoztatni a szerző későbbi öngyilkosságától, és ez a háttérismeret meghatározza a szövegekről alkotott véleményüket.
Kisebb elemzést olvasott fel Hazai Attila olvasó szövegdekonstrukciós munkájáról Berta Ádám is: mint fejtegette, Szex a nappaliban című novelláskötetében Hazai tudatosan bontja fel a valóság illúzióit, ezzel párhuzamosan pedig a narráció sorvezetőjét – az elbeszélések így gyakorlatilag az önfelszámolás mementói lesznek.
Végül, kisebb fricskaként hatott, hogy a díjátadón megemlítették: az író Soros-ösztöndíjas volt, sőt, 2000-ben Soros Feri írói álnéven jelentette meg a Világ legjobb regénye című könyvét. A múltbeli tények így váltak a jelen provokációjává, pusztán létezésük által.
Orcsik Roland fotója: Bereczki László
Eseményfotó, a képen Garaczi Lászlóval, Németh Gáborral és Szegő Jánossal: Koncz Tamás
Mérgező fikciók és a szabadság bohóca:
Daniel Kehlmann a Könyvfesztiválon
Ötvenezer könyv, 170 program várja a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál látogatóit, ráadásul három napon át itt biztosan itt lesz legnagyobb az egy négyzetméterre eső magyar írók száma. A rendezvény díszvendége, Daniel Kehlmann csütörtökön vette át a Budapest Nagydíjat.
Erős felütéssel indult az idei Könyvfesztivál: könyvbarátok tízezreit megmozgató esemény kiemelt programja a díszvendég, Daniel Kehlmann bemutatkozása volt – a kortárs német irodalom sztárja, a Világ felmérése című regényével nemzetközi hírnevet szerző regényíró Lévai Balázzsal beszélgetett, és a nemzeti identitás mibenlétét, szerepét boncolgatták.
Kehlmann arról beszélt, hogy a nemzeti lét tudata egyfajta fikció, amit hívei rákényszerítenek a valóságra is, és így a fiktív közösségtudat meghatározza a mindennapokat. Tömeges méretekben azonban a fikció veszélyes lehet, hiszen a nemzeti identitás, és az ennek vadhajtásaként létező nacionalizmus befolyásolja a napi politikát is. A nacionalizmus a legmérgezőbb dolog, amit az elmúlt 150 év történelme hozhatott, és minden fronton harcolnunk kell ellene - fejtegette a Kleist-díjas szerző. A fikciókkal szembeni szkepszis egyébként új regényében, a Tyll-ben is érzékelhető, hiszen Daniel Kehlmann itt a harminc éves vallásháború ideológiai poklát, az indulatból, babonákból, és tudatlanságból sarjadó tébolyt mutatja be a misztikus csínytevő, Tyll Ulenspiegel szemszögéből.
Daniel Kehlman
A pódiumbeszélgetés után következett a díjátadó: Szalay Bobrovniczky Alexandra főpolgármester-helyettes és Gál Katalin, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése elnöke adta át a Budapest Nagydíjat Kehlmannak, a laudációt pedig Darvas László mondta – Darvasi ebben már a Tyll főhőséről beszélt, de előadása szervesen illeszkedett Kehlmann szavaihoz: a legendás német tréfacsináló voltaképpen alteregó is, a szabadság gyermeke és földi helytartója,akinek szkepszissel átszőtt szép története a miénk is lehet.
Az egyéni díszvendég mellett idén Szerbia volt a Könyvfesztivál állami meghívottja, így Vladan Vukosavljevic szerb kulturális és médiaügyi miniszter is beszédet mondott a csütörtöki nyitóprogramon. A szerb díszvendég a fesztivál B1 standját foglalja el, a vendégország kulturális tárcája és Magyarországi Szerb Kulturális és Dokumentációs Központ pedig négy napon keresztül felolvasásokkal, beszélgetésekkel várja az érdeklődőket.
A Millenárison csütörtöktől vasárnapig összesen 26 ország 160 kiállítója jelenik meg, a vendégek pedig több mint 170 program közül válogathatnak – ezek közül néhány nem a rendezvény központban, hanem a külső helyszíneken látogatható. Ilyen a független könyvesboltok szervezésében zajló, pénteken kora este kezdődő Kis Könyves Éj is, melyben több mint harminc fővárosi és vidéki bolt vesz részt, és hangulatos éjszakai programokkal várják az érdeklődőket.
Aki inkább friss húsra vágyik, annak szombat reggel érdemes kilátogatnia a Millenárisra: ekkor tartják ugyanis első pódiumbeszélgetésüket az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának meghívottjai. idén 18 országból érkeznek a programra pályakezdő prózaírók, Magyarországot pedig Csutak Gabi, a Csendélet sárkánnyal szerzője képviseli.
A részletes programajánlatot ide kattintva lehet megtekinteni.
http://www.bookfestival.hu/sites/default/files/u1/programfuzet0417.pdf
Fotók: MTI/Balogh Zoltán
Megnyílt a 2018-as Könyvfesztivál
Megnyílt a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál csütörtök délután a fővárosi Millenáris parkban.
Az elmúlt 25 évben a könyvfesztivál nem engedett a minőségből, az infrastruktúra színvonalából, nem lett szekértáborok harcának vagy személyes ellentéteknek sem áldozata, sem eszköze, miközben népszerűsége nőttön-nőtt – hangsúlyozta a megnyitón Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója.
Hozzáfűzte: a könyvfesztivál a rendszerváltozás utáni lassú konszolidáció éveiben olyan szellemi horizontot jelölt ki Magyarország számára, amely évről-évre „kitartóan emlékeztet minket arra, mihez is tartsuk magunkat”.
Prőhle Gergely szerint az irodalom helyzetét, népszerűségét tekintve nincs ok a borúlátásra, ugyanakkor az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy érdemes a nyomtatott és digitális világ okos összekapcsolására törekedni, amelyre jó példa a PIM keretein belül működő 20 éves Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) is.
A 2018-as könyvfesztivál ország díszvendége Szerbia. Vladan Vukosavljevic, a délszláv ország kultúráért és médiáért felelős minisztere a megnyitón kiemelte: a könyvfesztiválnak köszönhetően a szerb kultúra és irodalom szimbolikusan visszatérhet Budapestre, ahol a 19. század első felében az első modern szerb kulturális intézmények megalakultak.
A miniszter példaként említette az 1826-ban Pesten alapított, és ma Újvidéken működő Matica Srpskát, a szerb nép legrégibb közművelődési, népművelői és tudományos intézményét, amely szintén bemutatkozik könyvfesztiválon.
Az idei rendezvény író díszvendége Daniel Kehlmann német író, aki a megnyitót követően pódiumbeszélgetésen vett részt.
A Millenáris parkban vasárnapig összesen 26 ország 160 kiállítója várja a közönséget, amely több mint 170 program közül is válogathat.
(MTI)
