Pálmai Anna, Závada Péter, Deres Kornélia
Jónás Ágnes
Élni vagy túlélni: az itt a kérdés
A Jelenkor Kiadó szeptember 20-án mutatta be Deres Kornélia Bábhasadás és Závada Péter Roncs szélárnyékban című verseskötetét. A szerzőkkel Balajthy Ágnes irodalomtörténész-kritikus beszélgetett a Katona József Színház előcsarnokában. A költők köteteiből Pálmai Anna színművész olvasott fel, nagybőgőn Ajtai Péter játszott.
Elsőként Sárközy Bence, a Jelenkor Kiadó ügyvezető igazgatója köszöntötte a közönséget, s mielőtt felkonferálta a pódiumra a beszélgetés résztvevőit, elmondta, hogy Závada Péter és Deres Kornélia kötete nagyon fontos a kiadó életében, hiszen Závadának a Roncs szélárnyékban a harmadik kiadónál megjelent könyve. A szerző mindig megtalálja a kortárs lírában azokat a hangokat, amik be tudják vonzani egy rendezvényre saját kortárs olvasóikat. Deres Kornélia kötetéért azért hálás, mert számos remek címet tartalmaz, s viccesen megjegyezte, hogy ennyi jó címet egy év alatt nem lát a magyar könyvpiacon, úgyhogy jó volna, ha néha a költőnő bejönne hozzájuk a kiadóba segíteni.
Deres Kornélia
A közönség ezután rögtön ízelítőt is kapott a frissen megjelent kötetekből – Pálmai Anna színművésznő olvasta fel Deres Kornélia Illesztő és Závada Hely az időnek című versét.
Balajthy Ágnes, aki a két költő korábbi könyvbemutatóin is moderátor szerepét öltötte magára, a most megjelent két kötet közötti párhuzamokra, kapcsolódási pontokra világított rá, s először arról kérdezte Derest és Závadát, hogy milyen változást hozott az új kötetük a költészethez való viszonyukban. Deres elmondta, hogy a 2011-ben megjelent Szőrapa című konceptkötet világából nehéz volt kilépnie. „A Bábhasadás tétje az volt, hogy el tudok-e mozdulni a Szőrapa zárt és erősen konceptuális világából. Závada Roncs szélárnyékban című könyve is egyfajta menekülés a 2015-ben napvilágot látott Mész című kötet személyes traumalírájából.
Závada Péter
Balajthy megjegyezte, hogy olyan közös kulcsszavakat talált a két kötetben, mint például az emlékezés, az idő, a tenger vagy az erdő, s míg Deres verseire kifacsart, sajátos nyelvi humor, az irónia és az állandósult szókapcsolatok széttagolása jellemző, addig Závadánál erős érzelmi töltettel bíró, emelkedett stílusértékű szavakkal lehet találkozni. A Bábhasadás szürreális, groteszk képekkel teli, sötét és felkavaró világba rántja az olvasót, fontos szervezőeleme az emlékezés, a felnövés, a metamorfózis. Deres elmondta, hogy a versek beszélőjét az izgatja, hogyan tudja önmagát felépíteni és felnőttként elfogadni. A versek pedig megvizsgálják, hogyan írja újra a múlt a jelenünket, mit tekinthetünk valóságnak, s mi történik akkor, ha az élettapasztalatok azt sugallják, nincs élés, csak túlélés van. Ebből a kizárólagos túlélésből keresnek kiutat a versek, az egyik ilyen lehetséges kiút pedig „az agyműködés poétikája”, ami segít átélni, újraélni a megtörténtet, valamint arra is képes, hogy átalakítsa a valóságot.”
Miért Camus mottóval vezeted be a köteted? – szegezte ezt követően a kérdést a moderátor Závadához?„A pestisből származó idézet felveti a kimondás problematikáját, a „nyelven túli tájék kifürkészhetetlenségét”, és kétféleképpen is értelmezhető. Nem egyértelmű, hogy akik becsukják a szemüket, jól teszik-e, hogy ez a becsukás segít-e nekik a túlélésben, vagy a külvilág segítene – válaszolta a költő, s hozzátette, hogy ha az ember becsukja a szemét, felépíthet magában saját logikája mentén egy belső tájat, egy egyedi világot, amelyben a túlélés megvalósulhat, s amikben a nyelvvel és az idővel kapcsolatos mikrofilozófiák működhetnek.”
Pálmai Anna
Balajthy szerint a zártság is hangsúlyos Závada verseiben – a korábbi két kötethez képest a költészetének antropomorf jellege most háttérbe szorul, kevésbé személyes szövegekkel találja szemben magát a befogadó. Hogy ez így alakult, abban nagy szerepe volt az olasz hermetistáknak, az olyan angolszász költőknek, mint Heaney vagy Ashbery, valamint a rilkei és a celani költészetnek, melyek inspirálóan hatottak a költőre az alkotói folyamat közben.
Az est moderátora ezúttal Deres felé fordult, s megjegyezte, hogy személy szerint neki nagyon tetszett az a játék, ahogy a költőnő kikacsint az olvasó felé a kötetben elrejtett önéletrajzi utalásokkal – több sor is előhívja például a szerző szülővárosát, Miskolcot.
Miért pont most vetettél számot azzal, hogy mit jelent Miskolcinak lenni, és mit adhatott neked Miskolc? – kérdezte a moderátor némi Edda-intertextussal. „A miskolci szív örökké dobog” – csapta le a labdát Ladánybenésen Deres, majd komolyra fordítva a szót, így nyilatkozott: „Az alkotói önértelmezéshez, az alkotói identitás kialakításához szükség van arra, hogy az ember elmerüljön a saját család- tér- és rendszertörténetében. A szembenézés során az volt a legfontosabb, hogy utánajárjak, lehetséges-e olyan életet élni, ami nem kizárólag a túlélésről szól, megtalálható-e a belső béke, s hogy hogyan lehet kapcsolódni egy olyan térhez, amiből már kiléptünk.”
Mint megtudtuk, Deres számára a színháztudomány is elválaszthatatlan az alkotói látásmódtól; nála a színház egyfajta menekülőútnak is nevezhető, míg a Závada-versekben a teátrum megkérdőjelezi az objektív valóságot, s olyan terepként jelenik meg, ahol az ember idegenné, szemlélődővé válhat. A Deres által választott kötetcímnek biológiai (fejlődő rovarok egyik fejlődési stádiuma) és színházi jelentése egyaránt van, utóbbi olyan kérdéseket indukál, mint hogy lehetséges-e, hogy életünk bábszerű létmódban teljesedik ki, s hogy nem is mi vagyunk az életünk irányítói.
Végezetül Závada elmondta, hogy szeretne leszámolni azzal a romantikából visszamaradt, és máig nagyon népszerű sztereotípiával, miszerint a költő kizárólag egy depressziós figura lehet. A Roncs szélárnyékban célja, hogy megmutassa, igenis van ok az optimizmusra, s mindig lehet új perspektívákat találni. Deres pedig ígérte, hogy most készülő harmadik kötetébe sokkal pozitívabb hangvételű versek kerülnek majd.
Fotók: Németh Dániel / Jelenkor Kiadó
