Németh Gábor, Sipos Balázs,
Jánossy Lajos, Reményi József Tamás
Szarka Károly
Félig bevallott életünk
Előhívás – Csoóri Sándor A félig bevallott élet című könyvéről
Budapest, Nyitott Műhely, 2016. november 9.
A Litera Előhívás című beszélgetéssorozatának résztvevői a novemberi alkalomra az idén elhunyt Csoóri Sándor 1982-ben megjelent, önéletrajzi vallomásokat, esszéket tartalmazó kötetét, A félig bevallott életet választották. Jánossy Lajos azzal indít, hogy bár saját – és beszélgetőtársai – családi hátteréből adódóan számára nem voltak adottak azok a folklorisztikus élmények, amik Csoóri életművét meghatározták, az elsőgenerációs értelmiségi tépelődése, vívódásai valamennyire még így is érthetőek, és bizonyos szempontból érdekessé teszik azt a figurát, akinek munkásságából sokan hajlamosak kizárólag a politikai szerepvállalására és a Nappali hold inkriminált mondataira figyelni. Ezzel nagyjából meg is adja az est alaphangját, mert szóba jön ugyan költészete is, és a frusztrációja, hogy kevésbé tartotta magát tehetségesnek, mint Nagy László vagy Juhász Ferenc, de inkább az esszéíró Csoórin van a hangsúly.
Németh Gábor kínosnak, kényelmetlennek, zavarba ejtőnek nevezi az olvasmányélményt, nem találta igazán izgalmasnak, mert hiába érezte becsületesnek ezt az attitűdöt és önképet, zavarta, hogy Csoóri tisztában van megszólalásmódjának korlátaival, sőt reflektál is rá, hogy képtelen kitörni a korlátok közül, és nem magában a szövegben, hanem az önmaga fontosságáról meggyőződött ember helyzetében látja a drámát. Sipos Balázs is hiányol egyfajta radikalitást a szövegből, és romantikus antimodernitásnak nevezi Csoóri szemlétét, aki a népművészetet és a fiatalok életminőségére káros popkultúrát állítja szembe egymással. Érdekesnek találja viszont a Németh Lászlónál és Bibónál is megjelenő harmadik (vagy negyedik) út gondolatát, ami se nem horthysta, se nem kommunista, de nem is liberális, és ez lehetett volna az a hozzáállás, amivel a Don-kanyar és Auschwitz traumáját feldolgozni képtelen értelmiségi szekértáborok megfeledkezhettek volna a másik megsemmisítésének régóta létező tervéről.
Reményi József Tamás nem ért egyet Sipossal abban, hogy Csoóri antimodern lenne. Emlékeztet arra a csalódására, hogy nemzedéke nem lett igazi nemzedék, pedig éppen az elnyomás közös élménye köthette volna össze ennek a generációnak a különféle világnézetű tagjait, ugyanakkor éppen ez választotta el őket egymástól. Ösztöndíjat kapott, amit aztán el is vettek tőle, egy éven belül ugyanazokat a verseit utasították el, amelyek miatt aztán kiemelkedő tehetségként ünnepelték – valami ilyesmit jelenthet a szóban forgó könyv címe, A félig bevallott élet, sőt – mondja Reményi – mindannyiunk élete félig bevallott élet. Szerinte Csoóri akkor volt igazán elemében, amikor a küldetéstudat fűtötte, és érthetőek egy olyan író-költő indulatai, akinek a visszautasítás, az elhallgattatás volt az alaptapasztalata. A kádárizmus évtizedeiben legfeljebb beszélni lehetett a történelmi traumákról, írni nem, a rendszerváltás után így juthatott el Csoóri oda, hogy Csurka lapjában, a Magyar Fórumban publikáljon, és hogy botrányt kavaró, antiszemitizmus vádját kiváltó mondatait megfogalmazza.
Közönséggel
A korábban Jancsó Miklóssal, Konrád Györggyel, Orbán Ottóval és másokkal a Belvárosi Kávéházban üldögélő, később az ellenzék egyik vezéralakjává váló Csoórit egy idő után zavarta, hogy a gyökértelen értelmiség nem áll bele az általa fontosnak tartott küldetésbe. Az ő hősei olyan géniuszok voltak, mint József Attila és Bartók, és meggyőződése szerint az értelmiségnek kellett volna a megőriznie azt a kultúrát, amit azelőtt az időközben teret vesztő parasztság hordozott. Kialakul egy kis vita Németh és Jánossy között, utóbbi szerint ugyanis Csoóri jóváhagyta azt a diskurzusrendet, ami meghatározta és megosztotta az egész huszadik századi magyar értelmiséget, márpedig az értelmiségi attól értelmiségi, hogy mindenre rákérdez, utóbbi szerint viszont mindenki más, vagy legalábbis majdnem mindenki elfogadta ezt a diskurzusrendet, a kölcsönös megbecsülés hiányzott mindkét oldalról, Csoóri esetében pedig végig érezhető a paraszti származású értelmiségi identitásának skizofréniája. Jánossy hitelesnek érzi Csoórit, és korabeli szövegként olvassa írásait.
Valaki azt mondta róla egyszer, a diktatúra tartotta életben, az ellenállás fűtötte, és a hirtelen jött szabadsággal nem tudott mit kezdeni. Reményi szerint ez a valaki igazságtalan volt, mégis érthető ez a következtetése, Jánossy pedig hozzáteszi, hogy ez a „keszonbetegség” ugyanúgy megfigyelhető liberálisoknál és szociáldemokratáknál is. Az est végén a közönség soraiban helyet foglaló György Péter szól hozzá új szempontokat adva a beszélgetéshez. Megemlíti a hírhedt kultúrpolitikust, Révai Józsefet, akinek köszönhetően szinte teljes egészében lecserélődött a magyar kultúra, és helyet kapott benne a Nyugat ugyanúgy, mint a népi vonal. Illyés egyszer felvitte a haldokló Révai lakásába Major Tamást, mondván, ő egy nagy ember és a barátja, ez az anekdota pedig azt bizonyítja, hogy a dolgok sokkal bonyolultabbak, mint amilyennek elsőre tűnnek. Ahhoz hogy valakinek küldetéstudata legyen, nem kellett népinek lenni, zsidó származású értelmiségiek ugyanazzal próbálkoztak az egyik oldalon, mint Csoóri a másikon, és Konrád György sem ismerte ki magát jobban abban a világban, amiben aztán Csoóri is idegenül mozgott. György Péter szerint Csoóri annak a szörnyű válogatottnak a tagja, amelyik itt hagyott bennünket, és őrültség lenne megfeledkezni róla.
