A mi fajtánk akkor is dolgozik,

amikor éppen a plafont nézi

Proust könyvéből, az Álmok, szobák, nappalokból kölcsönözte sajátjának címét: Szilasi László új, a Magvető gondozásában megjelent kötetének címe Amíg másokkal voltunk. A kötet három kisregényt tartalmaz, amelyek főszereplői, György, Mór és Mihály ismerősek lehetnek az irodalomkedvelők számára, ugyanis Bessenyeiről, Jókairól és Babitsról van szó. Közös bennük, hogy más-más okokból ugyan, de egy ideig mindhárman magányosan, a világtól elzárva élnek, végül azonban sikerül maradandót, a magyar próza vagy líra számára megkerülhetetlent alkotniuk. Bessenyei, a bihari remete Bécsből, egy sikertelen pályafutást feladva költözik haza édesanyjához Tiszabercelre, majd saját birtokára, az akkor még Pusztakovácsinak nevezett Bakonszegre, Jókai az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban betöltött szerepe miatt kénytelen bujkálni, Babits számára pedig a nyugatos időszak előtt Szeged és a tanítás jelenti a parkolópályát. Vagy inkább az ugródeszkát.

Az Írók Boltjában, október 4-én tartott könyvbemutatón a kötet szerkesztője, Turi Tímea beszélget a szerzővel, megállapítva, hogy a három történet a kínlódásról, a készülődésről és az átfordulásról szól, a folyamatról, ahogy a gondolkodás helyét az alkotás veszi át, és ehhez kapcsolódóan teszi fel a kérdést, hogy a meddőnek tekinthető idő nélkül vajon ugyanaz lenne-e az eredmény, ugyanúgy megszülettek volna-e a nagy írók fontos művei. Szilasi inkább magáról az időről elmélkedik válaszában, a Keresztapára hivatkozva, Marlon Brando legendás kijelentését idézve: „Kevés volt az idő”. Vagyis mindig, mindenre kevés az időnk, és mindannyian így vagyunk ezzel, nemcsak a Don Corleone. „Gyűlöletes a szorítás, amiben élünk”, mondja Szilasi, az iszonyatos hajtásra és a megélhetés nehézségeire utalva. Szerinte „a mi fajtánk” akkor is dolgozik, amikor éppen a plafont nézi – amikor nem alkot, de szüksége van rá, hogy későbbi műveit megérlelje magában.

A teljesítménykényszer viszont, úgy látszik, nem csak a mai világ sajátja, a könyv ugyanis három különböző történelmi korban játszódik, és közülük Bessenyei kora, a felvilágosodás időszaka igencsak távoli, még ha úgy is hatnak ránk a szövegei, hogy nem olvassuk őket. Szilasi a saját életútjától sem tud elvonatkoztatni: Békéscsabán született és nőtt fel, Szegeden járt egyetemre, és úgy érzi, azok az emberek lettek igazán fontosak a számára, akik megtanították neki, hogyan kell viselkedni, vagyis „értelmiségit csináltak a suttyóból”. Mivel egyszerre szerethető és idegesítő, de empátiával kezelt főhősei talán túlzottan is szenvednek a vidékiségtől, a provincializmustól, mégis máig ható életművet tettek le az asztalra, Turi kíváncsi rá, hogy létezik-e egyáltalán centrum. Szilasi szerint nem periféria és centrum problémájáról van szó, ennek bizonyítására pedig név nélkül megemlíti egy álszerénységgel nem vádolható vajdasági barátját is, aki azt mondta, hogy ahol ő él, az egyszerűen nem lehet periféria.

Bár „Bécsből hazajönni Bivalybasznádra elég durva”, az erre kényszerülő Bessenyei tehát érthető módon gyötrődött ettől a drasztikus változástól, mégsem volt egyértelműen kudarc ez a kényszerű költözés, mivel életműve mégiscsak a remeteként leélt élveiben teljesedett ki. Szilasi egy távolinak tűnő példával is illusztrálja, hogy miért összetettebb ez a bizonyos centrum-periféria szembenállás: egy Heideggerről szóló esszét olvasva észrevette, hogy az összes benne szereplő nevet, vagyis a Heideggerhez valamilyen módon kapcsolódó személyek neveit ismeri, holott egyáltalán nem evidens, hogy egy elitértelmiséginek kizárólag az elitértelmiséghez kötődjenek az ismeretségei. Azt is megjegyzi még – és ez az amúgy is vidám könyvbemutató legvidámabb pillanata –, hogy különben utálja a filozófiai diskurzust, mert olyan, mint „tormát zabálni nyersen”.

Bessenyeit tehát sajnálhatjuk, amiért mindenhonnan kirúgták, meghalt az őt támogató Mária Terézia, elfogyott a pénze, és nem volt lehetősége Bécsben maradni, ugyanakkor mégiscsak saját birtokkal rendelkezett, ahol szabadon alkothatott. Az ő története viszont inkább az íróvá válás folyamata miatt izgalmas – közéleti szerepe az írást sokáig háttérbe szorította, és míg pályatársainak évekig vagy évtizedekig, neki egy életen át tartott ez a bizonyos készülődés. Az pedig csak mai szemmel furcsa, hogy életművének jelentős része nem is került a szélesebb olvasóközönség elé, megelégedett ugyanis azzal, ha egy-egy kollégium vagy szerzetesrend megőrizte a kéziratait. De a regényről alkotott képünket még mindig meghatározó Jókai írói pályájának íve sem volt töretlen abból a szempontból, hogy belőle is válhatott volna akár politikus is, és a főállásban sokáig tanárként dolgozó Babits is lassan találta meg a helyét az irodalmi életben, és került a huszadik századi magyar líra élvonalába.

Turi egy Szilasihoz hasonlóan irodalomtudósból szépíróvá vált szerzőt, Milbacher Róbertet idéz, aki azt mondta egyszer, hogy Ottlik óta nem írt le senki olyan szép mondatokat, amilyeneket Szilasinál szokott olvasni. Szilasinak tetszik is a kolléga bókja, meg nem is: nemcsak a filozófiai diskurzust, hanem a szép mondatokat is utálja, vagy inkább a szép mondatokért való rajongásunkat. Azt a jelenséget például, ahogy mostanában Esterházy kétségtelenül szép és bölcs mondataira vadászunk, megfeledkezve a hozzájuk vezető útról. Számára egyébként nem a szövegből kiragadott mondatok, hanem maguk a szövegek fontosak igazán, például Rubin Szilárdnak egy mohácsi pottyantós vécé kitisztításáról szóló, metafizikai mélységeket rejtő szövege. Turi kérdésére, hogy a szép mondatokhoz fűződő viszonya se-vele, se nélküle kapcsolatnak nevezhető-e, Szilasi somolyogva feleli, hogy vele azért még csak-csak…

Főoldal

2016. október 10.

Vissza