Tanács István, Mátyus Aliz, Szále László, Letenyei László
Szarka Károly
Jó szociográfiára ma is szükség van
A szociográfia valahogy úgy viszonyul a szociológiához, mint a történelmi regény a történészi munkához: adott esetben ugyanolyan hiteles, akár még hasznosabb is lehet, de mindenképpen olvasmányosabb egy tudományos szövegnél. Az utóbbi száz évben persze rengeteget változott ez a műfaj is, különböző irányvonalak váltották egymást, szorultak háttérbe és támadtak fel újra.
A Politikatörténeti Intézet és a Magyarország Felfedezése Alapítvány közös konferenciája arra a kérdésre keres választ, hogy léteznek-e egyáltalán szociográfusok, vagy csak szociográfiát író szociológusokról, írókról, újságírókról beszélhetünk. És hogy egyáltalán szükség van-e napjainkban valóságfeltáró szociográfiára, ha éppen azok nem olvassák, akikről szól, akik olvassák, általában nincsenek olyan hatalmi pozícióban, hogy megoldják azokat a problémákat, amiket egy-egy ilyen mű felvet.
Alapvetően ellenzéki műfajról van szó, ez a megállapítás legalábbis többször elhangzik az egész napos tanácskozás során. A Politikatörténeti Intézet főigazgatója, Földes György készséggel és önkritikusan elismeri, hogy a tizenhárom előadással, a szekciókat követő vitákkal és egy kerekasztal-beszélgetéssel sikerül túlterhelni az egyébként nagy létszámú közönséget, a hosszú napba viszont belefér, hogy megszólaljon író, újságíró, történész, szociológus és filozófus, így egy meglehetősen összetett képet kapunk a szociográfia múltjáról, jelenéről és jövőjéről, de még a hozzá köthető tudományokról is.
Például a szociológiáról, ami legalább annyit változott, mint a szociográfia – Szelényi Iván jegyzi meg, hogy a mai kutatások ötvenszázalékos válaszadási aránya eleve megkérdőjelezi az eredmények hitelességét, amúgy meg ő maga sem veszi fel a telefont, ha közvélemény-kutatók keresik.
Szelényi Iván
Ez pedig rögtön felveti, hogy egy tényeken nyugvó, alapos, de statisztikák, táblázatok, diagramok nélküli szociográfia akár többet is elárulhat egy településről, mint a száraz adatok és a tudományos elemzés. Ennek ellenére – és épp a fent említett ellenzéki, társadalomkritikai funkció miatt – mindig is vitatott volt a szerepe.
A Polányi Károly vezette, az 1910-es években működő Galilei Körrel, illetve a Jászi Oszkár köré csoportosuló fővárosi értelmiséggel szemben, amely a vidék betegségeit szerette volna gyógyítani, kritikaként fogalmazódott meg, hogy valójában keveset tudnak a népről. Csunderlik Péter előadásában beszél arról, hogy Braun Róbert könyvében, A falu lélektanában vagy Bosnyák Béla műveiben nyomasztó és sivár vidék jelenik meg, ahol az emberek tudatlanok és babonásak, bár Bosnyák A budapesti diáknyomor című munkájában a fővárosi állapotokat is bemutatja.
Közönség
Azt egyébként maga Jászi jegyezte meg, hogy ha egy új, az övékhez hasonló mozgalom indulna, azt egy keresztény magyar fiúnak kellene vezetnie, mivel őket zsidóként kevésbé veszik komolyan. Más volt a helyzet a ’30-as években, a népi írók esetében. Bartha Ákos tart előadást az úgynevezett nagyszociográfiákról: ilyen a Puszták népe (Illyés Gyula), a Viharsarok (Féja Géza), Az alföld parasztsága (Veres Péter), A tardi helyzet (Szabó Zoltán), A néma forradalom (Kovács István), a Futóhomok és a Parasztok (Erdei Ferenc). Az évszázadok óta nehéz helyzetben lévő, munkássá, cseléddé válva tovább nyomorgó, városba vagy külföldre menekülő parasztság problémáit revelatív erővel ábrázolták, bár némelyikükre jellemző is volt az etnocentrikus megközelítés.
Érdekes adalék Tóth Pál Péter összehasonlítása: Weis István és Veres Péter életének és munkásságának különbségeit és hasonlóságait mutatja be. Weis az etnikailag és felekezetileg is színes Munkácson született, polgári családban, adva volt számára az értelmiségi pálya, Veres viszont Balmazújvárosból, cselédsorból érkezett, műveltségét autodidaktaként szerezte. Mindketten a parasztságban látták a jövőt, gyökeres változást szerettek volna, de a Mai magyar társadalom a feledés homályába merült, míg Az alföld parasztsága sokkal olvasottabb lett.
A ’70-es évek (ezt a korszakot Biczó Gábor mutatja be) olyan szövegek jelentek meg, mint a Darabbér, Haraszti Miklós felkavaró műve, vagy Moldova György egy-egy könyve, a témák pedig egészen változatosak voltak: falusi parasztokkal és városi munkásokkal is foglalkoztak a szerzők. Ha ma már nem is tűnik időtállónak mindegyik akkoriban keletkezett szöveg, a mai problémák megértésében fontos szerepük lehet. Előadást tart az a Závada Pál is, aki ’80-as években indította pályafutását a Kulákprés című szociográfiával, hogy aztán a széppróza felé forduljon, továbbra sem zárva ki a falu- és családtörténetet, a traumák feltárását.
Závada Pál
Posztmodern szociográfiának nevezi ezt a sajátos műfajt: kitalált, de valóságosnak tűnik a település, a személyes szálak azonban fiktívek. Ebbe a kevert műfaja beleférnek levelek, naplók, fotók és egyéb dokumentumok is, nem férnek bele ugyanakkor sem a szélsőjobboldali, sem a szélsőbaloldali ideológiák. Závada saját munkásságát többek között a témában szintén megkerülhetetlen Tar Sándoréval rokonítja. Beszél arról is, hogy a rendszerváltással háttérbe szorult a kritikai hang, az élet felgyorsulásával pedig az elmélyültebb munkát igénylő, nagyobb lélegzetű művek helyét más vette át – például a tévériportok.
Természetesen sok név elhangzik még, előkerül Kölcsey Ferenc, Bródy Sándor, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső és Márai Sándor neve is, valaki a közönség soraiból Grecsó Krisztiánt említi. Egy-egy teljes előadás (Lengyel Györgyé, illetve Őrszigethy Erzsébeté) foglalkozik olyan, a szélesebb közönség számára talán kevésbé ismert szerzőkkel, mint Rézler Gyula vagy Márkus István. A tanácskozás egyik izgalmas leágazása a cigányság problémáinak tárgyalása: a kérdéssel a ’60-as évek elején kezdtek el foglalkozni, a cél a cigánytelepek felszámolása és a gyerekek iskoláztatása volt, a probléma viszont a mai napig létezik.
Szuhay Péter említ meg olyan, a cigányság problémáival foglalkozó műveket, mint Csalog Zsolt könyve, a Kilenc cigány, illetve Romano Rácz Sándor politikai vitákat is kiváltó, 2008-ban megjelent könyve, a Cigánysor. A problémakör ma is fontos témája lehet a szociográfiának. A korai esti kerekasztal-beszélgetésen Mátyus Aliz az újra divatosnak tűnő helytörténetet és családtörténetet nevezi meg lehetséges iránynak, Letenyei László szerint pedig nem feltétlenül az írott, hanem az összművészeti, audiovizuális irányzaté a jövő. Hogy létezik-e ma szociográfia, arra Csunderlik Péternek is van egy sajátos válasza: színvonalában hiába nem közelíti meg az elődöket, akár még Szepesi Nikolett vagy Szalai Vivien bestsellerei is tekinthetők szociográfiának. Ez végül nem lesz vita tárgya, abban viszont mindenki egyetért, hogy jó szociográfiákra ma is szükség van.
