Helyszíni tudósítások

 

 k__nyvfeszt_nyit__nap_fel__ln_etb__l.jpg

 

Pethő Anita

 

Variációk a változásokra


4., utolsó nap

 

Vasárnapra elromlik az idő. Megszűnik a gyerekzsivaj a parkban, és nem túlzás, hogy olyan szokatlan a csend, mintha nem fesztiválra, hanem temetésre igyekeznének az emberek. Odabent is változik a kép, bár fordított értelemben. Az elmúlt két napban egyszer sem botlottam dedikálásra várók hosszú sorába, noha épp ezért szándékoltan többször is körbejártam a kiadók standjai körül. Persze, meglehet, épp mindig rosszkor, és talán ügyetlenül saccoltam, hogy a fesztiválra kilátogató rengeteg ember számára ki lehet a „sztár”.

 

k__nyvfesztiv__l_vas__rnap_dedb__lja.jpg
Dedikálás, állatok maszkabálja

 

Utolsó nap délben azonban forgalmi dugóba keveredek rögtön a B-épület bejáratánál. Hohó, végre valami történik!  A csigalépcső tövébe nem épp szerencsétlen elhelyezett plakát egy részletét látva sejtem, hogy a dolog a Saul fiával lesz kapcsolatos. Közelebb lopódzom, egy pillanatra feltűnik Nemes Jeles László arca, készítem a mobilt, hogy fotózzak, de egy harcias fotós néni letorkoll, hogy nekik van csak kizárólagos joguk fényképezni. Ja, kérem ez itt már Hollywood, és ha mindig azon dünnyögök, hogy nem eléggé piaci szemléletű, nem eléggé professzionális a magyar kulturális élet(nek azon szelete, amit én ismerek), akkor most végre megkaptam a magamét.

Beülök egy e-könyves programra, megtudom, hogy nem csak a fiatalok, de a nyugdíjasok is komoly piacot jelentenek ma már az e-olvasókat forgalmazó cégeknek. Végül is logikus, az interneten elérhető a nagy magyar klasszikusok jelentős része, ez a korosztály pedig szívesebben olvassa (újra) ezeket a műveket. Azt is megtudom, hogy míg vannak olyan kiadványtípusok (gyerekkönyvek, képzőművészeti albumok) melyekkel gyakorlatilag értelmetlen felvenni a harcot a digitális változatoknak, addig a szórakoztató irodalom, elsősorban a nyaralásra, vagy egy hosszú útra vitt olvasnivalók esetében sokan praktikus okokból a kis kütyükre feltölthető megoldások mellett döntenek.

Változik a világ és változnak a könyvcímek is. Annak idején Gyergyai Albert a Közöny címet adta Albert Camus világhírű regényének, Ádám Péter és Kiss Kornélia pedig Az idegen kifejezést választotta.  

 

k__nyvfesztiv__l_vas__rnap_barp__ter.jpg
Barna Imre, Kiss Kornélia, Ádám Péter

 

A könyv szerkesztőjével, Barna Imrével kiegészülve hárman érdekes előadást tartottak a magyar fordításkultúra történetéről. Hasonlóan ahhoz, mint pár héttel ezelőtt egy Nádasdy Ádám előadás során hallottam, itt is szóba került, hogy a korábbi évtizedekben divat (vagy elvárás?) volt felülstilizálni, „szépirodalmibbá” tenni a fordítandó szövegeket. Az idegennek például az akkoriban beszélt francia köznyelv, az élő beszéd az alapja, Camus ezzel már egy létező hagyományba kapcsolódott t be. Gyergyai azonban nem igazán tudott ezzel mit kezdeni, nem túlzás azt mondani, félreértette az egész regényt. Mindenképpen érdemes tehát elolvasni az új változatot, fordítói szerint ez egy teljesen más történet, „ha Camus magyar lett volna, ő is így írta volna meg”.  A program iránt egyébként olyan nagy az érdeklődés, hogy egy másik, nagyobb teremben tartják meg az eredeti műsortervhez képest.

A délután további részére kiválasztok két olyan programot, melyet eleve nagy befogadóképességű termekbe szerveznek: Grecsó Krisztián és Nádas Péter könyvbemutatóját.  Grecsóval Lévai Balázs beszélget az egyetemi nagyelőadókhoz hasonló Osztovits Levente teremben. Még a lépcsőnkön is ülnek, az ajtóban is állnak, ennél nagyobb teltház már nem is lehetne, szerencse, hogy számítva a tömegre, idejében érkezem. Grecsó Jelmezbál című új kötetében ismét családtörténetet ír. Önironikusan azt mondja, annyiféleképp feldolgozta már saját családjának történetét, hogy néha maga sem tudja, mi ebből a fikció, bár a teremben tartózkodó öccse (a táncművész és koreográfus Grecsó Zoltán) eléggé valóságos figurának tűnik.

 

k__nyvfesztiv__l_vas__rnap_l__ecs__k.jpg
Lévai Balázs, Grecsó Krisztián

 

A Jelmezbál struktúrája olyan, mint Quentin Tarantino Ponyvaregényéé, erre a megoldási lehetőségre azonban csak menet közben talált rá Grecsó, az első változat egy szimpla novelláskötet lett volna. A beszélgetésből kiderül, hogy a könyv olvasása egy bonyolult játékká válik, s például részben azért sincs most családfa mellékelve a történethez, mert úgy lesz igazán élvezetes a befogadás, ha azt az olvasó bogarássza ki, állítja össze magának.

Nem könnyű kapcsolódást találni – főként nyilvános szereplési habitusuk miatt- Grecsó Krisztián és Nádas Péter között, de most épp kapóra jön a nem szájbarágós könyv írásának motívuma. Nádas Péter Az élet sója című regénye esetében, amelynek nem emberek, hanem egy város a főszereplője, soha nincs nevén nevezve a helyszín. Sárközy Bence, a Jelenkor Kiadó vezetője szerint ez nem vesz el, hanem éppen hogy hozzáad az olvasás élményéhez.   Nádas Péter eredetileg két flekkes folytatásokban közölte a könyv szövegét a Literán, és ihletet a németországi utazásai adtak: egy-egy jelentéktelennek tűnő kisváros,  amelyeket azonban nem tett tönkre a 20. század második felének várostervezése, így épületeikből, utcáikból, tereikből tisztán kiolvasható egy szervesebb fejlődési folyamat. A kötetet Forgách András illusztrálta, elmondása szerint szándékoltan szembe akart menni a szöveggel, és első ránézésre oda nem illő rajzokat készíteni.

 

k__nyvfesztiv__l_vas__rnap_forybence.jpg
Forgách András, Nádas Péter, Sárközy Bence

 

Kár, hogy így elromlott az idő. Amikor eljövök a Nádas Péter kedvéért természetesen szintén teljesen megtelt Teátrum épületéből, olyan érzésem van, mintha titokban osonnék haza.  Nincs üldögélés a napon, nincs beszélgetés ismerősökkel egy pohár bor vagy egy korsó sör mellett. Csak az élesen metsző szél. Talán majd jövőre másként alakul. 

 


 

Mindenki utazik valahová

 

3. nap

Harmadnapra egyre több az ismerős arc az egyre növekvő tömegben. Nem csak azért, mert egyre több kolléga, szakmai és személyes jó barát bukkan fel, de a több napon át több helyszínen szereplő külföldi résztvevőkre is, akikkel a nagy jövés-menésben folyton összetalálkozunk, szintén hajlamosak vagyunk egy idő után ismerősként tekinteni.

Ezzel együtt persze növekszik annak az esélye is, hogy egyik-másik vendéget harmadik nap már másodjára vagy harmadjára hallgatunk végig, így vele növekszik a rizikó is, hogy nem hallunk tőle semmi újat, csak azt, amit már előző nap is elmondott.  Számomra kissé furcsa, hogy a dán elsőkönyves Morten Pape mindig beleszövi valamiképp mondandójába, hogy ő onnan jött, ahol azok a bizonyos Mohamed-karikatúrák készültek. Furcsa, mert innen, a peremvidékről szemlélve, tekintve az elmúlt nagyjából másfél év történéseit, az az eset nagyon réginek és távolinak tűnik.

Az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának felhozatala amúgy most is nagyon változatos.  Soha nem szerettem azt a kérdésfeltevést, hogy miből él egy elsőkönyves, mert akaratlanul is könnyű beleérteni azt a szokványos panaszkodást, hogy anyagi tekintetben mennyire rossz dolog írónak lenni.

 

k__nyvfesztiv__l_szombat_els__csanna.jpg
Elsőkönyvesek...

 

Aztán rá kellett jönnöm, hogy a kérdés logikus: akinek még csak első regénye jelent meg, értelemszerűen nem élhet regényírásból. És ebből a szempontból már érdekesebb, hogy ki milyen indíttatásból dönt egyszer csak úgy, hogy ír egy regényt. Mint például a Bilbaóban született Gabriela Ybarra, aki piackutatással és hálózatelemzéssel foglalkozik, de meg akarta írni saját nagyapja történetét, akit 1977-ben az ETA rabolt el és végzett ki.

Idén egyébként mintha a színházi emberek, rendezők, színészek lennének többen, valamint feltűnő – bár az irodalomnak, a történetmesélésnek mindig is ez volt az egyik alapvető mozgatórugója – az identitás kérdésének központi témává válása. Legyen akár szó egy angolai születésű, de Lisszabonban felnőtt fiatal nő élettörténetéről, lsd  Djaimilia Pereira de Almeida regénye esetében, vagy egy flamand nyomorék kisfiúról, akit az apja foszt meg nevétől és identitásától, mint Kris van Steenberge első világháborús regényében.    

Hogy a színház és az identitáskérdés speciálisan össze is függhet akár, azt egy másik beszélgetés másik mozzanata mondatja velem.  Az elmúlt hónapokban ugyanis a szlovák díszvendégség kapcsán több magyarországi és határon túli folyóirat is szlovák tematikus számmal vagy blokkal jelentkezett. Csehy Zoltán a Kalligram összeállítása kapcsán mesélt arról, hogy szándékoltan olyan költőket kerestek, akiknek alkotásaikra az identitással, a maszkokkal, szerepekkel való játék vagy esetleg annak dekonstruálása jellemző.

Ebben a beszélgetésben egyébként Szalay Zoltánnak, az Irodalmi Szemle főszerkesztőjének egy gondolatmenete volt a legérdekesebb: ők először kissé ódzkodtak a szlovák tematikus összeállítástól, mivel nem szerették volna, ha úgy hat mindez, mintha a szlovák irodalmat valamiféle egzotikumnak tekintenék. Egy több évtizedes múlttal bíró, pozsonyi székhelyű folyóirat szempontjából természetesen ez érthető.

 

k__nyvfesztiv__l_szombat_dedik_bodor.jpg
Bodor Ádám dedikál

 

Másrészt azonban jogosan illeti kritika a magyar olvasóközönséget, elsősorban az értelmiségi réteget, hogy vigyázó szemeiket inkább Párizsra, Londonra, New Yorkra, vagyis az úgynevezett nagy nemzetek könyvtermésre vetik, a környékbeli irodalom azonban gyakran tényleg terra incognita a számukra.  Számomra furcsa, hogy általában másoknak furcsa, ha kiderül rólam, hogy a könyvfesztivál nekem elsősorban a szomszédos népek friss kiadványaival történő ismerkedést jelenti. Igaz, hogy az eltérő nyelv elválaszt minket, de témák rendszerint összekötnek.

 

k__nyvfesztiv__l_szombat_csehvstv__n.jpg
Cseh vendégek és Vörös István

 

Míg a könyvfesztivál arról szól, hogy ideutazik egy sor külföldi író, a szombati napot (legalább is számomra) mégis egy olyan könyv bemutatója zárja, amikor a magyar író utazik külföldre. Háy János Ország, város, fiú, lány című kötetéről a kültéri nagyszínpadon beszélgetett a szerzővel Karafiáth Orsolya és Barna Imre. Közreműködött Szűcs Krisztián. Amit ebből leginkább kiemelnék, az a párbeszéd volt, mikor Karafiáth felvetette, hogy minél idősebb egy magyar író, annál inkább csak felkérésre utazik külföldre és ír róla, mire Háy annyit mondott, hogy ő pedig ahogy halad előre az idő, egyre kevésbé felkérés miatt kíván utazni, még akkor is, ha a kötet írásainak egy jelentős része amúgy felkérésre született meg. 

 


 

Túszul ejtett a huszadik század


2. nap

 

Van abban valami bájosan groteszk, hogy egy írók között elköltött egész nap végén végül egy filmrendező egy mondata ragad meg igazán: ahogyan Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok című filmje kapcsán azt mondott, „anyám magával vitte a 20. századot”. Mert én pont fordítva érzem.  Szerintem a huszadik század ragadott el bennünket magával menthetetlenül.

Nagyjából félidőben érkezem a Márai Sándor terembe a szlovák írónő, Veronika Sikulová kettős könyvbemutatójára (Metettéri, Hiányos fiasítás). A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál rendszerint rengeteg érdekes beszélgetést kínál, pechemre azok, amelyek engem érdekelnek, valahogy mindig egy időben zajlanak, így hát dönteni kell: vagy egyet végigülni, miközben másik háromról lemaradok, vagy mindenbe kicsit belehallgatni, lehet nem épp a beszélgetés legizgalmasabb részénél.

 

k__nyvfesztiv__l_z__vada-feketkulova.jpg
Závada, Fekete, Sikulová

 

Sikulová könyveiről egy röpke negyed óra alatt is megtudhatom, hogy a hétköznapi apró történetekre koncentrálnak. Hogy az élet a mindennapi rutinról szól, például, hogy az emberek nap, mint nap bemennek a munkahelyükre. A Hiányos fiasítás azt a klasszikus történetmesélői attitűdöt testesíti meg, amikor egy fontos veszteség - például az anya halála, ezért a kapcsolat Fekete Ibolya filmjével – révén valaki apró emléktöredékekből összerak egy egész sztorit. Részletet is hallhatunk a szövegből, méghozzá Závada Pál tolmácsolásában. Ebből kiderül, hogy Sikulová rendkívül líraian és főként érzékien képes még a befőzés tevékenységét is ábrázolni. 

De ne szaladjunk ennyire előre!  Kezdjük szépen az elejénél! Túlélve legújabb kalamajkáimat a friss budai fonódó villamoshálózattal, szerencsére időben érkezem az Európa Potba, ahol immáron hatodik alkalommal rendezik meg az Európai Írótalálkozót. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon számomra évek óta az explicit módon az európaiságra reflektáló programok a legizgalmasabbak, és most épp lehetőségem adódott 3-4 év kihagyás után újra végigülni a Millenáris bejáratánál található épületben mind a négy tematikus blokkot. 

Jegyzetelés közben rendszerint reflektálok az elhangzottakra: keresztbe fordítom a noteszem, és úgy írom le, ami a beszélgetés kapcsán eszembe jut. A nap végére megsokasodnak a spirálfüzetemben a „merőleges” szövegek. Hiszen amennyire része a mindennapi életünknek a kelet-nyugat (és nem kevésbé az észak-dél) megosztottság, mégis absztrakt, elméleti témaként gondolok rá, ahogyan a programfüzetben olvasok róla. Majd hallgatva a beszélgetést, rádöbbenek, a megosztottság sokkal hangsúlyosabban benne van az európai létben, mint amennyire az kényelmes lenne.  Ne feledjük, alig valamivel több, mint negyed évszázada még egy fal osztotta ketté Európa egyik legfontosabb metropoliszát! Jelenleg pedig a flamand-vallon helyzet eszkalálódik, amiről pedig iskolás koromban még, mint pozitívumról – például, hogy lehet a kétnyelvűséget a közigazgatásba integrálni – tanultam.

A négy beszélgetés közül az első három egyértelműen az európai értékek, mentalitás, sőt identitás válságáról szólt, ezek után a negyedik blokk - amikor a fiatal felnőtt generáció nomád, hibrid valamint „expat” életmódja került terítékre - furamód valamiféle kényszerű mosolyú, erőltetett hurráoptimizmusnak hat.

Európa ugyanis nem más, mint önnön múltja és egyben önnön múltjának kritikája is.  Ebből a szemszögből fontos identitásképző elem lehet akár az első világháború is.  Azon túl, hogy nem véletlen, hogy világháborúnak nevezzük, van ebben az eseménysorban valami összeurópai: a kontinens ifjúságának színe java indult a „dicsőség mezejére”, hogy aztán a lövészárkok nagyüzemi halálgyárából térjen haza – már ha egyáltalán hazatért.  A somme-i csata elsősorban az angolok tragédiája, ahogyan Glattfelder Béla, a bemutatandó kötet fordítója is kihangsúlyozta, a brit hadsereg ebben az egy csatában több katonát veszített, mint három másik háborúban összesen.  Martin Middlerbrook könyve,  A somme-i csata első napja egyetlen egy napot,  a legelsőt  dolgozza fel, így beilleszkedik azoknak a történeti munkáknak a sorába, amelyek a nyelvi-narratív fordulat után a szaktudományos munkák különféle speciális elbeszélési lehetőségeivel játszanak.

 

k__nyvfesztiv__l_p__ntek-zen__tandon.jpg
Zenés könyvbemutató a gyerekstandon

 

Egészen biztosan izgalmas lehetett végighallgatni az egész programot, ám a Gyerek(b)irodalomból felhallatszó afrikai tamtam és a  Kner Imre teremben megülepedő fülledt meleg inkább arra késztetett, hogy inkább más  ezzel egy időben rendezett programokra is be-benézzek. Mert hiszen péntek délután szépen lassan feléled a Könyvfesztivál, beindulnak a dedikálások (például Oravecz Imre, Tőzsér Árpád), miközben az ide-oda rohanó újságírónak is egyre gyakrabban kell bocsánatot kérnie, ha át akar vágni a tömegen. De ne mérgelődjünk a sokaság és zsúfoltság miatt, hiszen épp ez a cél: minél több embert – potenciális olvasót – becsábítani a könyves standok közé.

 


 

Neveljünk kíváncsi, szabad embereket!

 

23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. 1. nap, 2016. április 21.

 

A szokásos forgatókönyv szerint vette kezdetét csütörtök délután a 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál a Millenáris területén.  A standok helyett ezen a napon rendszerint a Teátrum színpadán zajlanak az események.  Így volt ez most is, amikor a hivatalos köszöntő-megnyitó beszédek sorát délután háromkor Balog Zoltán, az EMMI minisztere megkezdte.  Beszédében a szlovák díszvendégség apropóján fontos szerepet kapott a közép-európai összetartozás gondolata, valamint az az optimista jövőkép, hogy ha egyre több lesz a magyarok és szlovákok egymás számára írt könyveinek száma, akkor egy napon eljuthatunk oda is, hogy e két nemzet közösen ír múltról, jelenről és jövőről.

 

k__nyvfeszt_megnyit___balogz.jpg
Balogh Zoltán, az EMMI minisztere

 

Ezután Marek Maďarič, szlovák kulturális miniszter állt a színpadra, aki arról beszélt, hogy Szlovákia díszvendégsége a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon nem jöhetett volna létre, ha nem lett volna érdeklődés a magyar olvasók részéről. Ő is utalt a közös múltra és a közös történetekre. Szerinte az irodalom révén megérhetjük egymást, és reméli, hogy a szlovák írók újabb magyar olvasókhoz találják meg az utat a fesztivál segítségével. Ennek egyik fontos mozzanata, hogy csupán esemény kapcsán közel negyven szlovák könyvet fordítottak magyarra, a szokásos évi átlag 2-3 helyett.  

Szlovákia, mint díszvendég ország mellett természetesen szerepet kapott ezen a délutánon az idei díszvendég – vagy, hogy ne keverjük össze, talán szerencsésebb azt mondani, hogy sztárvendég – író, a norvég Jostein Gaarder is. Mielőtt átvette volna a Budapest Nagydíjat, Szabó T. Anna beszélgetett vele kíváncsiságról, filozófiáról, környezetvédelemről. Gaarder a Szofi világa című könyvével lett Magyarországon is ismert, a könyvfesztivál alatt pedig többek között Anna világa című könyvét is már kézbe vehetik az olvasók. 

 

k__nyvfeszt_megnyit___szab__taaarder.jpg
Szabó T. Anna és Jostein Gaarder

 

Gaarder Szofi világa című művében filozófiatörténetet ír regényes formában. Az embert szerinte rengeteg kérdés foglalkoztatja, melyek közül talán a legfontosabb: ki vagyok én? Úgy fogalmazott, mivel maga sem tudott magának erre pontos választ adni, kezdett el a gondolkodásról regényeket írni.  Az ember vele született kíváncsisága a folytonos kérdésfeltevésben nyilvánul meg, ez leginkább gyerekeknél – minél kisebbek, annál inkább – nyilvánul meg, ahogyan képesek egy sor akár illetlennek vagy értelmetlennek ható kérdést is feltenni, mert még nem kopott ki belőlük a kíváncsiság.

Gaarder regényeiben – melyek, mint matrjoska babák, vagy ahogyan Szabó T. Anna fogalmazott, mint kínai dobozok, történetekbe ágyazott kisebb történetekből épülnek fel – fontos szerepe van a mágiának, a fantasztikumnak is. De mégsem kell a racionalitás talajától nagyon elrugaszkodott dologra gondolni, elég, ha felidézzük, hogyan is álmodunk, majd hogyan próbáljuk azt megfogalmazni.

Ahogyan a beszélgetésből kiderült, az írót foglalkoztatják a hétköznapi apró véletlenek is, amikre talán sokan nem is figyelnek oda. Például, ha elmegy valaki színházba vagy moziba, majd a ruhatárnál épp egy barátjával fut össze. Hallgatva Gaardert, érthető, hogy miért mondja azt, hogy 11-12 éves korában nem akart felnőtt lenni. Az élet apróságait lehet normális, hétköznapi dolgoknak is tekinteni, ami bárkivel megtörténhet, valójában szóra sem érdemes az egész – általában a felnőttek élik ezt így meg. Miközben ezek a mindennapi semmiségek is arról szólnak, hogy az élet milyen fantasztikus és izgalmas. Erre (lenne) jó mindig gyermeki módon rácsodálkozni és örülni neki.

A beszélgetés végén szó esett arról is, miért Szofi világa a könyvének címe, miért egy lányszereplő járja be a filozófia történetét. Miért ne lehetne lány, tette fel a kérdést a szerző, ugyanakkor utalt arra is, hogy a szófia szó a görögben bölcsességet jelent, mondanivalójával azonban azt is sugallta, ha a nők szabadabban mernének gondolkozni, más világban élnénk.

 

k__nyvfeszt_megnyit___dragom__kocsis.jpg
Dragomán György laudációját tartja

 

A Budapest Nagydíjhoz kötődő laudációt Dragomán György tartotta, gondolatmenetének sarkpontja a szabad ember nevelése volt. A hatalom nem szereti a kérdéseket, még a válaszokat sem igazán. Legfeljebb olyanokat, hogy „csak” vagy „csak azért is”. Nem véletlen, hogy a kamaszok és a filozófusok a maguk kérdéseivel tulajdonképpen lázadóknak tekinthetők. Jostein Gaardernek azonban nem csak regényszereplői kamaszok, akik folyton kérdéseket tesznek fel, de ő maga is megtartotta kamaszkori dacosságát. Műveinek szereplői a kezdeti bizonytalan gyerekből kamasz szuperhősökké válnak, akik ha nem is mentik meg a világot, de megismerik önmagukat, és képessé válnak a helyüket megtalálni a világban. Dragomán György Szókratész alakját megidézve arról beszélt, hogy a legokosabb ember az, aki képes bevallani, hogy nem tud semmit, és ebből a felismerésből fakadóan teszi fel kérdéseit.  Szülőként pedig kötelességünk úgy felnevelni gyermekeinket, hogy kérdezni tudó és akaró, szabad emberekké váljanak.  

 

millen__ris_k__ls__2.jpg
Millenáris - külső

 

 A díjátadó ünnepség során Szalay Bobrovnicky Alexandra főpolgármester-helyettes és Kocsis András Sándor, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke is kifejezte néhány mondatban afeletti örömét, hogy Budapest néhány napig egy olyan izgalmas eseménynek ad otthon, mint a könyvfesztivál.

 


Főoldal

2016. április 25.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png