Szabó T. Anna, Röhrig Géza, Iványi Gábor
Szarka Károly
Röhrig Géza, az istenkórász magyarelita
„Bármiről kérdezhettek, csak a Saul fiáról ne!” – kéri Röhrig Géza, és kérdezői meg is kímélik attól, hogy az utóbbi évek legsikeresebb magyar filmjéről faggassák, amelynek történetesen ő a főszereplője. E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója és az est háziasszonya ugyan említést tesz az Oscar- és a Kossuth-díjról, de aztán a költészeté a főszerep. És szerepet kap még a hit, amely fontos Röhrig számára, fájlalja ugyanakkor, hogy Európára ez kevésbé jellemző.
A Magvető Kiadó részéről Nyáry Krisztián mond bevezetőt. Elmeséli, hogy amikor Dávid Annával nemrég átvették a kiadót, kevésbé ismert, de nagyobb közönség megszólítására alkalmas költők versesköteteinek kiadását tervezték. Akkor még nem volt Saul, és nem volt „Kossuth Oscar” sem. A kéziratot küldő, rímes verseket író Röhrig később megjegyzi, hogy ne csak a nehezen érhető költészetet tartsuk jónak, ne csak a lila szín legyen szép. Egyébként hol Los Angelesből, hol Tel-Avivból, hol pedig Rómából küldözgette vissza a javított szövegeket a szerkesztőnek, Szegő Jánosnak, aki most kivételesen a közönség soraiban foglal helyet, nem pedig a színpadon, az est moderátoraként, ahogy azt a Magvető rendezvényein megszokhattuk tőle.
A szerzőnek viszont két beszélgetőpartnere is akad, Szabó T. Anna költő, valamint Iványi Gábor metodista lelkész személyében. Költészet és hit – ezek a fő témák. Az ember, aki a cipőjében hordta a gyökereit című kötet Szabó T. Anna szerint sötét és fájdalmas, bátor és vad, Röhrig saját szenvedéseit és másokét írja le, és Istennel beszélget, ami a kortárs költészetben nem divat. Ahogy József Attila és Babits költészetén is túllépett már néhány költőnemzedék, de előbbi hatása nagyon érezhető ezeken a verseken, utóbbi pedig a kötet mottóját szolgáltatta. Az est végén szót kérő Havas Judit irodalomtörténész a Pilisznkyvel való lelki rokonságra is rámutat, Röhrig pedig elmondja, Pilinszkyben azt szerette, hogy számára a hit nem probléma, hanem evidencia volt, amúgy pedig sajnálja, hogy nem járhatott soha Hajós utcai lakásában.
A szerző beszél arról is, hogy a verseiben ábrázolt fájdalom ellenére nem híve az önsajnálatnak, az ugyanis lehetetlenné teszi az empátia kialakulását. Úgy érzi, boldog ember, még ha ez saját maga számára sem mindig világos – arca kortalan és kiegyensúlyozott arc, és a belső mosolytól ilyen. A boldogság elhatározás kérdése, a körülmények szerinte nem számítanak. Két sajátos szóösszetétellel jellemzi még magát: istenkórász és magyarelita. Istenhívő, illetve keresi Istent, vallásos zsidóként naponta háromszor imádkozik. A beszélgetés komolyságát időnként finom humorral oldja, a napi három imáról elmondja például, hogy néha soknak érzi, nincs ugyanis mindig elég mondanivalója, amit megoszthatna Istennel. Istennek viszont szüksége van az emberre, és az ember is csak egy ideig evickélhet el nélküle.
Röhrig ellenkultúraként éli meg saját hitét, mivel Európa elveszítette a kapcsolatát a transzcendenciával, ez pedig a világiasodás és az egyházak számlájára is írható. Az utóbbi évszázadok szekularizációja viszont elérte a maximumát, és ideje lenne visszafordulni a hithez. Nem az a gonosz, aki nem hisz – teszi még hozzá –, hanem az, aki nem akarja, hogy legyen Isten. A történelem mélypontja Auschwitz volt, a holokauszt a józan észnek és a vallásnak egyszerre üzent hadat, meghalt ugyanis a rabbik jelentős része. Nem csak azt a kérdést kell feltennünk, hogy hol volt akkor Isten, hanem azt is, hol volt a keresztény Európa, és benne a keresztény Magyarország. Iványi Gábor úgy gondolja, Isten magára hagyta az embert, de – aláhúzva Röhrig gondolatát – hisz bennünk, akkor is, ha mi nem hiszünk benne.
Az embernek egyedül kell megtalálnia az útját hozzá – mondja a lelkész –, és különösen inspiráló, ha olyasvalakivel találkozunk, aki ezekben a nehéz időkben is képes hinni. Az embernek beszélnie kell Istennel, imádkoznia kell, ha pedig költő, írnia is. A költő mindezt meg is teszi, imádkozik és ír, Az ember, aki a cipőjében hordta a gyökereit már a sokadik kötete. A kacskaringós életút bemutatása viszont nem témája a beszélgetésnek, még ha Röhrig arról is sokat mesélhetne. Nemcsak a Saul fiáról nem hallunk, hanem az állami gondozásról és a hullamosásról sem, kimarad az ELTE és a Színművészeti, és Varsóról, New Yorkról, Tel-Avivról sem tudunk meg újabb részleteket. Verseket hallunk csak, és néhány gondolatot még festészetről és zenéről.
Annyit azért elárul magáról, hogy proligyerekként viszonylag keveset olvasott, és a komolyzenével, a festészettel is inkább csak felnőtt fejjel kezdett el ismerkedni. A festményekben azt szereti, hogy olyan alkotások, amiket egyben lehet látni, a zene pedig amúgy is fontos része az életének. Az egykori punkzenész szerint jó, hogy egyre többen sportolnak és étkeznek egészségesen, de még jobb lenne, ha mindenki énekelne is. Kodály bon mot-ját, miszerint a zene mindenkié, megfordítja: mindenki zene. Számára akkor van csend, ha minden hang egyszerre szól, Szabó T. Anna pedig ezen a pontot visszahozza a beszélgetésbe Babitsot: „Mindenik embernek a lelkében dal van, és a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek.”
Fotó: MTI / Kallos Bea
