Szepesi Dóra
A létezés lehetőségei
A Távozó fa a Magvetőnél megjelenő Oravecz Imre-életműkiadás első darabja. Ha lesznek irodalomtörténészek 20-25 év múlva, biztos, hogy ennek az évnek a legfontosabb poétikai teljesítményei közt fogják emlegetni ezt a verseskötetet – nyitotta meg december 5-én a bemutató estet a Rózsavölgyi Szalonban Nyáry Krisztián, a Magvető Kiadó igazgatója. A továbbiakban Kulcsár-Szabó Zoltán beszélgetett a szerzővel, a versekből Lázár Csaba olvasott fel.
Megindítóan személyes új kötetében a tél hideg fényével pásztázza végig létezése lehetőségeit és adottságait. Nagyjából az utolsó 10 év verseit foglalja magában, az alcím szerint 2005–2014-ig születtek a művek. Kulcsár-Szabó azzal indított, hogy a kiadóhoz való visszatérés egyben a versekhez való visszatérést is jelenti, ugyanis előző verseskötete, A megfelelő nap, 2002-ben jelent meg. Irodalomkritikusok szerint a szerző életművének egyik sajátossága, hogy mindig valami váratlan következik a korábbi publikációkhoz képest. Ezúttal a nagy időbeli távolság mellett vagy ellenére, legalább annyi folytonosságot vélt felfedezni az előző és a mostani kötet között formai, vagy akár tematikai szempontból. A kötet 6 részből áll, az első három ciklusban az a közös, hogy tematikus súlypontját a természeti megfigyelések adják, ezen kívül valamifajta létösszegző attitűd határozza meg. A halál mint tárgy nemcsak jövőbe tekintő szempontból jelenik meg a versekben, gyakran találkozunk egy fiktív, a halálból visszafelé megszólaló lírai hanggal is. A kötet második felét szintén három ciklus alkotja, az elsőben a Matyi nevű kisfiú a versek megszólítottja, ezt követi egy Madárnapló, (az előző kötetben volt egy hasonló ciklus, ez is a folytonosságot jelzi), végül December, morning című ciklus – amely az angol nyelven írott költeményekből készült válogatás, szintén nem először található Oravecz költészetében.
Oravecz Imre
Milyen szerepet játszanak életében az olvasók? Befolyásolják-e a munkáját? Kulcsár-Szabó kérdésére a szerző elmondta, hogy amikor ír, nem nagyon van szerepük, még az első könyve megjelenése után is úgy gondolta, neki nincsenek olvasói. Zsenge, éretlen fejjel és szívvel úgy vélte, az ember magának ír. Akkor kezdte érdekelni az olvasó, amikor látta, hogy megveszik a könyvet, vagy levelet, telefonhívást kapott. Az 1998-ban megjelent Halászóemberre nagyon sok reakció érkezett. Zömmel olyanok keresték, akik nem is olvasnak egyébként, csak magukra, a világukra, értékeikre véltek ismerni. Ez nagyon hízelgő volt számára, de sajnos be kell vallania, hogy nem azért ír az ember, mert valahol várják, holott azt is szeretné tudni, hogy ugyanaz foglalkoztatja-e az olvasót is, ami az írót. Egyszerűen megosztja másokkal azt, ami vele történik. A Halászóember megjelenése után, amikor már Szajlán lakott, előfordult, hogy a kapunál megjelentek emberek és bebocsátást kértek. A legemlékezetesebb élménye az volt, amikor egy idősebb ember, akit korábban Felvidékről telepítettek ki, eljött megköszönni, hogy megírta, velük mi történt. Ő azt a világot látta viszont a könyvben, amit nekik el kellett hagyniuk. Egy másik élménye: tavaly a Könyvfesztivál standján megjelent egy fiatal nő, és közölte vele, hogy megmentette az életét az egyik könyvével. Meg is nevezte a könyvet, de annyira sokan álltak ott dedikációért, hogy nem kezdte el faggatni, hogy is volt ez. Egy távoli rokonától meg azt kapta vissza, meg van döbbenve, hogy ilyen szomorú, a verseskötetből ez derült ki számára, hát a sikerek nem kárpótolják? Nem. Vannak az életnek tényei és ezen nem változtat se a siker, se a sikertelenség. Nem azért írja tovább a regényt sem, mert bizonyos értelemben sikere van.
Regényírás közben születnek versek is. Kulcsár-Szabó Zoltánt érdekelte, hogyan lép kölcsönhatásba a két műfaj. A versek egy részét az említett utolsó verseskötet után írta, amikor még nem kezdte el a regényt, aztán volt egy időszak, amikor elővette a régi verseket, és változtatott rajtuk. Biztos, hogy van kölcsönhatás, de azt se tudja, mitől vers a vers, ez valami titok. Ami pedig a próza és a vers felosztást illeti, inkább líráról beszél meg epikáról. Nála az epika és a líra átfolyik egymásba, nem lehet megkülönböztetni. Tény, hogy a már emlegetett vaskos könyvben vannak egészen epikus részek, most is vesz át eseményeket, beépíti az új regénybe, a saját életét ugyanúgy emeli be, meg azét a közösségét, amelynek ő vagy az elei tagja voltak.
Kulcsár-Szabó Zoltán, Oravecz Imre és Lázár Csaba
Az epikus jelleg hozzátartozik Oravecz írói-költői karakteréhez, ugyanakkor feltűnik, mennyi mellérendelő szerkezetet használ, ismétléseket, párhuzamos mondat-, mondatrész-szerkezeteket, Kulcsár-Szabó felfedezni vélte a József Attilánál emlegetett „leltárverset”. A számvető attitűd Oravecz szerint már A hopik könyvében is jelen volt. Az ősi indián költészetben, a szakrális szövegekben és más népeknél is használják ezt, az ember vérében van, ugyanazt hajtogatjuk kis variációkkal – minél nagyobb a baj vagy az öröm, annál inkább. A kortárs, félkortárs hatásokra térve Oravecz elmondta, kezdetben az ember szeretne valakire hasonlítani, ami nem feltétlenül jó. Például Adyt utánozta zsenge ifjú korában, nem publikálta, nem is emlékszik rájuk, megsemmisítette ezeket. Az író keresi a saját hangját, és nem is tudja, mikor találja meg. Egyszer csak elhitetik vele, hogy megtalálta. A verseskötetben a lírai én olvas, van, amikor Kosztolányit, Márai-naplót, Móriczot, Tömörkényt, ő most éppen Tolsztoj emlékiratait, a klasszikusokat. Szeretne olyan lenni, mint Steinbeck, aki szociálisan is erősen elkötelezett, az se divat manapság, Hemingway-jel is szívesen kiegyezne. Ez Tömörkénynél, Móránál, Móricznál és így tovább, egyértelműen megvan. A Márai-naplók kapcsán felmerült, ír-e naplót. Nem ír, sőt, levelet sem szeret írni azóta, amióta a regényen dolgozik, sajnálja a mondatokat. Egyéb írásbeli felkérést sem vállal mostanában.
Az első felolvasási blokkban kaptunk egy kis ízelítőt azokból a versekből, amelyekről megállapították, hogy pontos, tárgyilagos költői leírás jellemző rájuk. A Helyreállítás című versben visszatesz például mindent, egy már eltűnt cselekvésformát, tárgyakat, szokásokat és ezzel próbálja visszaállítani azt az életformát, ami már nincs. Amikor az Egyesült Államokban élt, folyamatosan látta, bár nem tudatosult benne, hogy ez tragikus, végzetes következményű, hogy neki ehhez ennyire köze van. A paraszti kultúráról, az életmódról és az életformáról van szó, amely gondolkodást, erkölcsi hozzáállást, értékítéleteket jelentett. Felvetődött, hogy a kötet címét – Távozó fa – úgy is lehet érteni, hogy ennek a fajta pusztulásnak lenne az emblémája, másrészt vonatkoztatható arra is, ahogyan a versbeszélő szembesül a saját öregségével, a halál perspektívájával. Kulcsár-Szabó szerint elgondolkodtató, a növények nem nagyon tudnak térben megmozdulni, ritkán szoktak távozni. A szerző rávilágított, a világegyetemben tapasztaljuk a változásokat, ahogy az élő szervezet elöregszik, lebomlik, ahogy egyik helyről a másikra megyünk, történnek velünk dolgok, ezek mind változások, a mozgás formái. Születünk, élünk és meghalunk, és ezzel szembe kell nézni. Ennek lehet metaforája a maga ültette cseresznyefa is, anélkül, hogy elmenne. Egyébként utólag sajnálja, hogy valamit kihagyott a versből; kisfiának volt a fán hintája éveken át, ez nem jutott eszébe, amikor írta.
A kötet utolsó fejezetében angolul írott verseket találunk. A ciklus bevezetőjében kommentálja, hogyan vált fontossá számára az angol nyelv. Felsorolja a számára fontos amerikai írókat. Ám igazából mégsem az amerikai irodalom adta a legfontosabb indíttatást ahhoz, hogy angol nyelvű szövegeket írjon. Meg is kérdezte a beszélgetőtárs, hogyan dől el, hogy éppen angolul vagy magyarul fog írni, hogyan játszik bele az amerikai költészet? Utalásokat találunk a versekben, például az egészen bravúros Ginsberg átiratot, amelyben őt szólítja meg, úgy, ahogy Ginsberg Walt Whitmant… Ehhez nem kell semmiféle inspiráció – vélekedett Oravecz, bárki megpróbálhat átiratot készíteni, zeneszerzők például folyton ezt teszik. Őt a nyelvvel való találkozás csábította arra, hogy más nyelven is írjon. Van egy nagyfia, aki vele élt Amerikában, ott járt iskolába is, vele még mindig angolul beszél. Ezenkívül a családjában is jelen volt ez a nyelv, nagyapja többször ment ki vendégmunkásnak, apja Kanadában nőtt fel, predesztinálva voltak arra, hogy megtanuljanak. Szerencsére egy olyan országban éltek, ahol ezt a nyelvet beszélik. A kihívás tehát adott. Nem úgy van, hogy eszébe jut a sor magyarul, és akkor nézzük meg angolul! Persze, van, hogy meg kell nézni valamit, mert a brit angol ortográfia kissé eltér az amerikaitól. Egyébként egy adott szótár mindig egy nagyon régi állapotot tükröz, hiszen évtizedekig készül, és mire kész, már régen megváltozott a nyelv. A szótár olyan, mint egy csillag, ami már régen megszűnt, és a fénye az elmúlt száz évben folyamatosan jön, de mögötte nincs valóság. Vagy van, de valójában nem létezik már. Kulcsár-Szabó szerint ez egy nagyon jó kép, érdemes tovább gondolni. Az egyik angol versben arról ír, hogy amikor itthon megérkezik a repülőtérre, megváltozik az a fajta elevenség-érzése, amit az USA-ban tapasztal. Oravecz így fejtegette, mit is jelent ez: aki már járt az USA-ban akár egy hétre turistaként, érzi, hogy nem annyira idegen, mint Európa bármely országában. Tudniillik, Amerikában azok, akik ott születtek, nagyon sokan rosszul beszélnek angolul vagy egyáltalán nem, ezenkívül annyira sokfélék. Ha az ember eltölt egy időt valahol, akkor az élete részévé válik. Európában elég keveset érzékelnek abból a csodából, amivel a Föld bír. Először is, ha 7 órán keresztül víz fölött repül, meg ha nagyobb távolságra megy, látja, hogy a Föld tényleg gömbölyű. Ott nyílt ki számára a világ. Az ember részévé válik egy nagyobb valaminek, amely nem tekinti őt kívülállónak még akkor sem, ha nem beszéli a nyelvet. Élményeit beépíti a regényeibe. Gyerekkorában beszélgetett öreg amerikásokkal – Szajlán így hívták azokat is, akik Kanadában éltek –, akiknek a legnagyobb élményük az volt, hogy ott a hatóságok emberségesen bántak velük, ezt itthon nem tapasztalták.
Sorban a könyvért
Regénye harmadik kötete már túl van a felén. 1938-ban kezdődik, és már 44-ben jár, 56-ig fogja elvinni. Éppen most törték át az oroszok a frontot a Donnál. Rengeteg szajlai ember veszett oda. Ezt is meg kell jeleníteni! – mondja. A front már a szomszéd faluban van… Végezetül még elhangzott néhány vers a színművész tolmácsolásában: Egy láthatási nap felidézése, Bizalom, Halottaim, A kérés részletezése, Távozó fa, Fordított halotti beszéd a jövőből.
