Kovács András Ferenc és Elek Tibor
Varga Anikó
Ki volt Shakespeare – és ki KAF?
A gyulai Shakespeare Fesztivál szokásos, minden évben megtartott konferenciája, amely irodalmi és színházi, valamint tudományos és alkotói megközelítéseknek egyaránt helyt ad, a „Ki volt Shakespeare?” kérdése köré szerveződött – erre a kérdésre pedig a szövegértelmezéstől a kultuszkutatásig terjedő széles skálán mozogtak a résztvevői felszólalások.
Fabiny Tibor, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára a konferencia hívó kérdéséhez a reneszánsz géniusz-fogalmának vizsgálatán keresztül közelített. Ha Shakespeare az angol reneszánsz géniusza, az a kérdés, mit és kit tekintettek költői géniusznak az angol reneszánszban – mivel tudhatóan Shakespeare nagyobbra tartotta szonettjeit a drámáinál, a reneszánsz költészetfelfogás került szóba, ennek forrásai és céljai. A géniusz-definíciókat Fabiny az első Shakespeare összesben, a First Folióban megjelent Ben Jonson verssel (To the Memory of My Beloved Author, Mr. William Shakespeare: and what He left Us) zárta, felhívva a figyelmet az ebben szereplő – a genius seculari fogalmát tükröző – megfogalmazásokra. Nagy András, a Pannon Egyetem docense Shakespeare amerikai recepciójáról tartott előadásában a Kierkegaard életművében fellelhető Shakespeare-hatás izgalmas motívumait követte: nem pusztán a szorosan értett tematikus kört érintve (mint a szövegekben felbukkanó Shakespeare-drámára való utalások sokaságát, köztük Hamlet alakjának vallásos értelmezésével), de kitérve a dán filozófus életművét jellemző színházi elemekre, mint az álnevesség dramaturgiája.
Nagy András
Kállay Géza, az ELTE tanára, ismert Shakespeare-kutató Nagy Andráshoz kapcsolódva azzal folytatta, hogy míg Kierkegaard könyvtárának pontos rekonstrukciója hozzáférhető, addig a Shakespeare-ről való tényszerű tudásunk roppant csekély. Kállay szellemes és érdekfeszítő, a kultuszkutatás körébe tartozó előadása voltaképp az boncolgatta, miért válik az obszesszió határáig fontossá a szerző és életműve, jogos-e az irgalmatlan anyag, amit Shakespeare-ről többnyire spekulációk alapján állított össze a Shakespeare-kutatás (utóbbira példaként említi, hogy Philip Henslowe 1921-ben megtalált „naplójából”, amely a The Rose működésére vonatkozó adatokat tartalmaz, próbáljuk rekonstruálni, hogyan működhetett a rivális Globe). Shakespeare esetében az életrajzot és az életművet óriási felhajtás övezi, miközben kevés a tényszerű dokumentum – nem maradt fenn kézirat, a darabok sorrendiségét is hozzávetőlegesen ismerjük. Erre a helyzetre pedig eltérő válaszokat adtak a különböző irodalomtörténeti irányzatok a strukturalizmustól kezdve az újhistorizmusig, beleértve a pszichoanalízis hatására születő megközelítéseket is. Arra, hogy ki volt Shakespeare, Kállay egy jelenséget emel ki válaszként, Shylock (a IV/1. színben található) monológjából, amiben az önkéntelen, érzéki reakcióról esik szó – ez az a hatás, amit Shakespeare megcéloz, állítja a kutató.
Zsótér Sándor rendező a színházi munkáról beszél – Kállay gondolatmenetét folytatva A velencei kalmár rendezése kapcsán az említett jelenetről, hogy soha nem jelenetet kell rendezni, hanem az egész drámáról gondolkodni; ebben az esetben számára Jessica alakja volt központi, a történet valóban súlyos vesztese, hiszen azt, hogy Shylock mániákussá válik és megmakacsolja magát, a lány eltűnésével hozza összefüggésbe. Zsótér általában is beszél Shakespeare-ről: esetében fontos a szövegből való kiindulás, és azok az ok-okozati elcsúszások, amelyek gazdag zenei ritmust adnak a drámáinak; az értelmezők többnyire ugyanis azt akarják kiegyenesíteni, ami eleve gubancos és görbe: realitást keresnek ahol rafinált hatásokat kellene. Nem lehet mindent racionálisan vagy lélektanilag levezetni, mondja Zsótér, a motivációk és történések rendszerében van, amikor „csak” a válasz. A konferencia utolsó előadójaként Almási Zsolt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense arról tartott előadást, hogy a könyvtörténet mit tesz hozzá a Shakespeare-ről való ismeretünkhöz. Almási a tényt, hogy a szerző életében megjelent drámák esetében 1598-től felbukkan a szerző neve, a név reklámértékére hivatkozva a népszerűség jelzéseként olvassa; Shakespeare-t tudatosan publikáló szerzőnek gondolja, aki a későbbi nyomtatásokba is beleszólt.
Kovács András Ferenc
A Shakespeare Fesztiválhoz a konferencián túl hagyományosan tartozó program egy neves, Shakespeare-hez kötődő íróval való beszélgetés. Az idei beszélgetés meghívottja Kovács András Ferenc költő volt, akit Elek Tibor irodalomtörténész Shakespeare-hez való viszonyáról faggatott. A szabad – személyes olvasmány- és színházi élményeket egyaránt ízesen-élőn idéző – beszélgetés a Magvető Kiadónál múlt évben York napsütése zengő tombolás címmel megjelent kötetet is játékba vonta, a Shakespeare születésének 450-ik évfordulója apropóján összeállított, két ciklusra tagolt könyvből több verset is felolvasott – mi több, előadott – Kovács András Ferenc. Aki nem csak költészetről, de a családi színházi kötődések révén színházhoz való viszonyáról is hosszan mesélt, a rendezői pálya vonzásától a dramaturgi munkákon keresztül a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen való oktatásig – s talán a beszélgetés egyik legizgalmasabb részeként a drámaírás kérdéséről, amelyet Elek Tibor a költészetére jellemző szerepjátékok, és így a különféle költői megszólalásmódok felől tett fel. Az, hogy rengeteget tudott a színházról, mondja a magát színházközeli lényként definiáló Kovács András Ferenc, egyfajta gátként jelent meg benne a drámaírásra nézve, emellett túl sok időt töltött mások szövegeinek dramaturgiai munkájával; drámát még nem írt (ám nem is mondott le erről), ennek kihívásában számára az lenne fontos, hogy olyat írjon, amit ő maga is élvez, emellett velejéig színházas legyen. És épp ennek kapcsán kerül szóba a Szkénében, Szikszai Rémusz rendezésében bemutatott I Erzsébet, amelynek dalbetétjeit írta – a Paul Foster futamokat azonban inkább csuklójátékoknak tekinti. A szerepjátékokról szólva pedig frappánsan és őszintén azt feleli, a megkívánás és gyávaság egyszerre késztette ezekre a játékokra, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy önmagát másként pozícionálva mondjon el dolgokat. Melyik költői alteregója áll hozzá a legközelebb, tudna választani közülük, kérdezi Elek, amire KAF természetesen nemmel válaszol, ám érdekesebb, hogy a választás problémáját továbbfuttatva oda lyukad ki, hogy Shakespeare tanulsága talán épp az, hogy személyes költői én abban az értelemben, ahogy a kérdés tételezi, nincs: illetve az van, „amit akartok”. Ennek szellemében válaszol arra a kérdésre is, hogy nem vonzza egy személyesebb megszólalás, ami a szerep közvetítő eszközét kiiktatja: a szerepjáték véresen személyes, a személyesség mindig megvan a költészetében, csak össze kell szedegetni. „Nem biztos, hogy nem lettem színész”, állapítja meg Kovács András Ferenc a beszélgetés egy pontján, mintegy játékosan kikacsintva a hallgatókra – s ha nem is a szó szoros értelmében, de költészetének lényegére, élő perfomeri jelenlétére nézve mindenképpen igaz ez.
Fotók: Kiss Zoltán
