Pethő Anita
A festőlátogató háromnegyed évszázada
75. születésnapja alkalmából ünnepelték Tolnai Ottót kollégái, barátai és tisztelői a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében, 2015. június 26-án, pénteken kora este. Az írót Beszédes István és Radics Péter levélben méltatta, míg Danyi Zoltán és Villányi László a helyszínen köszöntötte. Végezetül Gyimesi Tímea beszélgetett az ünnepelttel.
Hogy mennyire beszédes és szellemes társasági ember is tulajdonképpen Tolnai Ottó, már abból is jól látszott, ahogyan a négy köszöntő beszéd után – nem tudván, hogy ennél már nem lesz több ezen az esten – szót kért, nehogy túl monotonná váljon az este, s rögtön elmondott egy történetet a csillárokról és a bolhapiacokról, miközben kitért arra is, hogy egy szintén Danyi Zoltán nevű fickó volt, aki a délszláv háborúban lelőtt egy amerikai gépet. Már csak ezért is érdekes volt az a disszonancia, ahogyan a csapongó, anekdotázó stílusú Tolnait a beszélgetés során az inkább a könyvekből kiolvasható elméleti tudás, az esztétikai és művészeti terminus technikusok világában otthonos, még a kérdéseiben is filológiai pontosságra törekvő Gyimesi Tímea kérdezgette.
Tolnai Ottó és Gyimesi Tímea Danyi Zoltánt hallgatják
A köszöntők más-más oldalról közelítették meg Tolnai személyiségét és alkotóművészetét (ami magától értetődően egybemosódik egy ponton): Radics Péter arról írt, hogy Tolnainak köszönheti a magyar irodalom a tengert, méghozzá a beltengert, míg Villányi László közös élményeket idézett fel egy vers által. Danyi Zoltán hangsúlyozta és közben megköszönte azt a hatást, ami Tolnai részéről érte, és amit műveibe rendszeresen bele is fűz, míg Beszédes István üzenete pedig egy játék volt, vajon kitalálja-e az ünnepelt, ki írta neki ezeket a sorokat.
Villányi László a mikrofonnál
Az ezután következő beszélgetésen, az előzetes koncepció alapján, Gyimesi Tímea elsősorban Tolnai Ottó képzőművészethez való viszonyát járta körül kérdéseivel és elsősorban a Kalapdoboz című kötet írásaira fókuszált. Arra a kötetre, amelyről a szerző önironikusan úgy beszélt, hogy amikor meglátta, nem is gondolta, hogy ez az ő könyve, úgy tűnt, mintha valamiféle Tito-összes díszkiadás lenne.
Gyimesi Tímea ez alatt a másfél óra alatt méltatta Tolnai Ottó jártasságát a francia esszékultúrában, az ennek megfelelő finom olvasatokat, felemlegette a kontrapunkt fontosságát az írásokban, amelyeket nem is érez kritikának abban az értelemben, hogy Tolnai nem ítéletet mond, inkább apró kis történeteket helyez egymás mellé, afféle memóriatárat készít.
Ez persze abból is látszott jól, ahogyan az ünnepelt válaszolt Gyimesi kérdéseire. Történetek történetekbe, emberi sorsok emberi sorsokba fonódtak, a hadifogoly katonától a bekvártélyozott magas rangú orosz tiszten át a svéd királyig tekergőztek. Tolnai időnként reflektált is saját csapongó gondolatmeneteire: most éppen Moholy-Nagy Lászlóval foglalkozik, de inkább még csak köröz körülötte, személyes régi baráti és új ismerősök élettörténetein keresztül közelít egyre a választott témához.
De végeredményben mindegy is, milyen nevek hangoztak el - a könyvből úgyis könnyedén lehet rekonstruálni -, inkább a történetek, egy-egy motívum volt lényeges. Gyimesi is ezt kívánta érzékeltetni, mikor úgy fogalmazott, hogy a Tolnai által bemutatott alkotók elemelkednek kissé a földről, esztétikai figurákká válnak. Hiszen mindegy is, hogy az illető a Côte d\\\\\'Azue-rön él vagy egy eldugott kis vajdasági, bácskai városkában. Sokkal inkább érdekesek azok a mozzanatok, amikor egy olyan alkotóba botlik Tolnai, aki, mint a régi kínai mester, felment a festményre. Vagy ott van az a karakter, aki öreg korában is félt apjától, aki megtiltotta neki, hogy fessen, így ha már majdnem kész a festménnyel, kettévágja a vásznat és mindkét felére valami új képet fest. Vannak alkotók, akiknek megadatott az az isteni kegyelem, akik valami sokszor megfestett, már-már elkoptatott témához is úgy tudnak közelíteni, ahogy előttük senki sem, legyen ez a téma akárcsak egy alma vagy épp Velence városa.
Tolnai Ottó és Gyimesi Tímea
Felbukkant még a beszélgetés során Szilárd Leó neve, aki nem tudta, mi az a Palics, egy szűcsmesteré, akit megátkozott Tolnai egy másik barátja, egy aktmodellé, aki elmesélte a második világháború alatti megerőszakolásának történetét. Cipők, sámfák, sárgarépák – megannyi hétköznapi tárgy, amihez Tolnai Ottó máris tud egy szellemes történetet. Nem véletlen, hogy kellemes társasági ember lévén megnyílnak előtte a művészek műtermének ajtai, s hogy önmagát is úgymond festőlátogatónak hívja.
Bár az est végére a két beszélgető fél stílusa közti disszonancia kezdett kissé fárasztóvá válni, az üzenet így is célt ért. Ha a jelenlévők közül bárki is eddig csak felszínesen, az irodalmi műveltséghez szükségesnek érzett mértékben ismerte volna Tolnai munkásságát, az most egészen biztosan kedvet kapott, hogy belemerüljön a Tolnai-tengerbe, talán épp a Kalapdoboz olvasásával kezdve.
