Helyszíni tudósítások

 

 h__bor__2.jpg
Balázs Eszterrel és László Ferenccel
Takács Péter beszélgetett

 

Pethő Anita

 

A tett felmagasztosulásának korszaka

 

Valószínűleg sok mindenkiben él középiskolai tanulmányai révén olyan kép a Nyugatról, hogy egy francia kötődésű, harcos pacifista folyóirat lett volna az 1. világháború alatt. A Politikatörténeti Alapítvány és Intézet A múzsákat lelövik, ugye? című beszélgetéssorozatának második alkalmán – ami a sajtó és az irodalmi élet 1. világháborúhoz fűződő viszonyáról szólt – a résztvevők sok más érdekesség mellett többek között ezt a képet is igyekeztek árnyalni. Balázs Eszter folyóirat-történésszel és László Ferenc kritikussal Takács Péter beszélgetett.

Érdemes végiggondolni, hogy az 1. világháború megítélése a kortársakban mindig is ambivalens volt. Legismertebb ezek közül talán az a vélekedés, hogy azért kell ezt a háborút megvívni, hogy ez legyen az utolsó. A kontinens egész területén, a résztvevő országok közéletében egyszerre volt gyakorlatilag jelen a háború brutalitásának elutasítása és valamiféle közös társadalmi minimum arról, hogy maguk a harcok szükségesek. Ez hangsúlyosabb volt azokban az országokban, ahol a területi fenyegetettség erősebb volt – értve itt ez alatt többek között, hogy a nyugati fronton a harcok Franciaország területén zajlottak, így tulajdonképpen értelemszerű is, hogy a propaganda a szükségszerűségre és ezzel együtt a kitartásra apellált – , de ahogy a beszélgetésből kiderült, a hazafiasság szólamai jelen voltak a központi hatalmak kozmopolitábbnak tekintett sajtóorgánumai esetében is.

Többek között a Nyugat esetében is megvolt a háború elfogadásának minimuma, inkább csak időről időre, Balázs Edit szavaival élve mozaikosan jelentek meg intenzívebb pacifista hangvételű írások a lapban, bár az is igaz, hogy általánosságban véve a folyóiraton belül 1915 tavaszára túlsúlyba kerül a szkeptikus pozíció. Ugyanakkor hogy mennyire nem volt intenzív és folyamatos a kiállásuk, azt mutathatja az is, hogy Kassák Lajos például gyászolóknak, halottsiratóknak nevezte a lap szerzőit, szerkesztőit, míg saját sajtóorgánumait (A Tett, Ma), melyek végig a háború ellen foglaltak állást, harcos (ez esetben fontosnak tűnik a jelző is) háborúellenesnek tekintette. Talán itt érdemes kitérni talán arra is egy kicsit, hogy értelmiségi réteg szemében alapvetően sem volt egységes a háború megítélésre, Balázs Béla például üdvözölte és a cselekvés, a tett – milyen érdekes disszonancia a Kassák-lap címével - felmagasztosulását látta benne a szócséplés helyett.

A korabeli sajtó viszonyrendszerei tekintetében azonban úgy tűnik, kevésbé a háború támogatása és ellenzése közötti ellentétekre érdemes koncentrálni, hanem a háborúról közvetlen közelről tudósító és a budapesti kávéházakban cikkeiket író újságírók, írók, költők közöttiekre. Előfordult például, hogy konzervatív lapok Gyóni Gézát hozták fel pozitív ellenpéldaként Ady Endrével szemben.  A korszak sajtótermékeinek egyébként már csak azért is érdemes volt odafigyelnie a szlalomozásra a háború támogatása és elítélése között, mivel mégiscsak olvasóikból, előfizetőikből éltek, és pontosan érezniük kellett – főként a háború előrehaladtával – hogy olvasótáboruk mennyit bír el a hurráoptimizmusból, a propagandából és mennyire kell más hangokat is megszólaltatniuk eközben.

 

h__bor__1.jpg

 

Érdekes téma még a háborús gyűlölet, mint beszédmód. Ez is erősebbnek bizonyult az antanthatalmak oldalán a már említett, erősebb fenyegetettség-érzés miatt, a németeket előszeretettel tekintették a franciák barbárnak, egyáltalán, a háborút egyféle civilizáció és barbárság közti harcként értelmezték. A francia részről megkérdőjeleződött például Goethe jelentősége az összeurópai kultúrában, ugyanakkor a központi hatalmak részéről egy épp ellentétes tendencia figyelhető meg: ők dacosan kiállnak amellett, hogy például Shakespeare az övék is, egyfajta védekező, magyarázkodó pozíciót vesznek fel: nem, nem vagyunk barbárok.

Pontosabban mégis megképződik egyfajta barbár-civilizált oppozíció: az oroszokkal szemben. Egy, a hallgatóság részéről érkező kérdés révén felmerült a probléma: miként viszonyult sajtó és irodalom a 48-as kultuszhoz a háború idején. László Ferenc szerint az a tény, hogy orosz beavatkozással lehetett annak idején fegyverletételre kényszeríteni a magyar szabadságharcosokat, könnyen irányíthatta az ellenszenvet a most ismét fenyegető keleti szomszédra, miközben Haynau vagy Hentzi amúgy is tabutémának számított a Monarchia közbeszédében. Az oroszok elleni szólamokra jó példa volt egy a Borsszem Jankóból felolvasott versike, ahol az öreg negyvennyolcas baka újra harcolni kész a szabadságharcot leverő muszkával szemben. De, mint hallhattuk, a vicclap közölt olyan írást is, amelyben az unoka bosszulja meg azt, amit nagyapjával tettek annak idején az oroszok.

Bár sajtó és háború kapcsolatában előzetesen sokan a cenzúra intézményére gondolnának, a beszélgetés rávilágított arra, hogy noha valóban létezett ez az intézmény, és a hatalom élt is vele (például Ferenc József halálakor a Népszava a ravatalon fekvő uralkodó képét igen, de a hozzá tartozó nekrológot nem közölhette), kultúr- vagy mentalitástörténeti szempontból úgy tűnik, ennél sokkal érdekesebb jelenségekkel, folyamatokkal találkozhatunk ebben az időben.

A program ugyan igyekezett különválasztani sajtót és irodalmat, és a két terület viszonyát a háborúhoz külön-külön tárgyalni, a kor azon jellegzetességei révén, hogy például sok író hírlapíró is volt, a beszélgetést hallgatva mégis egységesnek tűnt a kettő. Molnár Ferencről is inkább haditudósítói minőségében beszéltek. Az est vége felé azonban szó esett többek között arról is, hogy vajon létezett-e szépirodalmi reprezentációja az eseményeknek már a háborús évek során. Itt elsősorban Tersánszky Józsi Jenő a frontról részletekben küldött, a Nyugatban közölt Viszontlátásra, drága című regényéről érdemes szót ejteni, Szomory Dezső fiktív naplójáról, ami később Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről  címmel jelent meg  (amit mikor még a szerző nevének feltüntetése nélkül  közöltek,  valóban egy francia katona naplójának hittek), valamint Illés Béla egyik korai regényéről (Doktor Utrius Pál honvédbaka iratai). Ugyanakkor érdemes tudni azt is, hogy ez a korszak az amatőr patrióta-költők fénykora, a háborús diskurzus részeként a lapokban ők is szép számmal kaptak publikálási lehetőséget, sőt, valójában egy háborús versdömpingről is beszélhetünk.

 


 Főoldal

2015. április 30.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png