Balázs Eszterrel és László Ferenccel
Takács Péter beszélgetett
Pethő Anita
A tett felmagasztosulásának korszaka
Valószínűleg sok mindenkiben él középiskolai tanulmányai révén olyan kép a Nyugatról, hogy egy francia kötődésű, harcos pacifista folyóirat lett volna az 1. világháború alatt. A Politikatörténeti Alapítvány és Intézet A múzsákat lelövik, ugye? című beszélgetéssorozatának második alkalmán – ami a sajtó és az irodalmi élet 1. világháborúhoz fűződő viszonyáról szólt – a résztvevők sok más érdekesség mellett többek között ezt a képet is igyekeztek árnyalni. Balázs Eszter folyóirat-történésszel és László Ferenc kritikussal Takács Péter beszélgetett.
Érdemes végiggondolni, hogy az 1. világháború megítélése a kortársakban mindig is ambivalens volt. Legismertebb ezek közül talán az a vélekedés, hogy azért kell ezt a háborút megvívni, hogy ez legyen az utolsó. A kontinens egész területén, a résztvevő országok közéletében egyszerre volt gyakorlatilag jelen a háború brutalitásának elutasítása és valamiféle közös társadalmi minimum arról, hogy maguk a harcok szükségesek. Ez hangsúlyosabb volt azokban az országokban, ahol a területi fenyegetettség erősebb volt – értve itt ez alatt többek között, hogy a nyugati fronton a harcok Franciaország területén zajlottak, így tulajdonképpen értelemszerű is, hogy a propaganda a szükségszerűségre és ezzel együtt a kitartásra apellált – , de ahogy a beszélgetésből kiderült, a hazafiasság szólamai jelen voltak a központi hatalmak kozmopolitábbnak tekintett sajtóorgánumai esetében is.
Többek között a Nyugat esetében is megvolt a háború elfogadásának minimuma, inkább csak időről időre, Balázs Edit szavaival élve mozaikosan jelentek meg intenzívebb pacifista hangvételű írások a lapban, bár az is igaz, hogy általánosságban véve a folyóiraton belül 1915 tavaszára túlsúlyba kerül a szkeptikus pozíció. Ugyanakkor hogy mennyire nem volt intenzív és folyamatos a kiállásuk, azt mutathatja az is, hogy Kassák Lajos például gyászolóknak, halottsiratóknak nevezte a lap szerzőit, szerkesztőit, míg saját sajtóorgánumait (A Tett, Ma), melyek végig a háború ellen foglaltak állást, harcos (ez esetben fontosnak tűnik a jelző is) háborúellenesnek tekintette. Talán itt érdemes kitérni talán arra is egy kicsit, hogy értelmiségi réteg szemében alapvetően sem volt egységes a háború megítélésre, Balázs Béla például üdvözölte és a cselekvés, a tett – milyen érdekes disszonancia a Kassák-lap címével - felmagasztosulását látta benne a szócséplés helyett.
A korabeli sajtó viszonyrendszerei tekintetében azonban úgy tűnik, kevésbé a háború támogatása és ellenzése közötti ellentétekre érdemes koncentrálni, hanem a háborúról közvetlen közelről tudósító és a budapesti kávéházakban cikkeiket író újságírók, írók, költők közöttiekre. Előfordult például, hogy konzervatív lapok Gyóni Gézát hozták fel pozitív ellenpéldaként Ady Endrével szemben. A korszak sajtótermékeinek egyébként már csak azért is érdemes volt odafigyelnie a szlalomozásra a háború támogatása és elítélése között, mivel mégiscsak olvasóikból, előfizetőikből éltek, és pontosan érezniük kellett – főként a háború előrehaladtával – hogy olvasótáboruk mennyit bír el a hurráoptimizmusból, a propagandából és mennyire kell más hangokat is megszólaltatniuk eközben.
Érdekes téma még a háborús gyűlölet, mint beszédmód. Ez is erősebbnek bizonyult az antanthatalmak oldalán a már említett, erősebb fenyegetettség-érzés miatt, a németeket előszeretettel tekintették a franciák barbárnak, egyáltalán, a háborút egyféle civilizáció és barbárság közti harcként értelmezték. A francia részről megkérdőjeleződött például Goethe jelentősége az összeurópai kultúrában, ugyanakkor a központi hatalmak részéről egy épp ellentétes tendencia figyelhető meg: ők dacosan kiállnak amellett, hogy például Shakespeare az övék is, egyfajta védekező, magyarázkodó pozíciót vesznek fel: nem, nem vagyunk barbárok.
Pontosabban mégis megképződik egyfajta barbár-civilizált oppozíció: az oroszokkal szemben. Egy, a hallgatóság részéről érkező kérdés révén felmerült a probléma: miként viszonyult sajtó és irodalom a 48-as kultuszhoz a háború idején. László Ferenc szerint az a tény, hogy orosz beavatkozással lehetett annak idején fegyverletételre kényszeríteni a magyar szabadságharcosokat, könnyen irányíthatta az ellenszenvet a most ismét fenyegető keleti szomszédra, miközben Haynau vagy Hentzi amúgy is tabutémának számított a Monarchia közbeszédében. Az oroszok elleni szólamokra jó példa volt egy a Borsszem Jankóból felolvasott versike, ahol az öreg negyvennyolcas baka újra harcolni kész a szabadságharcot leverő muszkával szemben. De, mint hallhattuk, a vicclap közölt olyan írást is, amelyben az unoka bosszulja meg azt, amit nagyapjával tettek annak idején az oroszok.
Bár sajtó és háború kapcsolatában előzetesen sokan a cenzúra intézményére gondolnának, a beszélgetés rávilágított arra, hogy noha valóban létezett ez az intézmény, és a hatalom élt is vele (például Ferenc József halálakor a Népszava a ravatalon fekvő uralkodó képét igen, de a hozzá tartozó nekrológot nem közölhette), kultúr- vagy mentalitástörténeti szempontból úgy tűnik, ennél sokkal érdekesebb jelenségekkel, folyamatokkal találkozhatunk ebben az időben.
A program ugyan igyekezett különválasztani sajtót és irodalmat, és a két terület viszonyát a háborúhoz külön-külön tárgyalni, a kor azon jellegzetességei révén, hogy például sok író hírlapíró is volt, a beszélgetést hallgatva mégis egységesnek tűnt a kettő. Molnár Ferencről is inkább haditudósítói minőségében beszéltek. Az est vége felé azonban szó esett többek között arról is, hogy vajon létezett-e szépirodalmi reprezentációja az eseményeknek már a háborús évek során. Itt elsősorban Tersánszky Józsi Jenő a frontról részletekben küldött, a Nyugatban közölt Viszontlátásra, drága című regényéről érdemes szót ejteni, Szomory Dezső fiktív naplójáról, ami később Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről címmel jelent meg (amit mikor még a szerző nevének feltüntetése nélkül közöltek, valóban egy francia katona naplójának hittek), valamint Illés Béla egyik korai regényéről (Doktor Utrius Pál honvédbaka iratai). Ugyanakkor érdemes tudni azt is, hogy ez a korszak az amatőr patrióta-költők fénykora, a háborús diskurzus részeként a lapokban ők is szép számmal kaptak publikálási lehetőséget, sőt, valójában egy háborús versdömpingről is beszélhetünk.