Farkas Wellmann Éva
Ferdinandy György Békéscsabán
Egy rendkívül színes, gazdag írói életmű és egy ugyanilyen személyes életút megismerésének reményében gyűltek össze az irodalomszeretők Békéscsabán, a Jókai Színház szalonjában, hétfőn este. Nem kellett csalódniuk – Ferdinandy György szívesen mesélt, kalandozott – ezúttal virtuálisan – az általa jól ismert földrajzi, történelmi és irodalmi vidékeken.
A Körös Irodalmi Társaság és a Békéscsabai Jókai Színház közös irodalmi rendezvénysorozatának alkalmai, mint Elek Tibor köszöntőjében elmondta, gyakorlatilag két fajtájúak lehetnek: könyvbemutatók vagy teljes szerzői életművet ismertető jellegűek. Ferdinandy estje tulajdonképpen az utóbbi besorolást kaphatná, viszont új kötet volt az apropója ennek a bemutatkozásnak is. Nem más, mint A francia asszony című novellafüzér, mely az idén jelent meg, a Magyar Napló kiadónál. Ez volt az a vezérfonál, mely Kiss László kérdéseit meghatározta a beszélgetés során.
Olyan emigráns szerzőről van szó, aki tulajdonképpeni írói indulását nem anyanyelvének közegében élhette meg, s első művei francia nyelven láttak napvilágot. Nem szokványos módja ez a debütálásnak; megálltak hát tisztázni ennek körülményeit. Akkor hogyan is volt ez? Mikortól vált bizonyossá, hogy ő emigráns? Hogyan vehette a bátorságot, hogy rögtön egy idegen nyelven szólaljon meg? És akkor mégis: hogy lett belőle magyar író?
Ferdinandy mesél
Ferdinandy György ma már nosztalgikus derűvel idézi fel ezeket az időket. 1956-ban került ki Franciaországba egy ösztöndíjjal (a forradalom napjaiban az egyik budapesti munkástanács tagja volt), így első ott töltött éveit „tanulmányútnak” is nevezte. Gyakorlatilag 1958-ban, friss diplomásként kellett szembesülnie a ténnyel – Nagy Imre és társainak kivégzése után –, hogy „ide nem lehet már visszajönni”. Nagyjából ezzel a felismeréssel párhuzamosan döntötte el, hogy megpróbál francia író lenni, elmagyarázni a környezetének, hogy mi volt itt, mit is jelentett a magyarok számára „56”. Mondatait egyenként nézegette át egy francia diáklány, kijavítgatta őket – majd ő lett a felesége, „az első három.” Kezdeti műveinek megjelenése után rájött arra, hogy nem véletlenül fogadta nagy visszhang a könyveket: a nyelvváltó író mindig sikeríró, azzá kell hogy váljon – egyébként nem is adják ki a továbbiakban. A szakma úgy vélekedett ezekről a szövegekről, hogy jók, viszont azt tanácsolták szerzőjüknek, hogy ásson mélyebbre. Ferdinandy el is gondolkodott ennek a lehetőségein: tudta, a gyerekkorba kellene visszanézni – viszont egyúttal világossá vált az is, hogy: „aki óvodáskorában magyar nyelven malackodik, abból nem lesz francia író”. Úgy döntött hát, hogy lemond a sikerírói státuszról, és valóban mélyre ás, de csakis úgy, ahogy azt lehet: az anyanyelvén. Persze, tette hozzá, nem volt ez olyan borzalmas lemondás – akkoriban nem gondoltak annyit a sikerre, mint manapság szokás.
Az életpályáját jelentősen meg is nehezítette ezzel az elhatározással: számos olyan munkát el kellett vállalnia, amely nem mozdította előre értelmiségi karrierjét – annak érdekében, hogy családját eltarthassa. Volt hajó-rakodómunkás, akkumulátor-töltögető a Ford-gyárban, kőműves a dijoni pályaudvaron – s bizony „ez sem volt könnyebb, mint manapság Angliában mosogatni”. Majd, hirtelen fordulatként (ekkor épp könyvterjesztő volt) egyszer csak úgy döntött, hogy író lesz, abból fog megélni. De ez nem jelent(he)tett biztos megélhetést; így aztán – mikor adódott egy lehetőség Puerto Ricóba menni egyetemi oktatónak – felkerekedett családjával, hogy a következő 37 évet egy trópusi szigeten élje le.
A közönség derűsen várja, hogy kezdődjön az est
Az ottani viszonyokról, történetekről is rendkívül sok érdekes részletet mesélt. Gyakorlatilag mindent tanítani kellett ott, nyugati civilizáció címszó alatt: földrajzot, történelmet, sőt, egyéb alaptantárgyak elemeit is. Akkoriban nagy szükség volt az európai tanárokra, mondta, hiszen az amerikai egyetemek akkor még nem termelték ki a saját oktató értelmiségüket. Mára ez a helyzet természetesen változott, de akkoriban is büszke volt arra, hogy a Puerto Rico-i egyetem színvonala magasabb, mint az átlag amerikai egyetemeké. Puerto Ricóban, a tanítás mellett, az vált fontossá számára, hogy olvasson, s hogy a Szabad Európa Rádióba elküldhesse könyvismertetőit.
Az emigráció jeles alkotói közül Cs. Szabó László atyai pártfogója volt, Határ Győzővel is jó viszonyt tartott fenn. Márai Sándor elzárkózott a kapcsolattartástól, Faludy pedig segítőkész volt, viszont voltak kifejezetten kellemetlen, ellenséges megjegyzései is az aktuális irodalmi élettel kapcsolatban.
Dedikáltatók
Megkerülhetetlen volt a kérdés: hogyan képzelte a hazatérését? Elmenni könnyű, hazatérni sokkal nehezebb, mondta Ferdinandy. 1986-87-ben jött haza, 88-ban már a pécsi egyetemen tanított. Vegyes érzelmek kísérték hazatértét: hisz látta már korábban, miként lesz egy felkészületlen népből gyarmat, s aggodalma csak egyre inkább fokozódott. Talán emiatt is húzódott hátrébb a politikától, s lett egyre inkább író. Aki saját műveit írja, és aki fordított is: kubai feleségével úgy döntöttek, „ablaknyitogató” tevékenységbe kezdenek, de nem a „nagyokat” ültetve át idegen nyelvre, hanem olyan fiatalokat, akikről látszott, hogy „lesz belőlük valami”. Így van például jelentős sikere Csender Leventének Latin-Amerikában, szövegei jellegének okán – „mert a világ vendégmunkásokkal van tele”.
És milyen könyv is ez A francia asszony? Olyan művet szeretett volna összeállítani a felesége emlékére, aminek az asszony is örült volna. Persze, tette hozzá tréfálkozva, egykori felesége nem sok irodalmi alkotásának örült, bár olvasta őket – a mostani örül ugyan, de nem tudja elolvasni. Válogatás lett tehát ez a prózakötet, ötven év írásainak a summája, de nyelvezete miatt (is), ő leginkább kisregényként szereti definiálni a műfaját. A múltról írni olyan, mintha kaleidoszkópba nézne az ember; így ugyanazokat az eseményeket is többféle variációban értelmezhetjük.
Egészen rövid ízelítőt kaphattunk a könyvből – de ez is elég volt, hogy kedvünk legyen a teljes kötetet elolvasni. (Sajnos azonban nem mindenki vásárolhatta meg a helyszínen.) És a közönségnek tett ajánlat sem maradt formális – többen is kérdezgették az írót, aki örömmel vette az akadályokat.
Fotók: Rácz Katalin
Szakács István Péter A francia asszonyról
