Kiss László
Milyen volt feketesége?
Karafiáth Orsolya Békéscsabán
Sokadik arcát mutatja a Békés Megyei Könyvtár egykor gyermekkönyvtárként funkcionáló, mára leginkább kulturális rendezvényekre szakosodott nagyterme: hol itt, hol ott helyezkedik el az – ezúttal képzeletbeli – pódium. A frissen felhúzott, színpadias hatást keltő függönyök nem föltétlenül válnak az estnek otthont adó új helyszín előnyére. Nem a díszlettel van gond; többedmagammal ugyanis a nézőtér hátsó felében foglalok helyet (közel telt ház van, mennyi ember lehet ez, nyolcvan, mondjuk), így viszont semmit sem látok, se Karafiáth Orsolyából, se a moderátorból, Szabó Tiborból, de a leleményes tudósító bármiből előnyt kovácsol – először fordul elő, hogy, látvány híján, kizárólag a „hallványra” koncentrálhatok. Ami remek, leszámítva, hogy a szereplők figyelmetlen kéz- és testtartása olykor egészen furcsa hangokat csal elő a mikrofonból, erőteljes szuszogás és sistergések illetlenkednek a kisimult társalgásba. Mindezt azonban a lelkesedés, a belefeledkezés számlájára írhatjuk. Mert bár Szabó Tibor olykor túlságosan körbejár egy-egy kérdést, és érződik a hangján, hogy tudja, mit fog válaszolni messzemenően rugalmas vendége, a beszélgetés mindvégig szórakoztató, nem biccen, nem bicsaklik meg: működik az est, s örvendetes módon a csabai találkozó előtti békési kiruccanás fáradtságának sincsen különösebb nyoma.
Karafiáth Orsolya békéscsabai fellépése a művésznő sokoldalúságát bizonyította. Megmutatta magát a nyughatatlan és depressziós, s talán épp ezért az „egyéb” művészeti ágak iránti nyitottságát természetes adottságként megélő művész: a német zenekarnak (Element of Crime) elkötelezett intranzigens rajongó, egyben hamarosan önálló lemezzel előrukkoló énekesnő, amiben többek között a Kistehén Tánczenekar vagy a Malacka és a tahó segíti őt; a tévéműsorok vezetője és a színes magazinnak bájait – részben – feltáró díva, ám mindenekelőtt a költő, sőt prózaíró. Szóba került a Sárkányfű köre (Karafiáth Orsolya megfogalmazásában, az első benyomásról: „trógerfesztivál”), ennek kapcsán a fiatal irodalmi csoportosulások sorsa, ami az együtt működő alkotók útjainak szétválásával, az önálló írói-alkotói műhely létrehozásával, kialakulásával írható körül; beszélt a minden racionális motivációt nélkülöző vásárlási lázról, vagy épp a magyar írók Mekkájában, Berlinben eltöltött időről, ennek kapcsán pedig arról: hogyan lehet úgy élni ösztöndíjjal, hogy cserébe az ember voltaképpen semmit sem tesz le az asztalra. Mindeközben tisztességesen állta a sarat, s a nyilván sokadszor hallott kérdésekre is őszinte lelkesedéssel válaszolt, ami akkor is igaz, ha az est bevezetéseként épp a tucat-kérdésekre adott válaszok furcsa természetéről, az igazzá párolt hazugság változatairól volt szó.
Ha emlékezetem nem csal, három verset hallhattunk („utazás” közben képtelenség volt erre figyelni), melyek mindegyike a berlini tartózkodáshoz kapcsolódik (címük is német), s kegyetlen őszinteséggel szembesítik lírai énjüket az elmúlás könyörtelenségével, az öregedés biztos közeledtével, mindezzel együtt a párkapcsolatok bizonytalanságaival, buktatóival, „halk hullámmondatok – tagolt öröm”. A metaforák mögé bújt vallomások a már sokszor bevált sanzonszerű effekteket mozgósították, lüktetett a jambus, rendületlenül hajlottak a sorok, ahová hajolniuk kellett; feltűnő volt ugyanakkor a rövid, pattogós mondatok nagy száma. A bonuszként felolvasott prózarészlet, a tizenkét fejezetből álló regény egy-tizenkettede, elment önálló kisprózának is, arról, hogy vigye a fene az érzelmet (s vele együtt a szerető, Lajos, macskáját) – nehéz vele bánni.
A beszélgetést kísérő nézői reakciók – kuncogás, taps, megjegyzések, közbeszólások – biztos jelei voltak annak, hogy a publikum többnyire azt kapta, amit várt. Ha ez magánéleti pletykákkal körített, finoman adagolt irónia, a művésznő köteteit övező érdeklődés és felhajtás – szerelmes levelektől a kiadóváltásig – megélése, a művészi létmódról megfogalmazott néhány derűsen sommás vélemény volt, akkor tényleg senki nem panaszkodhat. Nem is tették, dedikáltattak, kérdezgettek, rendületlenül. Egyetlen fiatal lány akadt, aki elmenőben Karádyt és a hamvadó cigarettavéget emlegette, de lehet, titokban verseket ír, s csupán metaforikusan fogalmazott.
