Papírhajó - Füttyögés és nahátozás

 

„Minden jól van, mert az emberi sorsok rajzolata épp úgy köti össze egymással a földi lelkeket, mint a csillagokat a láthatatlan égi ösvények.” Tóth Krisztina A lány, aki nem beszélt meséjéről Lovász Andrea írt a Papírhajónak.

 

A-lany-aki-nem-beszelt.jpg

 

Lovász Andrea

 

Balladát mesélni

 

Tóth Krisztinának nemrégiben két új mesekönyve is megjelent: az Orrfújós mese a maga privátan, cukin gusztustalan módján a fikák életéről meg mellesleg a kézmosás fontosságáról szól, szabad és vicces. A lány, aki nem beszélt egészen más világ, az egyik legszebb szöveg, ami a hazai gyerekkönyvkínálatban megjelent.

     A cigány népmesék archaikus világa és nyelve ötvöződik a szerző egyéb prózáiból ismert, szikáran tárgyiasító, ám mégis megrázóan lírai világlátásával és hangjával – s mindezt úgy, hogy közben mese lesz belőle: egy lány születésének, örökbefogadásának, saját maga és családjai megtalálásának története. A téma értelemszerűen maga is erős érzéseket és sok-sok kérdést generál: az erdőn született, majd örökbefogadott lány nem ismeri az emberi szót, csak az erdei beszédet egészen addig, míg testvérei segítségével meg nem fejti saját származásának titkát. A szigorú, hármas tagolású rendben minden mozzanat és minden stáció nélkülözhetetlen: a lány önelfogadása és integrálódása csak így, ezeket bejárva lehet teljes. Három mese olvasható a könyvben: A teknő, Az emlékező forrás és Az erdei emberek. Az elsőben egy tollas bagoly és egy kék szem után, ez erdei emberek harmadik gyerekeként megszületik a kislány – akit anyja már meg sem néz, s akit erdőjáró falusiak megtalálnak, befogadnak. A második mesében a lányt bagolytestvére elvezeti a kék tóvá lett szem-testvérhez: ő az emlékező forrás, amelybe belenézve a lány saját eredetének titkára lel, s aztán szólni tud. A harmadik mesében a lány, fogadott fiútestvére segítségével megtalálja az erdőn saját szülőanyját és nemzőapját.

     Az alapvetően lírai, archaizáló alaphangú szöveg, már a téma terheltsége miatt is könnyen patetikussá válhatna, ha nem integrálná a mesei szürreálist. Az első történések, miszerint az erdőt járó cigány asszonynak egy tollas bagolyfiókája születik, majd az asszony egy nagy kék szemet szül, már önmagukban is elég különösek. Ám az, hogy a szépen huhogó baglyot hagyják elrepülni, majd a megszületett, s szépen pislogató szemet elássák („nehogy utánunk jöjjön, és megint lenyeljed”) úgy, hogy csak egy apró folt látszik belőle („mintha egy apró tócsa tükrözné az eget a fák között”), már akár ijesztően bizarr lehetne – ha a mesevilág kötött világának morfológiai sémái és a gyerek világlátásának nagyon is pragmatikus, teleologikus meghatározottságai nem oldanák mindezt csodává. Ugyanígy ijesztő lehetne a mesék kegyetlenül naturalista világa, már a kezdő képsoroktól kezdve („mentek sárosan, soványan, hosszú hajjal a fák között, néha leguggoltak a fűbe”) a földre folyatott vérig, s a megnézetlen lánykára fordított kirepedt teknőig – ha a humor, néhol nagyon is vaskos humor, vagy a parodisztikus ábrázolás nem oldaná mindezt narrációvá.

     A mesék világának rendje maradéktalanul érvényesül a kötet felépítésében és az apró cselekménymozzanatokban: a tagolás, ismétlések, fokozások, fokozatok, próbatételek mind ismerőssé tehetik ezt a világot, még akkor is, hogy a mese tartalma, történése tulajdonképpen nem is mesébe illő – hacsak nem a kötelezően bekövetkező boldog, kiteljesítő, megnyugtató zárás okán. Emellett A lány, aki nem beszélt világa olyan kulturális és szociális kódokat integrál, sztereotípiákat kérdőjelez, olyan (elő)tudásokat mozgósít, amelyek ismerete, megléte kérdéses ugyan a célközönségnél, de a játékba, kontextusba hozással mindenképpen megszólítja vele minden olvasóját. Így a másság, különbözőség, identitáskeresés, félelmek, elfogadás, elengedés mindenképpen életfeladatként, kérdésként vetődnek fel, és a szöveg által adott válaszok korántsem annyira gömbölydeden egyszerűek, kellemesek. Az eredetmondák topográfiájának, a föld-víz-levegő terrénumainak, s a bölcs, tudó és tiszta, tükröt tartó test-vérek utalásmezőinek összejátszásával megerősített, így egyetemes érvényűvé kiteljesedő olvasatok pedig már a balladák világába vezetnek.

     Tóth Krisztina balladát mesélt.

 

(Tóth Krisztina: A lány, aki nem beszélt, ill. Makhult Gabriella, , Móra Könyvkiadó, 2015, 32 oldal, 2699 Ft)


Főoldal

2016. március 10.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
A Bárka tanulmány- és esszépályázata Elhunyt Kallós Zoltán25 éves a BárkaÚjra lehet pályázni a fiatal művészeket támogató ösztöndíjakra
Versek
Skobrák Máté versei Szabó T. Anna versei Háy János: Vers életértNagy Attila versei
Prózák
Pataki Tamás: HungarooptimizmusHálára kötelezett emberekBéres Tamás: AmnéziaJuhász Tibor novellái
Kritikák
Stand up-Hrabal - Bödőcs Tibor könyvéről Annus aureus, avagy nem mind Arany… Háború vanSzó, kép, írás
Esszék, tanulmányok
Elek Tibor: 25 évesek vagyunkA fellázadt Bethlen MiklósTengerre, magyar? II.Egymás hiányai - Szabó Magda Für Elise című regényéről
Drámák
Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓ
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA