Cabinet de curiosités – mi fér bele? Lakatos István majdnem halálos halálsugaras könyvéről Kelemen Attila írt a Papírhajónak.
Kelemen Attila
Tesla lehet infantil is
Egyben három könyvvel van dolgunk. Egy dilettással, egy középszerűvel és egy remekkel. Ritka az ennyire aránytalanul fejlődő izomzatú korpusz. Abba a cabinet de curiositésbe illik, amit a könyv-anatómusok gyűjtenek bizalmas látogatóiknak. Visszás öröm. Vegyük sorra:
1. Dilettáns. Nem okvetlenül kultúrafüggő, igaz a miénk kedvez leginkább annak, hogy helyeseljük, ha a szerző olykor kiszól a szerepéből, kicsit leleplezi magát, jelzi, hogy éppen fikciót ír, hogy privát véleménye van egy-egy hőse viselkedéséről. Szeretjük azt is, ha színpadon az Elvis-imitátor kész hazaverni a primér hatást azzal, ha minden átmenet nélkül egyszer csak mondjuk Sex Pistolt énekel, majd ugyanilyen hirtelen mégis visszatér valamelyik szent-szétunt repertoár darabhoz. Szeretjük, ha a szerző kizökkent bennünket a hatásból, de csak akkor, ha valami igazabbat kapunk annál, amit reméltünk. Amit ez a karakter csinál nem helyes, tudom, de ki vagyok én, hogy beleszóljak a történet menetébe? És ez jó, mármint, hogy a szerző parantézisbe teszi mindazt, amibe eddig részesített, mert érzezzük, nem vagyunk egyedül. Ez nemcsak játékról szól, természetesen. Viszont nem szeretjük, ha a szerző sportriporter módjára végig tudósítja a munkafolyamatot, mindenbe beleszól, integet, mint a betépett Mickey Mouse, hogy tudniillik: huuhuu, én is itt vagyok! A bizalmaskodó, parolázó szerzőknek nem hiszünk, mert láhatóan ők sem hisznek a szövegben. Mi a különbség a finom irónia és viszketeg jópofizás között? Az arány. És ez az, amit szerzőnk ebben a munkájában nem ismer. És annak ellenére, hogy látszólag egy dübörgő cselekmény részesei vagyunk, mindössze egy epikus varázs nélküli kimódolt valami történik valahol nagyon messze.
2. Középszerű. A kötetet kedvelők valószínűleg a karakterek kialakításának színességét és az interakciók bizonyos spontaneitását méltányolják leginkább. Ez utóbbi valóban több alkalommal egészen szellemes. De lássuk a karaktereket. Ott az anticuki Koala, az antimorbid csontváz, az antirendőr rendőr, az antizseni zseni, stb. Valóban szórakoztató közös szaunázást ígér. De a formálás minden szín ellenére mégis banális. Ha valaki látta a La Cité des Enfants Perdus-t és néhány japán steampunk animét, valamint párszor megcsapta a retrofuturista hullám, a karakterek alkotóelemeinek minden változatát ismeheti. Ennek ellenére ez a karakter-dekorációs eljárás nem divatjamúlt, sőt egészen korszerű abban az értelemben, ahogy a gördeszkához képest korszerű a longboard.
3. Remek. A kötet a szerző drámája abban a törekvésében, hogy azt a könnyed és merész szabadságot, amit rajzolóként él meg, a szöveg formálásra is adaptálja. Ez az, ami nem sikerül. De ez még semmit nem vesz el az illusztrációinak értékéből. Az illusztrációs anyag nagyon expresszív, intenzív és csöppet sem banális. Egyes illusztrációk nem adják magukat könnyen, meg kell fejteni, meg kell keresni hozzájuk az értelmezési mintázatot. A karakterek arcai tele vannak élettel, érzelmekkel, virtusokkal és gyengékkel. A nagybetűvel szedett szövegektől néha teljesen plakátszerűek. Jól működnek a poénok, még ha kis, a gyerekkönyvekre nem jellemző nyugtalanság is van ezeknek a rajzoknak a vonalaiban. Ha valamiért, ezért remek ez a kötet, ezért ajánlom a színvonalas grafikát kedvelők figyelmébe.
Lakatos István: A majdnem halálos halálsugár. Emma és Tesla, a szerző illusztrációival, Kolibri Kiadó, Budapest, 2015, 172 oldal, 2490 Ft.
