Limpár Ildikó
Oldás és kötés
Kleinheincz Csilla jól tudja: a tündérmesék nem a felhőtlen boldogság történetei, és eredetileg nem is gyermekeknek szóltak. A tündérvilág fenyegető, sötét tér, ahol van valami, amitől rettegünk: de nagyon mélyre kell hatolnunk, hogy rájöjjünk, mi is az igazi félelmünk. Kleinheincz ifjúsági fantasy regényében a sűrű Ólomerdő szívéig kell hatolni ahhoz, hogy megleljük, amit kerestünk – csakhogy ez amolyan népmesei, „meg is találtuk, meg nem is” ajándék, ami nem megnyugtat, hanem újabb kalandokra invitál, s így van ez rendjén: az Ólomerdő egy trilógia első része, mely önmagában is kerek, élvezetes olvasmány, de már mutatja, merre vezet a következő kaland.
Főszerepben: Emese A Mese. A főszereplő kislány, Emese fejlődésregénye ugyanis legalább annyira szól a mesék, történetek szerepéről, fontosságáról, értelmezéséről és újraértelmezéséről, mint amennyire Emese konkrét tapasztalatairól a tündérvilágban. És miután a mesék saját gyermeki létezésünk tartópillérei, a fejlődés, a felnövekedés, az éretté válás története természetesen fonódik össze a mesék varázscsomóinak kibogozásával, a mesék újragondolásának tematikájával.
Az Ólomerdő – ebből adódóan – a múlt feltárását célozza. (Tündér I)Lona, a tündérszármazású anya eltűnik a család életéből, de nagyon hiányzik hátra hagyott férjének és gyermekének, akik évekkel később a keresésére indulnak – igaz, külön utakat járva. Tudják, a tündérekhez való kapcsolódás szenvedéssel és bánattal jár, de ez nem tartja vissza őket, és innentől kezdve a távolság, a hiányérzet már fizikai fájdalommá válik: Emesére azért törnek rá a fájdalmak, mert tündérvérűként így bűnhődik egy-egy megszegett ígéretért, míg apja, István hátát azért szántják véresre az Ólomerdő pengeéles levelei, mert embervérűként nem tartozik abba a világba, s a tündérmágia megbünteti azt, aki engedély nélkül próbálja átlépni a két világ határát.
Tündérek földjén, a mesék világában barangol Emese, hogy megtalálja anyját: saját gyökerét, saját származásának még mindig ólomnehéz lepelbe burkolt titkait. Együtt lépünk vele, bár nem feltétlenül azért, mert Emese lenne a kedvenc szereplőnk, és vele szeretnénk minden áron azonosulni – a karakternépszerűségi listámon sokan megelőzik a főszereplőt, még a holló is. (Na, jó, ez úgy hangzik, mintha Emese egy rosszul összerakott karakter lenne, pedig igazából arról van szó, hogy a holló egy kivételesen izgalmas karakter ebben a modern tündérmesében.) Emesét mégis visszafojtott lélegzettel követjük, mert nem egyszerűen Emese múltját kötik gúzsba az erdő fémindái, hanem saját kollektív múltunkat is. Az Ólomerdőt többek között azért szeretem annyira, mert lépten-nyomon felismerhető benne egy valahonnan ismerős népmesei motívum. A tündérek és sárkányok világának karakterei, varázslatos elemei egyszerre garantálják a régmúlt és az újdonság összefonódó mágiáját, ahogyan átalakulnak, és beépülnek abba a világba, ami mindannyiunknak ismerős.
A szerző bravúrosan egyensúlyoz két világ határán: egyrészt az emberek és tündérek földjén történtek szépen egészítik ki egymást a cselekmény szintjén, másrészt a regény nyelvezete is tükrözi azt a kettősséget, amely az egész regény alapmotívuma, és a tükörkarakterekben is megmutatkozik (Firtos és Tartód összetartozásában, valamint Lona és Firene, a fekete hajú és az aranyhajú féltestvérek, vagyis a hattyú és holló párosában). Varázslatos nyelvezete kiemeli a regényt a jelenleg divatos ifjúsági könyvek kínálatából, ugyanakkor az emberek világában játszódó jelenetek párbeszédei élethűek, és nem tompítja őket a szerző csak azért, mert mesét ír. Ez a mese ugyanis kőkemény valóság, mely metaforikus eszközöket használva fordítja le a mai családi drámát a mese nyelvezetére.
Mit találunk az Ólomerdő mélyén? Mitől félünk annyira? Talán attól, hogy ráébredünk: a mesék, amelyek annak idején álomba ringattak, valójában egy kegyetlen, sötét világ mementói? Hogy saját múltunk (Lona, az Anya, a Tündér, vagyis Gyökerünk, a Mese) mégsem az az aranyhajú tündér, akit a szívünk szeretne látni? Hogy ha meglelünk valamit, akkor az újabb veszteséghez vezet? Hogy kénytelenek vagyunk azzal szembesülni, hogy mindennek ára van?
Az Ólomerdő fémesen kongó, beretvaéles rengeteg. Ha onnan ki is keveredünk, már nem tudunk többé úgy tekinteni gyerekkorunk tündérvilágaira, mint azelőtt. Mindegy, hány évesen olvassuk, megöregszünk egy picit minden egyes lapozással. Ám szerencsére ez egy mágikus könyv: vallja, hogy a felnőtteknek is jár mese, és hogy a huszonegyedik században is lehet olyan szöveget írni, amely úgy működik, mint egy hosszú, bonyolult varázsige. (És nincs mese, tovább kell olvasni. Már indulhatunk is a folytatás, az Üveghegy felé...)
Kleinheincz Csilla: Ólomerdő, Delta Vision Kft. , Budapest, 2007, 360 oldal, 2490 Ft; Kleinheincz Csilla: Ólomerdő (átdolgozott kiadás), ill. Cserny Timi Pookah, Gabó Kiadó, Budapest, 2014, 354 oldal, 2990 Ft.
