Esszék, tanulmányok

 

 Tyekvicska___rp__d.jpg

 

Tyekvicska Árpád

Megszámlálható-e a fájdalom?

Módszerek, források, dilemmák a holokauszt
Nógrád megyei áldozati névsorának összeállításánál

 

Régi igazság, az alámerülő világok eltűnő képét a felszínhez közel kell megörökítenünk, amikor a kontúrok még élesen kivehetők. Nógrád megye zsidóságának emlékét is évtizedekkel ezelőtt kellett és lehetett volna a mainál teljesebben megörökíteni. Ma már az alázuhanó múltat jóformán csak a levéltárak beszédes, mégis töredékes iratai őrzik. Amikor a helyi zsidóság tragikus sorsának összefoglalására vállalkoztunk, magunk is megtapasztaltuk a megkésettséget.[1] Az összefoglalás megállapításait idézve, írásomban azt igyekszem vázolni, hogy munkánk milyen forrásokra alapozódott, és a kutatás során milyen dilemmákkal, ellentmondásokkal kellett megküzdenünk.

 

Változó történelmi tér, változó identitás

 

Nógrád megye területe a 20. század első felében többször is megváltozott. Trianon elvitte az északi települések és a népesség harmadát. 1939-ben, nagyjából a magyar–szlovák nyelvhatár mentén ismét kiegészítették a megyét. A terület 1944 után újra Csehszlovákiához került. Vizsgálatunkat az 1944-ben létező történelmi térben, a tragédia idején fennállt közigazgatási viszonyok, megyehatárok között kívántuk megvalósítani, hiszen ez tette egységessé, összehasonlíthatóvá és teljesebbé az eredményeket. Szlovák és szlovákiai magyar kollégák tették lehetővé, hogy a vizsgálat, azonos metodikával, mindkét országban megvalósulhatott.

Az észak-nógrádi – lényegében a losonci – zsidóság az 1910. évi országos népszámlálásban már asszimilálódott közösségként jelenik meg. Losoncon összesen 12 939 lakost találtak, ebből 10 643 fő magyar, 428 német, 1675 pedig szlovák anyanyelvűnek vallotta magát. Más nyelvet csak kevesen jelöltek meg. A Trianon utáni első csehszlovák népösszeírás adatai, legalábbis a nemzetiségi arányokat tekintve, kritikával kezelendők, mivel a város lakosságához sorolták az itt állomásozó többezres katonaságot is. Mégis feltűnő, hogy magyar nemzetiségűnek ekkor mindössze 4528-an (27,5%) vallották magukat. Az arányeltolódás több okkal magyarázható. Az addig is kettős identitással, nyelvtudással élők váltása mellett részben adódhat abból, hogy olyan személyeket, akik szlovákul is tudtak, egyetértésükkel vagy akaratuk ellenére csehszlovák nemzetiségűnek írtak össze, de az adatok tükrözik az általános felvidéki tendenciát, a városi magyar lakosság egy részének, főként a hivatalnokok, tanárok, vasutasok, de még inkább a sorozás elől menekülők eltávozását, illetőleg a helyükre érkező cseh és szlovák anyanyelvűek beköltözését. Kétségtelen azonban, hogy nem kis részt tett ki a losonci zsidóság kisebbik hányadának statisztikai vagy valóságos nemzetiségváltása is. Egyfajta szomorú közép-európai abszurd, hogy a már visszatért város 1941-ben ismét fordított. A 14 987 fős jelen lévő népességből 12 661-en vallották magukat magyar anyanyelvűnek, s ennél is jó ezerrel többen magyar nemzetiségűnek.

A fentiekből adódott számunkra a kérdés: mit tekintsünk az átírás során zsinórmértéknek? Az anyakönyvezés hivatalos szlovák névanyagát, illetőleg a losonci zsidóság vegyes etnikai identitását tükröző izraelita temető sírköveinek üzenetét, amely a maga változó magyar, szlovák, héber és német feliratozásával tükrözi a 20. századi losonci zsidóság sorsát? A mesterséges identitásképzés helyett döntöttünk az egységes magyar átírás mellett, követve a kutatás során végig szem előtt tartott elvünket, hogy munkánkat az adott történelmi térben végezzük, tehát az 1944-es Nógrád megye határain belül, térben, időben és közjogi értelemben egyaránt.

 

A források tanúságtétele

 

A vészkorszak időszakában, kisegítő munkaszolgálat teljesítése közben vagy gettókban, lágerekben és egyéb helyeken elhunyt zsidók anyakönyvezése nem volt lehetséges a háború előtti jogi keretek között, ezért új jogszabályokat alkottak.[2] Nógrád megyében az első utólagos halotti bejegyzésre 1946. szeptember 30-án került sor: Czilczer György balassagyarmati ügyvéd, az újjászerveződő hitközség elnöke szüleinek, feleségének és gyermekének adatait jelentette be. Az általunk feltárt utolsó anyakönyvezettek pedig a halála pillanatában 21 éves Schwarcz Valéria és testvére, a 17 esztendős György voltak. Az ő adataikat 1994. október 13-án rögzítették.

Összességében a holokauszt mintegy kétezer áldozatának adatait őrzik a volt Nógrád vármegye területén készült állami anyakönyvek. Csupán kisebb részük halálának hivatalos rögzítésére került tehát sor. Az anyakönyvezettek átlagos életkora 42 év körül van. Feltételezhető, hogy az emlékük megőrzése mellett a velük kapcsolatos hivatalos eljárást az elhagyott javak átvétele, az örökösödési ügyek is motiválták.

Az anyakönyvi adatok sem mentesek azonban a tévedésektől. Csupán három példát említve: a nézsai Bischitz Ferencné halálának bejegyzésekor rossz születési évet írtak be. A cserhátszentiváni Klähr család a háborús évek alatt Tiszafüredre költözött, így Nógrád megyében nem anyakönyvezték őket, noha illetőség szerint ide tartoztak. A homokterenyei Herskovics családot ismeretlen okból, 1948 őszén, két hónap különbséggel kétszer is anyakönyvezték.

A jeruzsálemi Yad Vashem Intézetben az 1950-es évektől gyűjtik azokat az emléklapokat, amelyeken a túlélők vagy az elhunytak leszármazottai közlik az általuk ismert zsidó áldozatok adatait. Állításuk szerint több mint négymillió-nyolcszázezer meggyilkolt zsidó adataival rendelkeznek. A visszaemlékezők közléseit több munkaszolgálatosokra vonatkozó, illetve deportálási jegyzékkel is kiegészítették. Természetesen az emlékezet, így a nyilatkozóké is, időnként megbízhatatlan. A hatóságok által rögzített adatok általában pontosabbak, azonban a források olykor nem teszik lehetővé az áldozati mivolt megállapítását. A munkaszolgálatosok esetében például a gyakori missing/eltűnt bejegyzés nem zárja ki a túlélés, fogságba esés lehetőségét.

Gyakorta előfordul, hogy az adatközlők rosszul adják meg az áldozat nevét, különösen sokszor tévednek az életkorokat illetően (esetenként 10-20 évet is). Az is természetes, hogy időnként a valóságos és az emlékekben élő lakhely nem egyezik egymással. A zsidó névadási szokások és a hivatalosan anyakönyvezett nevek eltérése pedig különösen megnehezíti egy-egy személy vagy család azonosítását. Emellett az adatlapok feldolgozói is gyakorta félreolvasták a leírt adatokat, vagy több esetben rosszul fordították vissza a héberül írt helyneveket. A Nógrád megyei Rád községet például Győr német nevével, Raab-bal, sőt a lengyelországi Radzyńnal is felcserélték. A helynév keresésére több mint ezer tételt töltött le az adatbázis, melyek közül végül egyetlen áldozat esetében sem lehetett biztos lakóhelyként azonosítani a nógrádi Nagykökényest.

Az egykori Nógrád megye területén, többnyire közvetlenül a háborút követő években, öt központi emlékhely található (Diósjenő, Balassagyarmat, Szécsény, Salgótarján, Losonc). A feldolgozást megnehezítette, hogy – a salgótarjáni kivételével – a megörökített nevek nincsenek települések szerint szétosztva, hanem ábécé szerint sorakoznak.

Kutatásunk részeként levélben fordultunk valamennyi nógrádi település vezetéséhez, hogy ők maguk is gyűjtsék össze az egykor ott élt zsidó családok történetét, nevét, sorsát. Vállalkozásunk csupán félsikert hozott, az egykor izraelita népességgel rendelkező települések mintegy fele küldött választ, melyek részben értékelhetetlennek bizonyultak. Voltak viszont szép számmal olyanok is, akik komoly, tartalmas anyagot küldtek, igaz, többnyire ők is csak a második körben, a felügyeleti szerv határozott „biztatása” után.

A levéltári iratok széles köre volt segítségünkre. A hivatalos eljárásokat visszatükröző jegyzőségi, polgármesteri, népbírósági dokumentumok mellett, a retrospektív anyagok közül ki kell emelnünk az Elhagyott Javak Kormánybiztosi Hivatala iratait, azon belül is egy speciális forrást. A megbízott 1945. augusztus 22-én kelt levelében hívta fel a megye alispánját arra, hogy a „távollévők számának és vagyonuk nagyságának megállapítása, illetve nyilvántartásba vétele céljából” szólítsa fel a helyi jegyzőket és polgármestereket a szükséges adatok beküldésére. Az utasítás szerint például a következő kérdésekre kellett választ adni: a távol lévő családfő neve, a vele együtt távozott családtagok száma, a távollévők után visszamaradt házingatlanok, az esetleg visszatért egyének neve, életkora stb. Nógrádban e páratlan dokumentum sajnos csak töredékesen maradt fenn.

 

A kutatás hibahatára

 

A holokausztáldozatok névsorának összeállítása során merült fel bennünk az igény arra, hogy kutatási módszerünket és forrásainkat kontroll alá vessük, ami megmutatja hiányosságainkat. Ilyen „mélyfúrásra” csak olyan településen keríthettünk sort, amely már lehetőséget ad a történeti demográfia által használt családrekonstrukciós eljárás alkalmazására, azonban a rendelkezésre álló adatok mennyisége még nem jelent számunkra megoldhatatlan feladatot. Ilyen nagyságú és jó forrásadottságú településnek bizonyult a Nógrád megye déli szegletében elhelyezkedő Bercel község.

Vizsgálatunk eredményeként család- és utónevek véglegesültek a hivatalos magyar anyakönyvezés szerint meghatározottakká; a születések helye, időpontja, a szülők neve lett pontosabb. Több száz javításról van szó, melyek mindegyike egy-egy áldozat személyiségének megismeréséhez – így emlékének megőrzéséhez – járult hozzá. A vizsgálat legfontosabb eredménye azonban mégis az önvizsgálat lehetősége volt. A munka elvégzésével lehetőségünk nyílt arra, hogy meghatározzuk eredményeink hibahatárát, eljárásunk „gyenge pontjait”, és lehetőséget kaptunk az önkorrekcióra is.

Kutatásunk során, első lépésben, csupán ugyanazokat a sztenderd dokumentumokat, adatbázisokat dolgoztuk fel Bercel esetében is, mint a többi településnél (anyakönyvek, Yad Vashem, emlékművek, levéltári alapdokumentumok stb.). A második kutatási fázisban, a családrekonstrukció mellett, a többi településhez képest elsősorban a levéltári dokumentumokat és a sajtóanyagot tártuk fel kiterjedtebben, alaposabban. A berceli közösségről így jóval sokoldalúbb képet kaptunk, beleértve ebbe a település zsidó áldozatainak névsorát is, mely az első, illetve a második kutatási fázisban lényegesen különbözött.

A névsor összeállításának első szintjén nem kevesebb mint 195 név szerepelt a névsorban. A családrekonstrukciós vizsgálat, tehát a második szint után ezek közül már csak 162 áldozatot tartottunk bercelinek, így az eredeti listából összesen 33 személy adatait vettük ki.

Mindössze egy olyan személy került le a listáról, akinek utólagos halálozási bejegyzését a berceli anyakönyvben találtuk meg. Müller Béláné a berceli bejegyzés ellenére 1944-ben balassagyarmati illetőségű volt. Családjának több tagjával együtt nevét az ottani anyakönyvben is megtaláltuk. A további kiesett nevek mindegyikét eredetileg a Yad Vashem adatbázisának hiányos közlései alapján vettük fel az első listára. Közülük a családrekonstrukciós vizsgálat során 17 főről állapítottuk meg, hogy 1944-ben már nem élt a faluban.

A balassagyarmati temetőben található Gansl-emléktábla helytelenül sorolta az áldozatok közé az 1898-as születésű Gansl Simont, aki – mint azt a levéltári dokumentumok bizonyították –, túlélte a vészkorszakot, és a világháború után visszatért a községbe. Egy esetben a Yad Vashem adatbázisában az adatlap digitális átírásában az áldozat lakhelyeként Bercelt tüntették fel, holott az adatlap eredeti változatán tisztán olvasható a Nógrádmarcal megjelölés. A hiba korrigálására vizsgálatunkkor került sor. Egy esetben a Yad Vashem áldozatként tüntetett fel egy olyan személyt, aki valójában még 1943-ban, tüdőgyulladásban halt meg. Egy hibát mi magunk vétettünk, amikor nem vettük észre, hogy a Yad Vashem adatközlése egy koncentrációs táborban kitöltött személyi adatlapra vonatkozik, amely azonban nem nyilatkozik az illető áldozati vagy túlélő mivoltáról.

Végül az eredeti listát összevetve a családfákkal, 11 esetben arra a megállapításra jutottunk, hogy a Yad Vashem adatbázisában különböző neveken szereplő személyek valójában ugyanazt az áldozatot takarják.

A fentiek figyelembevételével a berceli kutatás hibája a kiterjesztett második vizsgálat előtt körülbelül 17%-os volt. Ezt a magas arányt azonban nem alkalmazhatjuk a teljes megyére. Bercel ugyanis abból a szempontból szinte egyedülálló, hogy a Yad Vashem adatbázisában az elhunyt népesség 65%-át megtaláltuk. Az innen származó, hibákat produkáló adatok tehát különösen magas arányban voltak jelen, ami a települések döntő többségére nem jellemző, megyei szinten reprezentáltságuk alig haladja meg a 30%-ot. Településenként a névsorokban annál több a hiba, minél inkább az intézet adataira épülnek.

A berceli hibaadat így nem interpolálható általánosan. Tapasztalataink alapján azt feltételezzük, hogy megyei áldozati névsorunk mintegy 5%-ban olyan személyek adatait közli, akik 1944-ben már nem az általunk vélt településen éltek. Ezek jelentős része azonban nógrádi volt, esetükben csupán a lakóhely meghatározása téves. Maximum egy-két tucatnyian lehetnek azok, akik túlélők voltak ugyan, de az adatközlők hibájából (vagy épp a mi ritka, de bizonyára létező figyelmetlenségünkből) felkerültek az áldozatok megyei listájára.

A nagyobb lélekszámú zsidó közösségek áldozatai között előfordulhat kevés számú névismétlés, vagyis ugyanaz a személy, eltérő adatokkal, többször is közlésre került (egy korrigált példa: a berceli áldozatként számon tartott Spielberger Mórné neve a salgótarjáni emlékművön is szerepel). Ez elsősorban a hivatalos, anyakönyvezett névadás és a Yad Vashem adatbázisában szereplő zsidó utónevek, illetőleg a téves születési, életkori stb. adatok azonosíthatatlansága miatt fordul elő.

Egyebek mellett a kutatás megmutatta azt a változást is, amelyet az egymást követő nemzedékek demográfiai viselkedése jelentett, s amire kutatásunk során is tekintettel kellett lennünk. Az 1910 előtt házasultak esetében még majd minden családban nagyszámú gyermek született. A vizsgált tíz családból kettőnek 12, egynek 11, kettőnek 10, egynek-egynek pedig 9, 7, 6, illetve 4 és 2 gyermeke volt. A bőséges gyermekáldásra buzdító micve (jótétemény) vallási előírása tehát ekkor még életrendező elvként működött.

Az 1920 után kötött házasságoknál a gyermekszám drasztikus módon lecsökkent. A vizsgált 12 családban 1944-ig összesen 42 gyermek születését regisztráltuk. Ez átlagosan már csak 3,5 újszülöttet jelent családonként. A nők 30–35 éves koruk után már csak egy-két esetben szültek. Erre a változásra a vőlegények későbbi házasságkötése, illetőleg a háborús évek hatása önmagukban nem adnak kellő magyarázatot. Egyértelműnek tűnik, hogy a második generáció esetében már tudatos családtervezésről, születéskorlátozásról van szó.

 

A Nógrád megyei izraelita hitközségek 1944 áprilisában

 

A holokauszt Nógrád megyei összes áldozatainak számát saját eredményeink, illetve három különböző alapforrás segítségével igyekeztünk meghatározni. 1941-ben a népszámlálás 7343 izraelita és „nem izraelita vallású zsidó” jelenlétét mutatta ki Nógrád megyében, ami az összlakosság 2,81%-át tette ki. Az összeírt zsidók zöme a három megyei városban: Balassagyarmaton, Losoncon és Salgótarjánban élt (összesen 4825 fő).

1944 áprilisában a Magyar Zsidók Központi Tanácsa adatszolgáltatásra hívta fel az ország valamennyi hitközségét, hogy az 1943. december 31-i állapotok szerint írják össze hittársaikat. A megyéből megküldött kérdőívek költségvetési adatai hiányosak, nem alkalmasak átfogó összehasonlításra vagy elemzésre. Érthető módon az anyagi és lelki megnyomorításukat célzó jogszabályzuhatag, a háborús események alapjaiban rendítették meg a megye izraelita közösségeit.

A városi jelentések még viszonylag rendezett állapotokra utalnak. Közlik a lélekszámot, az adózók számát, felsorolják a hitközség alkalmazottait, szervezeteit, részletesen ismertetik a költségvetés adatait. Az érsekvadkerti hitközség vezetői azonban a létszámot már csak hozzávetőlegesen tudták megállapítani, „mert a tagok 32 községben laknak, s a lélekszámról nincs nyilvántartás. A községek látogatása pedig lehetetlen utazási engedély hiányában.” A bocsárlapujtői fiók van a legsiralmasabb állapotban. Rabbijuk nincs, a hitközség „már 2 éve nem tart fenn imaházat […] A fiókhitközség tagjainak csekély létszámra való lecsökkenése miatt sem előimádkozót nem vagyunk képesek alkalmazni, sem pedig az istentisztelet megtartásához szükséges 10 felnőtt férfit sem tudjuk összehozni.” Füleken az anyakönyvvezető és a rabbi még a helyén van, de „akik a gyárban voltak alkalmazva, azoknak felmondtak, akinek földjei voltak, azt már elvették, és a kereskedők üzleteinek egy része le van zárva.” Hasonló helyzetet rögzít a többi jelentés is. Összességében a hitközségek 6065 személyről adtak jelentést a megyéből.

A kényszerlakhely kijelölése előtt a megyei hatóságok is felmérték a beköltözésre kötelezett zsidók számát. A gettósítási terv szöveges része nem maradt ránk, mindössze a lélekszámokat összefoglaló piszkozat mutatja a figyelembe vett népesség nagyságát, mely 7069 főt tett ki. Az utóbbi szám csupán 274 fővel kevesebb az 1941. népszámlálásban jelzettnél. Pedig a fronton és a hátországban munkaszolgálatosként, internáltként, bujdosóként, bizonyára ennél jóval többen voltak távol. A szám így inkább elvi létszámként vehető figyelembe, még ha 1941 óta a jogszabályok ki is terjesztették a zsidónak számítandó személyek körét.

A hitközség 6065 fős lélekszáma inkább megközelítheti a jelen lévő népesség valós nagyságát, azonban az is lehetséges, hogy mindkét szám tőlük származik, s a különbség az eltérő előírásokból eredeztethető. A balassagyarmati elöljáróság áprilisi jelentéséhez mellékelt kísérőlevél ugyanis egy fontos megjegyzést tartalmaz. Miután a jelentéskészítők szabadkoznak a késői megküldés miatt, megjegyzik, hogy „az időközben hatóságilag elrendelt 6136/1944. VII. res. számú összeírási rendelkezésnek kellett eleget tennünk, ezért képtelenek voltunk az előírt 24 órás határidőt betartanunk, amiért szíves elnézésüket kérjük”. Ez nem jelent mást, mint az ún. Jaross-lista balassagyarmati elkészültének tényét. A hatóságok később országszerte ezeket a zsidó népességet összeíró névsorokat használták fel a gettósítás végrehajtásához.

 

Az áldozatok száma

 

 

Vizsgálati csoport

Összes

Ismert élet-korú

 

Ismert korúak korcsoportjai

Összes

–14

15–39

40–59

60–

 

 

 

%

 

Nógrád megye 1941-es népessége

 

 

 

 

 

 

1.

– a teljes népesség megoszlása

 

28

40,6

21,2

10,2

100

2.

– Zsidó népesség elvi megoszlása

 

24

44

22

10

100

3.

Ismert áldozatok

5095

3643

 

17

33

33

17

100

4.

– férfiak

2403

1731

 

18

31

34

17

100

5.

– nők

2692

1912

 

16

32

34

18

100

6.

Anyakönyvekben

2036

2026

 

14

24

40

22

100

7.

Yad Vash. adatbázisában

1588

1433

 

16

43

28

13

100

 

Az általunk összeállított áldozati listán szereplő 5095 személy a megyei gettósítási tervben szereplő népesség 72%-át teszi ki. Ez is jelzi névsorunk, egyben kutatásunk hiányos eredményét. Táblázatunk 1. sorában foglaltuk össze Nógrád vármegye 1941-es népességének százalékos megoszlását az életkori csoportok szerint. A 2. sorban az elvi megoszlás figyelembe veszi azt a tényt, hogy 1941-ben a falusi és városi zsidó népesség korfája – főként a fiatal korosztályokat tekintve – eltért egymástól. Mint említettük, Nógrád megyében a zsidóság kétharmad része városban élt. A névsorunkban szereplő 5095 név szerint ismert áldozat esetében 3643 fő életkorát ismerjük (3. sor). Ezt a népességet a nemek szerinti tagolásban is vizsgáltuk (4–5. sor).

Az adatok egymást erősítve teszik egyértelművé, hogy adatbázisunkban a gyermekek aránya a teljes 1941-es megyei népességhez és a zsidóság korcsoportok szerinti elvi megoszlásához képest egyaránt erősen alulreprezentált, tehát az ő nevük, adataik, emlékük maradt meg a legkevésbé. Nyilvánvaló az is, hogy az áldozatok között jóval nagyobb számban fordultak elő, mint azt megismerhettük.

A megyei zsidó népességben, amennyiben a táblázat 2. sorában jelzett arányokat vesszük figyelembe, 1944 elején elvileg mintegy 1700 olyan gyermeknek kellett volna élnie, aki még nem töltötte be a 15. életévét. A tényleges szám azonban ennél alacsonyabb lehetett, mivel a háborús évek alatt a gyermekszaporulat a minimálisra csökkent. Azzal számolva, hogy a hat éven aluliak aránya az elvi 4-5% helyett valójában maximum 2-3% lehetett, a 15 év alattiak száma nem sokkal haladhatta meg az 1500 főt, ha egyáltalán elérte azt.

Az áldozatok között mintegy 860-870 gyermek nevét ismerjük. A különbség tehát 640-650 fő. Ennyi nógrádi zsidó gyermek halálának név szerinti megörökítésével maradtunk adósak, mivel körükben csak minimális túlélést feltételezünk.

Táblázatunkból kitűnik az is, hogy a következő kohorsz is alulreprezentált: 1941-ben a megye egészét tekintve 40,6%, az elvi megoszlás szerint 44%, míg az áldozatok között csupán 33%. Felülreprezentált viszont a 40–59 év közöttiek korcsoportja, ami annak a bizonyítéka, hogy az általunk megismert dokumentumok az ő emléküket őrizték meg a leginkább. Ugyanez mondható el az idős korosztályokról is.

Az egyes forrástípusok eltérő körülmények között készültek. A 6. és 7. sor jól mutatja, hogy az állami anyakönyvek az idősebbek emlékét örökítették meg, míg a Yad Vashem Intézet adatlapjain a túlélők egy fiatalabb zsidó népesség adatait rögzítették.

Összességében azt feltételezzük, hogy a 7000 fő körüli nógrádi zsidóság 80-90%-a lett a holokauszt áldozata. Az 1944-es megyehatárt tekintve ez 5600-6300 egykori nógrádi polgártársunk halálát jelenti. A tragédia nagyságát mutatja, hogy az 1949-es magyarországi népszámlálás mindössze 584 izraelitát talált a megyében.



[1] A többéves kutatás a Nógrád Megyei Levéltár műhelyében zajlott. A feltárást jómagam és kolléganőm, akkor a levéltár igazgatóhelyettese, Szederjesi Cecília végezte, de számos kolléga, közösség és magánszemély volt a segítségünkre. Az eredményt az intézmény honlapján egy adatbázisban összegeztük (mely ismereteink szerint jelenleg elérhetetlen), illetve kötetben tettük közzé (Szederjesi Cecília – Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források és dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról. Studium Libra – Nógrád Megyei Levéltár, Balassagyarmat – Salgótarján, 2006. Második, bővített kiadás. 746 oldal + CD-ROM).

[2] Ezért látott napvilágot 1946. április 26-án az életveszélyre utaló körülmények között eltűnt egyes személyek holtnak nyilvánítása tárgyában kiadott 4.700/1946. ME számú rendelet, majd az ezt felváltó 12.200/1948. számú korm. rendelet.

 

Megjelent a Bárka 2022/6-os számában.


Főoldal

2023. január 29.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszisAcsai Roland verseiGál Ferenc verseiFarkas Wellmann Éva: Magad lehetsz
Oberczián Géza: EgyedülOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png