Esszék, tanulmányok

 

szekely_galfalvi.jpg

 

Elek Tibor

 

Az illúziótlan gondolkodás

marosvásárhelyi műhelye

 Székely János halálának 30. évfordulójához
és Gálfalvi György 80. születésnapjához közeledve

 

Nem először próbálom felhívni a figyelmet Székely János összefoglaló igényű esszékönyvére, A valódi világra, igaz, ezúttal csak szerzőjenek a társadalmi szerveződéssel és létezéssel kapcsolatos illúziótlan gondolkodására összpontosítok. Miközben én bizonyos értelemben Székely főművének tartom az esszékönyvet, újra és újra előveszem és rácsodálkozom a benne foglaltak nagyszerűségére, alig-alig volt és van jelen az irodalmi köztudatunkban, a szélesebb körűről nem is beszélve. Több oka is lehet ennek: aki tud valamit a szerzőről, netán érdeklődik iránta, ő is inkább a versei (Bolyai hagyatéka, Kolozsvári elégiák, Válás után, Ardzsuna kérdez, Sajnálj meg engem, Semmi-soha, Ígéretekkel, kényszerekkel, A vesztesek stb.) a drámái (Caligula helytartója, Protestánsok, Mórok stb.), a szépprózái (A nyugati hadtest, Soó Péter bánata, Az árnyék, A másik torony), s nem az esszéi iránt; az esszéműfaj eleve hátrébb van a köztudatban, mint a másik három, ráadásul Székely könyvének világ- és létértelmező, filozófiai traktátus-jellege is nehezíti a befogadását, elbizonytalaníthatja az olvasóját; a szerző halála után három évvel, posztumusz jelent meg,1995-ben, s a kilencvenes évek közepe, de az azután következő évtizedek sem igazán kedveztek az ilyen típusú alkotásoknak. Mint ahogy kötet szövegei többségének keletkezési és első, folyóiratokbeli (Látó, Helikon, Holmi) publikálási ideje, az 1990-es évek eleje sem. A magyarországi és romániai rendszerváltoztatások első, lelkesült éveiben a rendkívül illúziótlan, s ezért kiábrándító gondolatmenetek és megállapítások sorozata például a politikáról, a demokrácia esélyeiről, valódi természetéről, a nacionalizmusról nyilvánvalóan egyetlen politikai vagy kulturális érdekcsoport számára sem jelenthettek szellemi muníciót. Székely Jánost viszont a romániai „forradalom”, és a marosvásárhelyi 1991-es „fekete március” tragikus eseményei csak megerősíthették a több évtizedes, keserű személyes tapasztalataiban, a korábban már kiforrott világképében, melynek egyik axiómája, hogy a társadalmi mozgásokat kizárólag a dominanciaelv alapján lehet megérteni.  Emellett a józan, racionális gondolkodás iránti elkötelezettsége, mindenféle manipulációval és illúzióval való szembenállása tehették alkalmassá arra, hogy olyan világos és pontos megfogalmazásokat tegyen a térségünkben máig is aktuális témák kapcsán, amilyenek napjaink társadalomelméleti, politológiai szakirodalmában is ritkán olvashatók. Még mindezzel együtt is meghökkentő időnként a marosvásárhelyi magányában élő és alkotó író tisztánlátása és előrelátása, illetve az a fajta látásmódja és fogalmazási készsége, amely az állításai érvényességét időtől, helytől függetlenül biztosítja.

Székely János versei, regényei, elbeszélései, drámái, esszéi, jegyzetei egy teljes és szerves gondolati és művészi univerzum egymást kiegészítő és értelmező alakzatai. A különböző műfajú és formavilágú alkotói megnyilatkozásokat a mélyükben rejlő egyéni világkép és létértelmezés egységesíti. Művészetének eredője ez a személyes világkép, más megközelítésben pedig az a lényege, a legfőbb közlendője. Élete során több alkalommal vallomást tett arról, hogy a leghőbb vágya mindig is a világ megértése, a valódi világ megmutatása volt, hogy teljes világképét igyekezett belerejteni az irodalomba. Székely János olyan filozofikus hajlamú alkotó volt, aki egész életében felismert igazságai kimondásához kereste az adekvát irodalmi formákat.

A valódi világ azért tekinthető Székely János összefoglaló igényű főművének, mert benne a világ megértését, törvényei megragadását célul tűző, első számú feladatának próbál eleget tenni, mert a kötet részletesen kibontva tartalmazza a korábbi műveibe belerejtett személyes világképét, tehát legfőbb közlendőit, tanításait: „Mert tanítani kívánok ezzel a könyvvel, kétségtelenül. Nem filozófiát akarok tanítani – ahhoz nem értek. Hanem a világot. Arra szeretném megtanítani olvasóimat, milyen a világ.” – írja az előszóban. A kötetben kifejtett, tudatosan végiggondolt, rendszerszerűen építkező világkép néhány eleme már a korai versekben felismerhető, a korábbi esszékötetekben (Egy rögeszme genezise 1978., A mítosz értelme 1985.) pedig ott találhatók az első szövegszerű megfogalmazásai is. Ebben az írásban azonban csupán az emberi társadalom működésmódjára vonatkozó meghatározó nézeteit próbálom összefoglalni.

A Bevezetésül című első esszé alcíme szerint szempontokat kíván adni az illúziótlan gondolkodáshoz, a szerző szerint ugyanis a „finális természetű, antropomorf gondolkodásunk a világegészet illetően illúziókra vezet” (kiemelés az eredetiben). A gondolkodásunkban létező világ nem a valódi világ, hanem annak csak racionalizált gondolati modellje, mása, amely „tévesen tájékoztat a világ természetéről. Olyan eszméket ültet el bennünk (egészen szükségszerűen), mint világcél, világszellem, abszolútum, Isten, teremtés, gondviselés, sőt társadalmi haladás – megannyi fikciót, ami csak a fejünkben van, a világban nincsen.” Ahhoz, hogy közelebb kerülhessünk a valódi világhoz „a gondolati (sőt nyelvi, sőt kulturális) torzulásokat kell kiiktatnunk a világképünkből.” Az olyan eszméket, premisszákat például, amelyekbe a jövőképzet közvetve vagy közvetlenül beépül. Székely már az 1956-ban írt A folyó című versében megfogalmazta ezt a felismerését: „Hiába érvek és viták, / Egy bizonyos van: a világ, / Nem előre halad, / Hanem hátulról épül.” Ez a banálisnak tűnő, egykor versbe fogalmazott evidencia Székely gondolatrendszerének, sőt világképének, lételméletének kiindulópontja, ugyanis „ahhoz, hogy elmondhassuk: a világ előre halad, tudnunk kellene, hova tart, mi a célja, mi ez, hogy »előre« egyáltalán. Ahhoz viszont, hogy ezt valaki tudja, pontosan úgy kell eljárnia, ahogy Hegel is eljárt, tudniillik a gondolkodás törvényeit kell alkalmaznia a világegészre.” Az emberi gondolkodás azonban antropomorfizálja a világegészet, s így az már csak egy gondolt világ lesz, teleologikus és finális. Egy gondolt világban pedig „sok olyasmire fog vállalkozni az ember, amit a valódi kizár. Amíg azt hisszük, hogy például a történelem tart valamerre, azt is hinnünk kell, hogy felismerhetjük merre tartását. A fejünkben levő teleologikus, finális világmodell így aztán mindenféle céloknak, programoknak, terveknek szolgáltat ki minket – és nem is csak a sajátjainknak. Kiszolgáltat például ilyen vagy olyan társadalmi erők, uralmi aspirációk elméletileg álcázott érdekeinek: manipulatív ideológiáknak, pártprogramoknak. Gondolt világunkban azt hisszük, hogy amit ezek ígérnek, a valóságban is kivihető.

Politikai manipulációk folytán már eddig is a történelem véget nem érő katasztrófasorozatát szenvedtük végig. Egyetlen kiutunk belőlük az illúziótlan világkép: a reflektálatlan, valódi világ.” S ebben a világban például „Társadalmi haladás nincsen. A »progresszió« a hatalmi aspiráció fedőneve, semmi egyéb.”

Egy Balla Zsófiával való, élete végén lefolytatott beszélgetésben azt mondja Székely a szándékairól: „...legfőbb célom az lett volna vele, hogy lebeszéljem embertársaimat a reményről. Arról, hogy történelmi illúziókban higgyenek, és eszerint szervezzék meg a cselekvésüket, és újra meg újra katasztrófába vigyék a világot.” Kötete A társadalmi szer(ve)ződés című fejezetének bevezetéseként pedig azt írja, azért publikálja esszéjét a baráti intelmek ellenére, hogy teret nyisson az illúziótlan gondolkodásnak, „hogy senkinek se sikerüljön továbbra is »átverni«, becsapni, szekerébe fogni a veszteseket.” Székely János világképében és életművében kiemelt hely illeti meg a „veszteseket”, a „vereséget”, az egyik legismertebb, az egyéni, az általános emberi és a nemzeti sorsot összekapcsoló verskompozíciójának is A vesztesek a címe. A valódi világ Összefoglalásából tudhatjuk viszont csak meg, hogy a szerző szerint a szemlélődő, kontemplatív és egyáltalán minden erkölcsös ember jellegzetes léthelyzete a vereség, mert a gondolkodás számára a hatalom, a társadalmi egyenlőtlenség örökös probléma, és mert a társadalmi dominanciaküzdelemben a cselekvő ember, a tett embere (a dominanciaorientált ember) mérhetetlen fölényt élvez, miközben a gondolat embere törvényszerűen a hierarchia aljára szorul.

Székely János szerint a dominanciaelv „a társadalmi lét alaptörvénye, a társadalom szervező elve, ez strukturálja a hordát.” A dominanciaharc végeredménye a társadalom hierarchikus szerkezete, „Az a bizonyos társadalmi gúla, ahol is minden alacsonyabb szinten élő alá van vetve minden magasabb szinten élőnek – és ez a törvény a párkapcsolattól a nemzetközi politikáig mindenhol érvényesül.” Tehát ennek a természeti törvényre visszavezetett dominanciaharcnak (mert „az nem más, mint a génállomány (öntudatlan) önfenntartási stratégiája”) eredménye a hatalom, ami uralmi viszony, és a társadalom hierarchikus szerkezetében kivívott pozíció fejeződik ki benne. Erről a (dominancia)harcról írt már Herakleitosz is („Minden harc útján jön létre.”), és ezt mondta ki a Gilgames eposz is már ötezer évvel ezelőtt, legalábbis Székely interpretációjában. A hetvenes években az eposz egyik hőséről, Enkiduról írt két esszéje (Enkidu mítosza, Még egyszer Enkiduról), amit a könyv függelékében újraközöl a szerző, épp arról szól, hogyan vezet a tisztaság feladása szocializációhoz, hatalmi alávetettséghez, illetve, hogy „A szociális lét alaptörvénye a dominancia; minden egyéb ennek eszköze, ennek van alárendelve, sőt ebből következik.”

A dominanciaelv, a hatalom működése leginkább a diktatúrákban figyelhető meg, ugyanis az „a tiszta modell”, írja Székely könyvének A demokrácia esélyei című fejezetében. Csakhogy éppen a modern demokráciák szerkezetét vizsgálva a következő következtetésre jut: „a parlamentáris demokrácia a hatalmi harc különleges »kollektív« formája, amely azért ugyanúgy meghatározza a társadalom szerkezetét, mint a meztelen dominanciaharc. A szociális struktúra a demokráciában éppolyan hierarchikus, mint az emlőshordában. Aki mást mond: csal vagy csalódik.

Más szóval a politikai pártok, miközben szabad választást kínálnak, egyúttal kész tények elé is állítják a társadalmat, hogy ti. nincs más megoldás: közülük valamelyiket választani kell. Valamelyiknek a hatalmát instaurálni kell. Az új dominánsnak meg kell hódolni, a hatalmi struktúrát meg kell őrizni, még ha a dinamikus egyensúly közben felborult is. A demokratikus hatalmi struktúra épp csak annyiban különbözik bármelyik másiktól, hogy a dominanciaharcot más eszközökkel vívják, más játékszabályok szerint döntik el. Ezért mondhatjuk: a demokrácia vagy manipulatív ideológia, vagy illúzió. Az emberi társadalom mindig hierarchikus szerkezetű; szervező elve mindig a (nyílt vagy demokratikusan leplezett) dominanciaharc.”

Összefoglalóan pedig megállapítja, hogy a demokráciába sem a nép (egyébként korábban már azt is jelezte, hogy „Aki a felbomlott nép, az atomizálódott tömeg korában még népről beszél, az minden bizonnyal manipulálni akar”), hanem egy érdekszövetség uralkodik. „A népuralom a csoporturalom fedőneve. De minthogy a dominanciatörvény a pártokon belül is szükségképp érvényesül, a »népuralmat« végeredményben az egymást váltogató pártvezérek (és a mögöttük állók) uralmának kell tekintenünk.

Szabadság, egyenlőség, testvériség: üres, beválthatatlan ígéretek! A hierarchikus szerkezetű emberi társadalomban ilyesmi nem lehetséges. Ha mindezek helyett legalább megbízható jogrendszerük van, már annak is örülhetünk.

A modern demokráciában éppúgy hatalma van embernek ember felett, mint bármely más társadalomban. Legfeljebb más eszközökkel kivívott, nem olyan nyílt, nem olyan durva – mondhatni polgárjogokkal enyhített hatalma! A demokrácia, mihelyt eljönne, éppúgy kielégítetlenül hagyná erkölcsi érzékünket, mint bármilyen más uralom. Ha a felszín alá, a mélyére nézünk, a demokráciában is ugyanazt a hatalmi struktúrát találjuk, amelyik az emlőshordákban vagy a diktatúrákban csupaszon, modellértékűen jelentkezik.

(Innét adódik aztán a demokrácia mindenkori rossz lelkiismerete. Mindig számon kérhetők rajta a jelszavai, beválthatatlan ígéretei; úgyszólván zsarolható tulajdon elveivel. Amiből viszont a demokrácia egyetlen igazi előnye következik. Szüksége van polgárjogokra; nem nőhet át tartós zsarnokságba, intézményesített jogtalanságba anélkül, hogy végképp feladja, jóvátehetetlenül leleplezze magát. A modern demokrácia olyan leplezett uralom, amely mindaddig szemben fog állni a leplezetlen uralommal, amíg csak teheti.)”

A hatalom megosztásának elvét is porhintésnek, manipulációnak tartja Székely, és egy logikus gondolatmentben kimutatja, hogy a parlamenti választásokon győztes párt („dominanciaorientált érdekszövetség”) tulajdonképpen az egységes, oszthatatlan államhatalmat szerzi meg, nemcsak a törvényhozói, hanem a végrehajtói hatalmat is, s bizony a bírói hatalom is végsősoron az ő érdekeit szolgálja. Így az egykori monarchiák teljes és leplezetlen hatalmát a mai, demokratikus államokban az uralkodó párt teljes, de leplezett hatalma váltja fel. S mivel a mai pártok hierarchikus szervezetek, „a teljes hatalmat, annak mindhárom ágát ma is az uralkodó párt vezérkara, sőt éppen vezére – szóval szintén egyetlen személy gyakorolja. Oda jutottunk, ahol mindig is voltunk.” Elismeri ugyan, hogy a gazdag államokban a demokratikus játékszabályok is jobban érvényesülhetnek, mint itt Kelet-Európában, de a demokrácia ott sem tesz mást, „mint törvényesíti az érdekszövetségek dominanciaharcát, a szervezett politikai karrierizmust, más szóval a hatalomra jutott pártok, pártvezérek tényleges uralmát leplezi el.” Ezért hangsúlyozza újra és újra, hogy „a modern demokrácia elméletében  nem más, mint manipulatív ideológia, utópia; valóságos mivoltában pedig az államhatalom megszerzésének újfajta (kollektív) játékszabálya.” Ezt a Feljegyzések a „forradalomban” című fejezet aforisztikus gondolatai egyikében így fogalmazza meg: „Aki ma demokráciát prédikál, holnap majd szintén hatalmat iszik (Azért prédikálja.)”

Mindezek ellenére, természetesen, a diktatúrával szemben a demokráciára voksol, s feltehetően nem kiábrándítani akarta olvasóit a demokráciából, annak éppen megnyíló lehetőségei pillanataiban, csupán arra próbált rávezetni bennünket, hogy ne legyenek vele kapcsolatban sem illúzióink.

Mint ahogy a politikával kapcsolatban se, amelyről szintén a Feljegyzések a „forradalomban” aforizmái között ezt is olvashatjuk: „A politika a hatalom megszerzésének és megtartásának tudománya, illetve gyakorlata. A politikai szervezetek (pártok): összeesküvések a hatalom megszerzésére, illetve megtartására. A politikus azért politikus, mert a hatalmat akarja. A pártember azért pártember, mert hatalmat akar.

Az ideológia (pártprogram) a hatalom megszerzésének, illetve megtartásának ürügye. Nincs olyan hülye ürügy, hogy erre a célra meg ne felelne.” S mivel értelmezésében a politika a természeti törvény (a dominanciaelv) érvényesülése a társadalomban, ezért „erkölcsösen politizálni kilátástalan vállalkozás. Politika és erkölcs: két ellentétes irányú hatóerő.”

Korunk egyik uralkodó ideológiájának, a nacionalizmusnak külön fejezetet szentel, mert azt is manipulatív ideológiának tartja. Már A kultúra életfunkciója című fejezetben is foglalkozik vele, mivel a nyelvet tartja a hajdani kultúra legelső, legfontosabb és mára egyedül hatékony produktumának, ami a mai emberi közösségeket is  összefűzi és megformálja, „nemzetet definiál”. „Napjaink egyetlen valódi közössége éppen ezért a nemzet; korunk uralkodó eszméje (amely közösségi mozgalmat képes még kiváltani): a nacionalizmus. Mindaddig, amíg legfontosabb kommunikációs eszközeink a nemzeti nyelvek, ez bizonyára így is marad. Hogyan is szerveződhetne a világcivilizáció nemzet fölötti „közösségekbe”, amikor még a nemzeti közösségeken belül is fel-felütik a fejüket régebben asszimilált nemzetek, nyelvek; amikor még az ideologikus világbirodalmak is nemzeti alapon kezdenek széthullani?” A nacionalizmusról szóló fejezetben pedig előbb rögzíti, hogy a mai nemzet nem genetikai, etnikai jelenség, és függetlenül attól, hogy államalkotó-e, nem más, mint nyelvi-kulturális közösség, majd elválasztja egymástól a jogos és helyes nemzeti eszmét (a nemzettudatot) mint kulturális közösségi tudatot és a nacionalizmust mint nemzeti kiváltságtudatot. Megállapítja, hogy a nacionalizmus akkor jön létre, amikor valamely dominanciaorientált érdekszövetség épp az ideologikussá torzított nemzeti eszmét használja eszközül és ürügyül a kiváltság megszerzésére.

„A nacionalizmus a valóságos (kulturális) értelméből kiforgatott, ideologikussá torzított nemzeti eszme. Mondjuk ki nyíltan: a politikailag meglovagolt nemzeti eszme; a hatalmi célra kihasznált nemzettudat; A nacionalizmus a nyelvi kultúra felhasználása ugyanarra, aminek ellenében minden kultúra eredetileg kialakult – tudniillik a társadalmi dominanciaharcra.”

A társadalmat strukturáló dominanciaelv szelektív jellegű az egyik génállománynak nagyobb esélyt ad a stabilitásra, mint a másiknak. Az emberi társadalom vitális érdeke azonban nemcsak a szelektált, hanem a teljes génállomány fennmaradása. Ebben kap nagy szerepet a kultúra, a maga hagyományozott normáival, s vele az erkölcs, ami „mindenkor korlátozni, korrigálni, ellensúlyozni igyekszik a dominanciaharc szelektív következményeit.”

A kultúrának ez az „életfunkciója”, közösségformáló és közösségszabályozó szerepe a székelyi gondolatmenet szerint a XX. századra azonban elsorvadt. Részben objektív társadalmi-történelmi okok miatt, részben a kultúra méhében kifejlődő tudományos gondolkodás – amely sorra megkérdőjelezett és diszkreditált szinte mindent, ami kultúraspecifikus – térnyerése miatt. Ennek következtében vesztette el a vallás, minden kultúra metafizikai megalapozója a hitelét, s ennek eredményeként relativizálódott, illetve vesztette érvényét mindenféle erkölcsi rendszer. A vallás és az erkölcs évezredes kötelékeiből való felszabadulás, az emancipáció vezetett tehát a kultúra felbomlásához, az emberi bensőség kiürüléséhez. A vallás helyét az emberi bensőségben elfoglalta a tudomány, illetve az ideologikus áltudományok, az erkölcsi értékrend helyét pedig a politika, a propaganda, a hatalmi manipuláció. A „negatív visszacsatolás”, a kulturális kohézió megszűnésének folyamatát összefüggően először az Egy rögeszme genezise című kötet A vajúdó világ (1972) című esszéjében vázolta a képzőművészetre vonatkoztatva, majd az itt, A valódi világ Függelékében újraközölt Ars poetica (1973) című esszében a költészetre vonatkozóan, de mostani vallomása szerint már akkor is a kultúra (a művészetek) egészének halálára gondolt.

A valódi világ végén Székely János összefoglalja az ember világbeli helyzetére, világidegenségére vonatkozó nézeteit, az emberi természet eredendő, a tudat(osság)ából fakadó meghasonlottságához és a magányos öntudat, ugyanakkor társadalmi lény kettősséghez hozzáteszi még a kétneműségből, a párkapcsolatból, a szerelemből és a génállomány „halhatatlansága” és az emberi lény halandósága tényének tudatából származó feszültségforrásokat, hogy végül kimondhassa: az ember léthelyzetét tekintve „mindenfelől konok és feloldhatatlan kettősséget, meghasonlottságot találunk. Kettősséget, meghasonlottságot minden szinten, minden elképzelhető vonatkozásban. Az ember nemcsak, hogy meghasonlott lény – ő a természet meghasadtsága a tudat által.”

S jóllehet, már a hetvenes évek elején eljutott a kultúra halálának gondolatához, személy szerint továbbra is részt vett a kultúra teremtésben, az alkotást nem adta fel, sőt, életművének talán a nagyobb s értékesebb részét még ezután hozta létre, valószínűleg azért, mert úgy gondolta, hogy a társadalomban és az egész világban idegen tudatos ember számára csak a kultúra biztosíthat valamiféle otthont. Nyilvánvaló, hogy magát is az örökös vesztesek közé sorolta, és életműve a bizonyíték rá, hogy a vereség léthelyzetéből maga is az értékek birodalmában, a kultúrában, az irodalomban keresett kiutat.

Székely János nem teremtett iskolát, nem voltak konkrét tanítványai, életművének, észjárásának, világképének szellemi kisugárzásáról azonban halála után, főként Erdélyben, sokan vallottak. Talán még a hatását is föl lehetne ismerni és ki lehetne mutatni például olyan prózaírók műveiben, mint Szilágyi István, Mózes Attila, Bodor Ádám, vagy olyan lírikusok költészetében, mint Markó Béla, Bogdán László, Kovács András Ferenc, Lövétei Lázár László, s leginkább az egykori szerkesztőtárs, Gálfalvi György esszéisztikájában. A továbbiakban erre az utóbbira kísérletet is teszek.

 

*

Egy dolgot nagyon irigylek Gálfalvi Györgytől, mégpedig azt, hogy a szerkesztőségi íróasztala húsz éven át összeért a Székely Jánoséval, húsz éven át naponta beszélgethetett, vitázhatott vele, sőt, még János úr 1989-es nyugdíjba vonulása után is, 1992-es haláláig gyakorta. Ahogy írja a Sorok Székely Jánosról című portrészerű kisesszéjében, de ahogy alkalmanként szóban is mesélt nekem erről a marosvásárhelyi házuk kertjében, padlásszobájában vagy akár évente a berekfürdői írótáborban. Nyilván ezernyi közös témájuk, megvitatandó kérdésük volt, számtalan továbbgondolásra és továbbadásra alkalmas bölcsességet hallhatott tőle, de gyanítom, hogy ami körül leginkább foroghatott a diskurzusuk, s amit leginkább el is tanult tőle, az az illúziótlan gondolkodás, összefüggésben az emberi cselekvés lehetőségeivel.

A fent említett 1994-es (az Egy áruló monológja című kötetben is megjelent) Székely-esszétől a 2019-es, talán legutóbbi publikált írásáig, az Űr a tornáconig (ami a Világszélen című 2020-as kötetben is olvasható) számos esszéisztikus szövegében, illetve nyilatkozatában felismerhető ez a kérdéskör, mint ahogy gyakori a Székely Jánosra való hivatkozás is. A Kacagásaink (2016) című kötet legterjedelmesebb, igaz, leginkább csak az 1989–90-es évekre fókuszáló, Novák Csaba Zoltán által készített beszélgetésnek még a címe is ez: Illúziók nélkül.

A Székely Jánost idéző kisesszében azért a „hallatlan szerencséjéért” irigyeli az írót Gálfalvi, mert neki sikerült az illúzióit olcsón és korán elvesztenie, miközben az eszmények szükségességébe vetett hitére is rátalált. Igaz, hogy ehhez tizenötévesen végig kellett utaznia, főként végiglovagolnia a második világháború végén a füstölgő Európát. Őt, akinek a cselekvés volt a lételeme, már pályakezdő ifjoncként arra figyelmeztette, hogy az ember, amint „cselekvő részese lesz a világnak, menthetetlenül elveszti ártatlanságát és elaljasodik”, ezért „az egyetlen emberhez méltó magatartás, ellenállás nélkül elszenvedni mindazt a csapást, amit a cselekvő emberek zúdítanak a nyakunkba. Ellenállás nélkül – emelte fel az ujját –, mert aki ellenáll, óhatatlanul ugyanazt a vétket követi el, mint aki támad.” Közös főszerkesztőjük, Hajdú Győző elleni berzenkedéseit lehűtendő arra is intette: „csak a történelem logikájára haragudhatunk, s nem azokra, akiken keresztül ez megvalósul”. Egy 1991-es beszélgetésük során pedig már Gálfalvi maga idézte vissza Székelynek egyik-másik axiómáját, mint olyat, amivel bár továbbra sem ért(het) egyet, egyre gyakrabban jut eszébe: „Bármit remélünk (cselekvően) a történelemtől, idővel mindig meghozza. De soha nincs köszönet benne!!”; „Szükségképpen elérkezik a pillanat, amikor a cselekvő ember felsóhajt: nem ilyen lovat akartam.”

Gálfalvi a maga illúzióit valószínűleg jóval később, felnőtt élete során és lassabban vesztette el, mint Székely, több írásában, interjúban is él ezzel a megfogalmazással: „illúzióim többet romboltak bennem, mint a tények”. A maradék illúziói elvesztésében valószínűleg nagy szerepet játszottak nála az 1989–90-es romániai események. Egy 1992-es naplójegyzetében idézi 1989-es önmagát, amikor az RMDSZ marosvásárhelyi megalakításakor így szólt társaihoz: „ismét alkalmunk van valamit elrontani, lássunk hát hozzá.” 1992 végén már beteljesülni is látja a négy évvel korábbi, a társai számára csak egy bon mot-nak látszó előrejelzését: „Hát elrontottuk; Székely János úgy mondaná, hogy elromlott magától. Nem véletlenül jut eszembe János úr, hiszen ezt is ő mondta: »Az emberek, amikor politizálnak, pontosan úgy viselkednek, mint az vadállatok. (S akkor még bocsánatot kell kérnem a vadállatoktól.)« De azt még ő sem tudta megmondani, pedig nagyon okos ember volt, hogy az időnkénti beleszóláson túlmenően hogyan befolyásolhatja az értelmiségi tartósan és közvetlenül a politikát úgy, hogy ne kelljen formálisan is politikussá válnia. Mert nekem, s a jelek szerint ebben nem voltam egyedül, volt egy ilyen illúzióm. Biztos, hogy az illúzióm elvesztésén kívül a rátartiság is szerepet játszott abban, hogy félreálltam, de úgy éreztem, dolgoztam annyit, hogy megérdemeljem, legalább hallgassák meg a véleményemet. Nem hallgatták meg, mert előre tudták, s elegük volt az állítólagos moralizálásomból.” (Koldusévek. Naplójegyzetek. 1992–1993.) Tipikus kelet-közép-európai értelmiségi sors és felismerés – mondhatnánk, hiszen a térség rendszerváltoztató küzdelmei során vagy azt követően oly sokan átélhettünk hasonlót. Azt is akár, amiről az említett Novák Csaba Zoltánnak adott interjúban (Illúziók nélkül), de másutt is beszél: „szenvedve néztem, hogy nagyszerű emberek, barátaim közt sértődések vannak és kezdenek a csoportok, az érdekcsoportok kialakulni a hatalomért való küzdelemben. Láttam történni a történelmet. Nemcsak körülöttem, hanem velem is történt meg a történelem ott, és néztem, hogy a történelem során ezek hogyan alakulhattak ki a francia forradalomban, vagy kezdték nyakazni egymást.” Személyesen tapasztalhatta meg és élhette át tehát Székely Jánosnak azokat a felismeréseit, amelyeket az érdekszövetségek modern társadalmakban, mai demokráciákban is érvényesülő dominanciaharcáról a történésekkel éppen egyidejűen fejtett ki.

Egy 1993-as keserű esszéjében (Egy áruló monológja) az őt dramatizálással illető bírálat kapcsán azt írja Gálfalvi: „Túlságosan sok illúziót vesztettem ahhoz, hogy elringassam magam.”  Aktuálisan amiatt kesereg, hogy barátai hazaárulózzák egymást, s hogy az ő prófétalelke ezt is előre látta: „Évek óta rettegek, hogy a gyűlölet ragályos őrülete közénk gyűrűzik – íme, itt van.” Írja ezt 1993-ban, lassan harminc évvel ezelőtt, de a kiábrándító helyzetre vonatkozó jellemzése napjainkra is érvényes, merthogy azóta is így van. A Múltunkkal szimbiózisban élünk című 2009-es esszéjében a húsz évvel azelőtti forradalmi eseményekre emlékezve előbb idézi a barát és harcostárs Markó Bélát, aki akkor fellelkesülve mondta: „Mától más világ lesz.”, majd a saját akkori válaszát: „Ne áltassuk magunkat, nem lesz más világ – válaszoltam ösztönösen, mert akkor már beláttam Székely János igazát, – akinek évtizedeken keresztül hömpölygő vitáinkban mindig ellentmondtam –: a világ szerkezete megváltoztatható, de törvényei nem.”

A „nem lesz más világ” előrejelzés, természetesen, jórészt az erdélyi magyarság további sorsára, a román-magyar viszony további alakulására vonatkozott, s a magyarságban időnként feltámadó illúzióra, hogy a románokkal ki lehet egyezni. Gálfalvi az említett, Illúziók nélkül című, 2011-es interjújában mondja el, hogy a román-magyar együttélést illetően neki soha nem voltak illúziói: „Nem lehet kiegyezni. (…) itt nincs más megoldás, etnikailag kell különálljunk, etnikailag állunk szembe, tehát nemcsak ideológiák alapján, hanem etnikailag, s annak privátusa van minden ideológiával szemben.(…)” Az asszimiláció kapcsán kijelenti: „Ne legyenek illúzióink, ez egy visszafordíthatatlan folyamat, sajnos, ez van, ez a történelmünk, ez a sorsunk, de az ellenállást, az ellenállás értelmébe vetett hitet az emberekben, a magyarságban megerősítette.” Ez utóbbi hitről már az 1990-es marosvásárhelyi márciusi pogrom kapcsán beszél, annak pozitív hozadékaként említve azt, hogy „mindig értelme van az ellenállásnak”. A negatív hozadéka számára pedig a tehetetlenség élményének újabb átélése volt: „… az történt megint, hogy éreztették velem, bármerre fordulhat a kocka, tehetetlen vagyok, nem tudok javítani. Vannak dolgok, amik a világon változtathatatlanok, és én nem tudok ezen változtatni. Ez nekem borzasztó sokk volt. Nem az illúzió, hanem az, hogy ’89-ben jön egy ilyen fordulat, ami valóban lényeges, esély, és ezt sem tudjuk kihasználni, ami történt, annak utóvizén sem tudunk megoldani semmit.”

A Hazátlanul című 2005-ös esszéjében is azt írja (egy 2001-es amerikai magyaroknál tett útján elmondottakat idézve): „A román nacionalisták nem mondtak le a homogén nemzetállam vágyálmáról, mert – több-kevesebb joggal – úgy érzik, akadályoztatva vannak céljaik elérésében, egyre türelmetlenebbek, s e türelmetlenségükben kiszámíthatatlanok.” Szerinte az egykori erdélyi reformértelmiségiek már-már úgy érzik, hogy „a diktatúra éveiben az idegenség bizonyossága nagyobb biztonságot nyújtott, mint az a bizonytalan otthonosság, amelyben igyekeznek túlélni és megúszni az életüket.” A helyzetképről, amit vázol, elismeri, hogy kilátástalannak tűnhet, „pedig csak illúziótlanul próbálok szembenézni a valósággal. Kamaszkorom óta Bálint Györggyel vallom: »Bízva bízni: ez kissé nehéz, és nem mindig sikerül. Küzdeni viszont olyan természetes és nélkülözhetetlen, mint lélegzetet venni. Küzdeni még bizakodás nélkül is lehet.« A belenyugvás eleve lefegyverez és tehetetlenségre ítél; a küzdelem, a szembeszegülés önmagában is esélyt kínál.”

Gálfalvi György a vitáik során sokat tanulhatott Székely Jánostól az illúziótlanságról, a saját személyes, történelmi tapasztalatai is számos kérdésben kijózanítóan hathattak rá, és a Székely János-i bölcsességek elfogadására ösztönözhették. Az ellenállás jogáról és szükségességről azonban, cselekvő emberként, úgy tűnik, soha, nemcsak a diktatúra időszakában, azután sem mondott le.

Az Űr a tornácon (2019) című, legutóbb publikált írásában  a nemzeti kisebbségben élő ember felfokozott veszélyérzetére és saját ösztöneire hivatkozva ismét igazat ad ugyan Székely Jánosnak: „Sohasem lehetünk eléggé pesszimisták.”, de talán mégsem véletlen, hogy a legutóbbi, 2020-as kötetét (Világszélen) nem ez az írás, hanem a 2008-as Adjátok vissza az őrtornyomat. Vagy talán mégse… című esszé zárja, amelyben ismét „a szembeszegüléssel, az ellenéléssel alanyi jogon megszerzett személyes szabadság semmihez sem hasonlítható mámora” máig melegítő erejéről ír.

 

Megjelenik a Bárka 2022/3-as számában.


Főoldal

2022. április 22.
Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Mohai Aletta: VérpacaMagyar Dániel új rövidprózái
Ha sok a meggy, akkor kevés a búza?Mi baja Medárdnak a kólóval, és mit keres az özönvíz Eleken?
Csillag Tamás verseiDebreceni Balázs: Börtönversek / KarantényekBánki Éva verseiSzálinger Balázs: A rózsaablak
Bene Zoltán: Pest-BudaMárton László: Apa a túlvilágonDarvasi László: Tóth elvtársNagy-Laczkó Balázs novellái
Márton László: Nibelungok. Kriemhild bosszújaZalán Tibor: MiskaGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: A gyulai vérfürdőMárton László: Nibelungok – Ötödik felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png