Esszék, tanulmányok

 

 sonnets.jpg

 

Fazekas Sándor

 

A féreg és a rózsa

A Vízkereszt és a Szonettek összefüggései

 

William Shakespeare Szonettjeinek újrafordítása[1] lassan egy éve tart – és vélhetőleg a hároméves ösztöndíj lejárta után is tartani fog. Szabó T. Annának igaza van:[2] egy ilyen típusú feladat talán sohasem ér véget: mindig akad a szövegen újabb csiszolnivaló. Még akkor is így van ez, ha nagyon sokféle előmunkálatra támaszkodhatok: Szabó T. Anna Szabó Lőrinc fordítását igen behatóan elemző disszertációján kívül talán elegendő itt Nádasdy Ádám új drámafordításait említeni; ezek nélkül nem lehetett volna nekivágni ennek az óriási feladatnak. Különösen fontos a Magyar Shakespeare Bizottság biztatása és szakmai támogatása, akik a kezdetektől figyelemmel kísérik és tanácsaikkal segítik munkámat.

Nagy fejtörést okoz számomra, hogy a feszített tempó miatt a töredékét nem lehet megírni annak az információmennyiségnek, amely a munka során a felszínre bukkan, s amelyet át kell futtatni magamon ahhoz, hogy egy alapelveimnek megfelelő fordítást hozzak létre. A rendelkezésre álló rövid időben először pár szót szeretnék mondani ezekről, majd csupán egyetlen darabon, a Vízkereszten keresztül mutatom be a Szonettek és a drámák sokrétű kapcsolatát. Különböző típusú összefüggéseket sorolok fel, a felszínestől a koncepciót alapvetően meghatározóig, hogy a végén eljuthassunk az életmű egy lehetséges új olvasatának alapvonalai felé. Lehetséges a Szonetteken keresztül megközelíteni Shakespeare drámai életművének egy részét?

 

Az új fordítás alapelvei

Új Szonettek-fordításom három szempont egyidejű figyelembevételére törekszik, amelyek eddig nem érvényesülhettek kellőképpen. Szabó Lőrinc kanonikus fordítása csodálatos költői teljesítmény, ám az utolsó, harmadik változatához képest mintegy hetven évvel később érdemes az ő bűvköréből kiszakadva, az övétől eltérő módon közelíteni a verssorozathoz. Egyrészt a modern kiadások, kommentárok és történeti szótárak segítségével az új fordítás lehetőség szerint igyekszik tartalmilag minél hívebb lenni az eredetihez. Másfelől a verselést tekintve igyekszik szigorúbban eljárni a fordítás létrehozásakor, mint elődeink, hiszen felfogásom szerint tartalom és forma szerves egységet alkot. Igyekszik továbbá kerülni az archaizálást, hogy a szöveg mai nyelven szólalhasson meg. Horváth Viktor barátom, aki Milton Elveszett Paradicsomának újrafordítását tűzte ki célul, hozzám hasonló elveket vall, és formai szempontból ellenőrzi a munkámat, mindezt igen találóan fogalmazta meg, ezért azt picit a magam képére formálva parafrazeálnám őt: „Azt akarom, hogy az új magyar Szonettek tudományosan hiteles, pontos, ráadásul formailag is hű szövegek legyenek, emellett pedig olvashatóak a gimnazisták és egyetemisták számára, továbbá művelt főkönyvelők, unatkozó milliomosfeleségek, széles látókörű dandártábornokok, prédikációjukra készülő papok és innovatív autóalkatrész-kereskedők számára isˮ.[3]

Ezekre a célokra törekszem, de mivel mindhárom szempontot talán lehetetlen megvalósítani, ezért egy ésszerű és vállalható kompromisszum elérése a célom. Szeretném felsorolni azokat a legfontosabb forrásokat, amelyeket felhasználok munkámhoz: David Crystal átírását,[4] amely az eredeti kiejtés rekonstrukciójára törekszik, így megkerülhetetlen a teljes tartalmi hűséghez; az Oxford English Dictionary-t, amely Shakespeare szókészletét is feldolgozza, mintegy 600,000 szócikkel rendelkezik a legkorábbi angol nyelvemlékektől a modern korig, így Shakespeare kifejezéseinek előző előfordulásait is tartalmazza; és hát természetesen ott vannak a Szonettek-kiadások, amelyekből négyet használok leginkább, az Arden-félét,[5] az Oxford Shakespeare sorozatba tartozó Colin Burrow-félét[6], a Stephen Booth-félét[7] és az Oxquarryt.[8]

 

A Szonettek és a drámák összefüggései

A Szonettek és a Shakespeare-drámák igen jelentős részének anyaga úgy fonódik össze, mint két óriási, szomszédos mamutfenyő gyökérzete. Ismeretes, hogy sok olyan dráma van, amely a Szonettek hatása alatt áll; az Ahogy tetszik, a Sok hűhó semmiért, a Hamlet és a Rómeó és Júlia is hihetetlenül izgalmas ebből a szempontból. A választásom azért éppen a Vízkeresztre esett, mert e darabnak egészen az alapkoncepciójáig menően szerves kapcsolata van a Szonettekkel: a fa-hasonlathoz visszatérve egészen olybá tűnik számomra, hogy ikerfákról van szó, amelyek egy tőről fakadtak: magvuk ugyanaz az élmény. Ez okozza a Vízkereszt sokat elemzett dramaturgiai furcsaságait. Ez az állítás természetesen a szakirodalomban régóta ismert, a nagyközönség számára talán a nem ok nélkül népszerű Stephen Greenblatt-könyvből[9] lehet ismerős. Ebben a rövid előadásban igyekszem árnyaltan bemutatni a két mű kapcsolatát, és a párhuzamos helyeket egy új, pontosabb fordítással mutatom be, hiszen ezeket Szabó Lőrinc fordítása több helyen elfedi előlünk.

Az első típusú hasonlóság a versek és a vígjáték metaforikájában mutatkozik meg. Kezdjük egy apró kis állatkával! Viola Cesariónak öltözve a Vízkeresztben így beszél Orsinónak a nők szerelméről, amely mélyebb, mint a férfiaké (Shakespeare ezt a véleményét több művében is hangoztatja, ez a Szentivánéji álomból és a Rómeó és Júliából is kiolvasható):

 

Semmi, uram; sosem vallott szerelmet;
hagyta, hogy titka, mint féreg a bimbót,
kirágja rózsás arcát; szenvedett,
és zöldes-sárga melankóliában
csak ült, ült, a Türelem szobraként,
csendes mosollyal. Ez nem szerelem...?
Mi, férfiak, többet fogadkozunk,
de esküink mögött nincs akarat.
A szerelmünk gyakran csak szó marad.[10]

 

Ebben a jelenetben arról beszélgetnek, hogy a férfi talán hangosabban tud esküdözni, de a nők mélyebb érzelemmel szeretnek: a darab a korban uralkodónak nevezhető férficentrikus szerelemfelfogást bírálja, amely szerint csak a férfiak képesek igazán szeretni. Első párhuzamként az általam a második és a harmadik sorban dőlttel kiemelt részletről szeretnék beszélni. A Szonettekben nem kevesebb mint öt alkalommal szerepel egy furcsa kis féreg, amely éppen a rózsa bimbóját támadja meg, például a 35. szonett negyedik sorában is feltűnik:

Ne gyászold többé régi tetteid,
a rózsa szúr, ezüst ér mélye sár;
a Hold s a Nap fogy, vagy felhők fedik,
legszebb bimbóba is rút lárva váj. [35, 1-4.]

 

Az angol szó, canker általános értelemben mindenféle fekélyt, rontást, fertőzést is jelent (Szabó Lőrinc a 35. szonettben ennek megfelelően ráknak fordítja, talán nem függetlenül a hasonló hangzású cancer szótól), de a cankerworm egy speciálisan virágokat és növényeket elpusztító féreg, a hajtásfúró rózsadarázs neve, melynek lárvája csak a rózsabimbókat támadja meg; ez esetben elég nagy biztonsággal meg lehet mondani, melyik rovarfajtára célzott a szerző, hiszen a versbe foglalt állatka is ugyanígy viselkedik. Ugyanezt az állatmotívumot használja fel Shakespeare a Szentivánéji álom egyik hasonlatában is.[11]

A folytatásban Viola valamiképpen a rózsára utal, a hölgy arcára vonatkoztatva azt. A damaszkuszi rózsa egy ma is létező és kedvelt növényfaj, és a Szonettekben szintén megtalálható:

Van rózsa rózsaszín, rőt és fehér,[12]
de arcán rózsát mégsem láthatok;
annál a parfümillat többet ér,
lehelletéből mely kipárolog.[13]

 

Az első sor vitatott értelmű. Booth szerint a damasked pettyeset, tarkát is jelenthet (adatát az OED is megerősíti). Eszerint a sorban egy cirmos rózsa szerepel; a sor értelmezéséhez szerinte hozzátesz a damaszt anyag finomsága is (Booth 640).[14] Az Arden is egyetért ezzel, és joggal figyelmeztet, hogy a Lancester és a York ház egyszínű fehér, illetve vörös damaszkuszi rózsát viselt a címerében, így egyszínű fehér és vörös rózsára is utalhat a sor.[15] Szerintem azonban ez esetben az Oxquarrynak van igaza, amely Gerard Erzsébet-korban keletkezett Herbariumának tanúsága szerint a korban a rózsaszín árnyalat jelölésére szolgált.[16] Nádasdy megoldása tehát a Vízkeresztben teljesen megfelelő.

A párhuzamok nagy sűrűségben bukkannak fel Viola és Olivia első párbeszédében; még néhány beszédes egyezést szeretnék megmutatni. A Cesarióként, férfiruhában ura nevében udvarló Viola ugyanazokkal a vádakkal illeti Oliviát, mint amelyekkel a Szonettek szerzője támadja a Szonettek címzettjét: „[…] visszaél a helyzetével: mert ami kincse van, az nem arra való, hogy megőrizze, hanem arra, hogy átadja.”[17] A Szonettek első tizenhét darabjában ez a leggyakrabban visszatérő motívum: a Címzett számos külső és belső erénye megőrzésre szorul, és önzés az, ha a Címzett ezeket megtartja magának. A rövidség kedvéért elhagyom a példákat, de szinte végig idézhetnénk az első sorozatba tartozó szonetteket. „De ez nincs benne az üzenetben.” – folytatja Viola, mintha saját kiegészítést tenne hozzá az üzenethez, amelyet Orsino küldött Oliviának. S valóban: Orsino szerelmi vallomása semmilyen kritikai megjegyzést nem tartalmaz, Cesario-Viola azonban bírálja a herceg által idealizált szépséget, s ezek a bírálatok a Szonettekben részletesen kifejtett formában jelennek meg.

Viola tehát átadja az üzenetet, ám saját bíráló megjegyzéseivel egészíti ki azt. Egy négysoros versben dicséri Olivia szépségét, mikor az félrehúzza az arcát takaró fátylat. A következő versben visszatér a rózsa és az erények megörökítésének motívuma, és egy ötsoros részletben együttesen jelenik meg:

 

Szép ötvözet, pirosból és fehérből,
a természet míves kezét dicséri,
Úrnőm, ön egetverően kegyetlen,
ha sírba viszi mind e bájakat,
s nem készít róla reprodukciót.[18]

 

Ugyanazzal a költői eljárással él, mint a Szonettekben: a különböző versekben variálja a motívumokat, más-más konstellációba rendezve őket. Bár vannak hasonló elemekből építkező szonettek, az elemek variálása révén igen változatossá tudja tenni a versciklust, hiszen az érzelmi alaphelyzet is igen különböző lehet.

A következő párhuzam a 106. szonett és az Olivia-Viola jelenet következő része között található. Lássuk először a szonettet!

 

Ha krónikákban szép, letűnt korok
és emberek képét meglátom én,
felékesülnek régi verssorok
csodás, tűnt hölgy s lovag dicséretén.
A legkiválóbb címerversezet
– kéz, láb, ajak, szem és szemöldök-ív –
mutatja: régi tolluk festhetett
oly bájat is, mit tested létrehív.
Dicséretük csak jóslat, látomás,
előképként így mind le téged írt:
ám mert csak jósszemekkel látni más,
nem énekelhették erényeid.
Mivel ma élhetünk, csodál szemünk,
de nyelv híján mi nem dicsérhetünk.

 

A szonett a középkori lovagi szerelmi költészet egyfajta apológiáját, magasztalását tartalmazza, s ezen belül egy egész műfaj, a blazon, azaz a címervers poétikájának hatását viseli magán. Ez a műfaj a középkorban alakult ki: a lovagi címerek tudományában, a heraldikában ekkor szilárdultak meg a címerek leírásának szabályai (maga a blazon szó is pajzsot jelent franciául). A címereknek speciális szimbolikája, szín- és formanyelve alakult ki, amely a reneszánsz költők számára is megtermékenyítőnek bizonyult. Az új korszak kezdetén a címerleírás speciális fajtája fejlődött ki, amely lírai költeményekben használja a középkori poétikai eljárást: a címerleírások mintájára szedi sorba az úrnő szépségének elemeit, tételesen felsorolva azokat. Clement Marot a 16. század végén gyűjtött ilyen szövegeket francia földön, a műfaj egyik reprezentatív gyűjteményét hozva létre. Thomas Campion (1567-1620), Shakespeare kortársa is írt ilyen verset, a kiadások több példát is felidéznek; ezeket most a rövidség kedvéért elhagyom. Az Arden joggal hívja fel a figyelmet, hogy a szépség kellékei közül hiányoznak a nők dicséretéhez szinte kötelezően kapcsolt attribútumok: a haj, a termet és a kebel: a hagyományos forma tehát tartalmilag is módosul, a Címzett tulajdonságainak megfelelően.

Bár Shakespeare-nél az irónia mindig felbukkanhat, saját olvasatom szerint a Bárd a középkori költészetet erőteljes kifejezőerejűként írja le a 106. szonettben; mint ahogyan az sem véletlen, hogy a Vízkeresztben Orsino is a régi dalokat részesíti előnyben az újmódi, de felszínes költeményekkel szemben. Shakespeare kritikája a középkori lovagi költészet helyett a kortárs jelenségekre, a petrarkista költői hagyományok sablonjaira irányul: a rivális költők ellen írott versek külön mikrociklust képeznek a sorozatban. Érdekes módon Shakespeare többször is ironikusan értelmezi a blazon műfaját, amelyek a Vízkereszt alábbi részletében éppúgy érvényesülnek, mint a 130. szonettben. Az idézett négysoros részlet után most lássuk a teljes verset:

 

130.

Úrnőm szempárja oly más, mint a Nap,
az ajkánál rőtebb a rőt korall:
a hó fehér – a keble barna csak,
fején a drót sötét, ha drót a haj.
Van rózsa rózsaszín, rőt és fehér,
de arcán rózsát mégsem láthatok;
annál a parfümillat többet ér,
leheletéből mely kipárolog.
Jó hallanom szavát, bár mondhatom,
zenénél az kevésbé dallamos:
istennőt menni nem láttam, tudom:
az én úrnőm, ha jár, földön tapos.
Mégis, nagy ég: szerelmem drága, mint
akit hamis hasonlat elvakít.

 

A szonett a petrarkista hagyomány blazon-felfogásán ironizál: a 106. szonett értelmezése szerint ugyanez a középkorral összefüggésben az értékek megőrzésére alkalmas műfaj volt. Izgalmas kérdés, amelyet itt Shakespeare feszeget: mennyire alkalmas az egyedi szépség leírására egy évszázadok alatt kialakult, s szemléletében még némiképpen középkorias költői hagyomány, amely sablonokban fejezi ki magát? Lehetséges-e valahogyan megújítani az imitatio és aemuatio poétikai rendszerén alapuló – tehát Shakespeare-ig az innovációnak kevés teret nyújtó – hagyományt, amelyet a kortársak is folytatnak? Neki sikerült – oly módon, hogy leleplezi annak általánosító, egyedi vonásoktól megfosztó természetét, s valóban egy Laurától merőben különböző Sötét Hölgyet ábrázol ideálként, a Címzettről nem is szólva.

A címervers logikája, a kedves szépségének tételszerű felsorolása helyet kap Olivia és Cesario párbeszédében, melyben Olivia ezt mondja, miután Cesario – a Szonettekből ismerős módon – szépségének megőrzésére szólítja fel:

„Ó, uram, én nem leszek ilyen keményszívű: többféle leltárt is fogok közzététetni a szépségemről. Lajstromba lesz véve minden tárgy és eszköz, tételesen felsorolva, és hozzá lesz csatolva a végrendeletemhez. Pro primo, két ajak, a közepesnél pirosabb; továbbá két szürke szem, héjával együtt; továbbá egy darab nyak; egy áll; satöbbi. – Magát azért küldték, hogy fölbecsüljön? Nem azért, hogy földicsérjen?”[19]

Az angol szakirodalom mind a Szonettek, mind az itt idézett Vízkereszt-hely kapcsán sok párhuzamot idéz a kortárs petrarkista blazon-irodalommal. Philip Sidney Új Arcadiája, amely nagyon sok hasonlóságot mutat a Vízkereszt – s így, mint látni fogjuk, a Szonettek – problematikájával, szintén tartalmaz egy olyan címerverset, amely szoros kapcsolatba hozható Olivia megszólalásával.[20] Itt Zelmane festi le Philoclea szépségét, ám Zelmane álöltözete alatt Pyrocles, a férfi lapul; a nemek közötti átöltözések, szexuális határátlépések az Arcadiában is igen gyakoriak. Arra is felfigyelhetünk, hogy míg Sidney-nél egy nő (akiről később kiderül, hogy egy nőnek öltözött férfi) dicsér nőt, a 106. szonettben férfi dicsér férfit, a Vízkereszt korabeli előadásában pedig egy férfinak öltözött nőt alakító férfi dicsér egy nőt alakító férfit, hiszen a reneszánsz színpadokon a női szerepeket is férfiak játszották. (Az Arcadia és a Vízkereszt részletes összevetése szintén fontos tanulságokat tartogat, ez azonban szétfeszítené előadásom kereteit.) Annyi bizonyos, hogy az idézett sorokban – akárcsak Shakespeare a 130. szonettben – Olivia ironizál ezen a picit naivként megjelenített, tételes felsoroláson alapuló költészeten; azt sugallja, hogy egy csodálatos hölgy mindig jóval több, mint előnyös külsejű testrészeinek puszta felsorolása. Itt tehát reflexíven alkalmazza, és irónia tárgyává teszi a blazon-hagyományt, amelyet a Szonettekben felhasznál, a 106-ban a középkori költői hagyomány erejének megjelenítésére, a 130-ban pedig a kortársak bírálatára. Maga a blazon is dicséretre és gáncsolásra egyaránt alkalmas műfaj volt.[21]

Vannak azonban ennél mélyebb kapcsolatok is a Szonettek és a Vízkereszt között. Mint ismeretes, a történet a férfiruhába bújt nő körül bonyolódik. Amikor Orsino leírja Cesariót, nőhöz hasonlítja, ahogyan az a Szonettekben számtalanszor előfordul: Diana ajkaihoz hasonlítja Cesario ajkát.

Az 53. szonettben Shakespeare egyszerre hasonlítja férfihoz és nőhöz a Címzettet: Adónisz és Heléna egyaránt a Címzett értékeinek megjelenítője lesz:

 

Mutasd Adóniszt, és ábrázata
szegényes másolat mintád után;
Heléna arcán ott a Szép maga:
görög köpenyben téged fest csupán.[22]

 

Ezzel a fogással elkerüli a petrarkista szerelmi költészet férfi-nő viszonyainak egyoldalúságát: ebben hagyományosan a férfi mint a szépségre törekvő, beszélő, aktív, domináns szereplő, a nő pedig a szépséget birtokló, passzív, elnyomott, ugyanakkor elérhetetlen, éteri, tiszta szépségű, testiségtől jóformán mentes figura. A Szonettek Címzettje a férfias és nőies erényeket egyaránt egyesíti: külseje lányos szépségű, ám férfias belső erényekkel rendelkezik.

A vígjáték főszereplője, Cesario-Viola androgün, kétnemű lény, akárcsak a Szonettek Címzettje. Ez a különös főhős egy tökéletes szerelmi háromszögbe vonódik bele, és saját érzelmei ellenében kell képviselnie szerelmét annak szerelme előtt. Orsino szereti Oliviát; Olivia szereti Cesario-Violát; Viola-Cesario szereti Orsinót – a kör, azaz a háromszög bezárult. A vízkereszt az átöltözés, a szerepjáték ideje, s maga a darab is a nemi identitások közötti átjárhatóságot és a homoerotikus szerelmet jeleníti meg. Antonio akár az életét is feláldozná imádott Sebastianjáért, Olivia pedig egy férfiruhás nőbe lesz szerelmes. Malvolio érzelmeit pedig kegyetlenül megszégyenítik ellenfelei. Megannyi tragikus alaphelyzet, amelyekből igen könnyen lehetne tragédiát csinálni; aki látta a Sztalker Csoport előadását, amelyben a bosszúszomjas Malvolio végül kiirtja a szereplőket, az konkrét színpadi példát is látott erre. Shakespeare-t a darabban ezek a tragédiák érdeklik, ezeket viszi színre. Homoszexuális szerelem, viszonzatlan érzelmek, becsapott, kijátszott szerelem, s legfőképpen a szerelmi háromszög, amely oly sok szonettben megjelenik, itt van például a 42.:

 

A lány tiéd, de nem csak ez bajom,
igaz, mondhatni, sokba fájt szeretnem;
övé lettél, ezért panaszkodom:
mélyebben érint elveszett szerelmem.
Szerelmes támadók, így mentegetlek:
imádod őt, csak mert imádom én is;
és ő csak kedvemért sértegethet,
s barátom védi -- értem tűri mégis.
Ha elvesztlek, szerelmemé leszel,
s barátomé lesz, ha elveszteném;
duplán vesztek: e pár egymásra lel,
tőlük kaptam nehéz keresztem én.
            Egy vagy velem, ez itt az élvezet:
            Szép öncsalás! Csupán engem szeret!

 

A vers a Vízkereszt problematikájához igen hasonló alaphelyzetet ír le, és a versciklus a 127. szonettől a 152-ig ebben a háromszögben mozog, a szerelmi érzelmek teljes spektrumát bejárva. Sokat bírálták a darabot furcsa lezárása miatt: Orsino Cesario nemi átváltozását játszi könnyedséggel elfogadó magatartását, amellyel semmisnek tekinti hosszas, hiábavaló epekedését Olivia iránt, a grófnő pedig gyászát, többéves magányát adja fel, és csak a külsőbe szerelmes: egy másik ember, ugyanazzal a külsővel lesz élete párja, s nem tűnik fel neki, hogy Sebastiannak kezdetben fogalma sincs, hogy ki ő. Erre a rendhagyó lezárásra azért van szükség, mert ez a vígjáték már olyan elemeket alkalmaz, amelyek miatt rokonságot tart a problémaszínművekkel: Shakespeare-t a megoldhatatlan helyzetek, a feloldhatatlan dilemmák sokkal jobban érdeklik, mint a poétikai előírások által kötelezően elvárt happy ending, amely e vígjáték esetében ezért következik be némileg erőszakoltan, a háromszög négyszögesítése módjára. A megoldást Viola alakjának megkettőzése, férfi és női lényre való szétbontása jelenti; az egymástól elkeveredett ikrek a színjátékok már Menandros és Plautus óta kedvelt fogásai voltak (maga Shakespeare élt ezzel a fogással a Tévedések vígjátékában is). A Vízkeresztet és általában Shakespeare darabjait is talán joggal hasonlíthatjuk egy olyan rózsabimbóhoz, amelyben korának tragikus színezetű problémái a hajtásfúró rózsadarázs lárvájának módjára munkálkodnak. A férfi és női szerepek közötti különbség; a homoszexualitás problémája; a viszonzatlan, társadalmi különbségeken és nemi azonosságon is áttörő szerelem kínjai; saját pályájának nehézségei, amelyek Feste figurájában jelennek meg: ezek mind-mind jelen vannak a Vízkeresztben éppúgy, ahogyan a Szonettekben.



[1] Munkámat a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíja támogatja.

[2] Szabó T. Anna: William Shakespeare Szonettjei Szabó Lőrinc fordításában (PhD-disszertáció), ELTE, Bp., 2014. URL: http://doktori.btk.elte.hu/lit/szabot/disszertacio.pdf (ellenőrizve: 2019.07.16).

[3] A szöveg eredeti változatát l. Horváth Viktor: A magyarok Elveszett Paradicsoma, Jelenkor, 2019. április, 394.

[4] David Crystal: Transcriptions of Shakespeare’s Sonnets, 2007, URL: www.davidcrystal.com (ell. 2019.07.18.)

[5] The Arden Shakespeare. Third Series. Shakespeare’s Sonnets. Revised edition. Ed. by. Katherine Duncan-Jones. Methuen Drama, London, 2010. ISBN 978 1 408 01797 5

[6] Shakespeare’s Sonnets, ed. by Colin Burrow, Oxford Shakespeare Series, Oxford University Press, New York, 2002.

[7] Shakespeare’s Sonnets. Edited with analytic commentary by Stephen Booth. Yale University Press, New Haven and London, 2000 (első kiadás: 1978).

[8] www.shakespeares-sonnets.com, webmanager: Tom Ledger, Oxquarry Books LTD, London, 2001-2014.

[9] Stephen Greenblatt: Géniusz földi pályán, Shakespeare módszere, ford. G. István László, HVG Kiadó, Bp., 2005.

[10] A Vízkeresztet Nádasdy Ádám fordításában idézem: Shakespeare: Drámák, Nádasdy Ádám fordításai, Ahogy tetszik, Vízkereszt, Rómeó és Júlia, A vihar, Magvető, Bp., 2008, 193.

[11] Shakespeare, Midsummer Night\\\\\'s Dream ii.2.3: „Some to kill cankers in the musk rose buds.”(Idézi: OED). A sort Arany János ezúttal kicsit pontatlanul fordítja: „Ki férget ölni pézsmák bimbain”: Shakespeare: Öt dráma, Európa, Bp., 1991, 346. Nádasdy pontosabb: „Hernyót ölsz a tearózsabimbón.”, Színház, 1995, 10. Mint azonban kiderült, a musk rose valójában a legillatosabb vadrózsafaj neve (rosa moschata).

[12] A sort a konferencia egyik hozzászólása miatt változtattam meg.

[13] 130, 5-8.

[14] Booth i. m. 640.

[15] Arden i. m. 374.

[16] A hely olvasatára Fábián Annamária hívta fel a figyelmemet.

[17][17] Vízkereszt, i. m. 167.

[18] Vízkereszt, i. m. 170.

[19] Vízkereszt, i. m. 170.

[20] Catherine Bates: Masculinity, Gender and Identity in the English Renaissance Lyric, Cambridge University Press, 2007, 89- 90. Az Új Arcadia Sidney halála után, 1590-ben jelent meg.

[21] Bates, i. m. 92.

[22] 53, 5-8.

 

Megjelent a Bárka 2019/6-os számában.


Főoldal

2020. január 27.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Versíró pályázatot hirdet a StarbucksÁllami díjak a nemzeti ünnepen – 2020Kárpát Körút 1.0Az Aegon Irodalmi Díj esélyesei
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Kalász Márton verseiBeck Tamás verseiSzilágyi András verseiPál Dániel Levente: Isten este
Prózák
Sándor Zoltán: A barlang mélyénMárton László: RudiMolnár Lajos: Hülye egy történetKiss Benedek: (Az Élettöredékekből)
Kritikák
A lélekvándorlás plakátmagányaHazudni magunknak történelmetKis magyar rendszergazdák – Bödőcs Tibor könyvéről Végeláthatatlanul - Nevezd csak szeretetnek
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA