Esszék, tanulmányok

 

 Major_Laszlo.jpg

 

Major László

 

„Ami belőlem az írás szűrőjén áthatol” 

Az én-elbeszélés változatai a közelmúlt magyar prózairodalmában

 

Literatúránkban időről időre előtérbe kerül az autobiografikus szövegalkotás, amelyet a huszadik században jól tükröz a mások mellett Déry Tibor, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Németh László és Vas István nevével fémjelzett önéletírói hagyomány. Az elmúlt években mintha ismét erősödött volna ez az introspektív tendencia, meghatározó alkotóink fordultak a személyes irodalom különböző műfajaihoz. Az én-elbeszélés vonulatába illeszkednek például Esterházy Péter könyvei (Harmonia caelestis; Javított kiadás), Kertész Imre naplói (Mentés másként; A végső kocsma; A néző), Lator László emlékezései (A megmaradt világ), Konrád György szövegei az Elutazás és hazatéréstől a legújabb emlékezetfolyamáig (Falevelek szélben. [Ásatás 1.]), valamint Füzi László múltidéző munkái (Világok határán; Kötések, szakadások; Az idő keresése). Az én bemutatása szempontjából különösen termékeny 2017-es évben napvilágot látott még Nádas Péter nagyszabású kötete (Világló részletek), Jókai Anna önéletírása (Átvilágítás), valamint Vida Gábor életregénye (Egy dadogás története).

Szávai János alapozó monográfiájában[1] az önéletírást olyan műfajként határozza meg, amely énközpontú, hitelességre törekszik, és a regény technikai eszközeire építve fókuszál a személyiség kibontakozására. Ezt a tiszta típusában persze sohasem létező én-irodalmat elhatárolja a rokon műfajoktól, a bevallottan fikciós elemekre építő önéletrajzi regénytől, az inkább az eseményekre és kevésbé az egyéniségre összpontosító memoároktól, valamint a naplóktól, melyeket az önismeret igénye hoz ugyan mozgásba, de mivel napról napra rögzítik az élet képkockáit, hiányzik belőlük a visszatekintés távlata, az egységes szemlélet, valamint a folyamatosság.

Az önéletrajzi művek nemcsak a valószerűségre, hanem a tényszerűségre is törekszenek, ugyanakkor a modern önéletírók a hitelesség értelmezésekor nem a részletek, hanem az egész igazságát tartják szem előtt. Az irodalomtörténész ebben az összefüggésben idézi fel József Attila híres sorait: „az igazat mondd, ne csak a valódit”. Ráirányítja a figyelmet, hogy bár hiteles anyagból építkeznek e művek, mégsem juthatnak közelebb a valósághoz, mint a fikción alapulóak. Szávai egy későbbi tanulmányában, Esterházy Péter köteteit elemzésébe vonva, gyújtópontba helyezi a magyar önéletírás új irányvonalát, kifejti, hogy az ezredforduló táján a régi értelemben vett autentikusság meghaladottá vált, a referencialitás nem történeti, hanem metaforikus jellegűvé alakult át, pontosabban a kétféle referencia arányai megváltoztak, amellyel párhuzamosan elmosódott az önéletírás és a regény közötti határvonal.[2] Dobos István az önéletírás posztmodern újraírásával összefüggésben úgy fogalmaz, hogy „[k]étségessé válik a művekben ténylegesen megtörtént és kitalált, emlékezet és képzelet, név és dolog, én és nem én, nyelv és valóság, kép és képmás, szövegbeli és szövegen kívüli világ szembeállításának jogosultsága.”[3] Az én színrevitelének szerzője arra keresi a választ, hogy mennyire tekinthető adottnak az önéletrajzi szubjektum az olvasást megelőzően. Kidomborítja, hogy a nyelv egyszerre emlékeink „forrása, hordozója, és újjáteremtője”, rámutató és létesítő szereppel is bír, emiatt nem feltételezhetjük azt, hogy a fikcióval ellentétben az önéletrajz a nyelv előtti eseményekről számol be, vagyis a visszatekintő szövegben megalkotott önéletrajzi én gondolatát járja körül.[4]

A fent felsorolt művek közül önkényesen kiemelek és vizsgálok meg közelebbről négyet az elmúlt hat esztendő terméséből, melyek jellegadó vonásaiban a számos eltérés mellett közös ismérvek is felfedezhetők. A posztmodern törekvésekkel nem rokonszenvező Jókai Anna egy újságinterjúban is megerősíti a szerző és az olvasó közötti Lejeune-féle autobiográfiai paktumot[5], vagyis hogy önéletírásában hiteles tényeket fog elmondani, sőt, arra készül, hogy röntgenképszerű pontossággal világítsa át múltját.[6] Vállalkozását illetően alig vannak kételyei, csak érintőlegesen reflektál a biosz elbeszélésének nehézségeire. Konrád György, Lator László és Vida Gábor, anélkül, hogy az olvasóval kötött hallgatólagos szerződést teljesen felbontanák, hosszabban elmélkednek műveikben az emlékidézés problematikájáról, valamint a fikció és a valóság kapcsolatáról.

 

Lator László: „az elbeszélés a féltudat ismeretlen vonzástörvényei szerint alakul

Már a kötet címe[7] is előrevetíti, hogy emlékeink csak töredékesen hívhatók elő, a fülszöveg pedig a következőképpen részletezi a szerző dilemmáit: „Nem írtam naplót, nem volt hozzá se türelmem, se tehetségem. És mert csak emlékezetemre hagyatkozhattam, ez a múltidéző könyv szeszélyes, hiányos. Ki ne tudná: mindenfélével, jóval-rosszal zsúfolt elménk torzít, átrendez, ezt a részletet homályba meríti, amazt aránytalanul erős fénybe emeli. Nem írhattam hát hagyományos önéletrajzot, történetem nem az elején kezdődik, nem is szabályosan folytatódik, rendje önkényes, akár egy-egy mondatban is többféle idő csúszik össze, az elbeszélés a féltudat ismeretlen vonzástörvényei szerint alakul, ezért a hosszú, erre-arra indázó, túlterhelt mondatok, a tagolatlan szöveg.” Jóllehet az élettörténet lejegyzése évtizedekkel az események után történik, de, amint Szávai János Piaget-re hivatkozva kibontja, az emlékek töredezettsége, romlása mellett bekövetkezhet azok „minőségi javulása”, mivel az időközben szerzett tapasztalatainknak köszönhetően addig homályos részleteket megértünk, ekképpen hézagos emlékeink pontosabbá válhatnak, kiteljesedhetnek.[8] Másrészről azáltal, hogy a szerző memóriája megbízhatatlanságára hivatkozik, paradox módon nem a hitelességét csökkenti, ellenkezőleg, őszinteségének köszönhetően megbízhatóbbnak tűnik az olvasó előtt.

Az idősíkok összecsúszása, az emlékek „szeszélyes” feltárása nem szokatlan az önéletíróknál. „Emlékezetünkből minden rendezetlenül tör elő. Ezt a rendezetlenséget fogom utánozni. Amikor múltam felidézésére indulok, nincs pontos útitervem”[9] – töpreng Julien Green önéletírásában. Ugyanezt latolgatja André Gide is: „Úgy írom le az emlékeimet, ahogy jönnek, nem is próbálom elrendezni őket.”[10] Az asszociációs emlékezőtechnika a magyar emlékező irodalom tradíciójába is beépült, ám miképpen Ferencz Győző összegzi, „[m]agyar nyelven nem sok hasonló írásmű született, amely az emlékező tudat működését nyelvileg ilyen eredeti és leleményes módon modellálja.”[11]

A kötet makroszerkezetét tekintve időrendben halad, de egy-egy fejezet, sőt sokszor egy-egy mondat is több évtized történéseit sűríti magába. Lator László életének visszajátszása „nem az elején kezdődik”, ellenben egy olyan meghatározó élménnyel, az azt kettétörő második világháborús behívóval és annak következményeivel indítja emlékezetfolyamát, amely fejlődési folyamatára és versvilágára is meghatározó hatással bírt, vagyis nemcsak spontán múltidézésről beszélhetünk, hanem tudatos alkotói technikáról is, amellyel élete alapvető tapasztalatát választja kiindulópontként.

A múltmozaikok bőséges halmazából csak egy szűkebb elemű rész válhat a kötet alkotóanyagává, máskülönben túlzottan terebélyessé bővülne az ön-írás, nagy jelentősége van azonban annak, hogy melyik az a részhalmaz, amelynek elemei A megmaradt világba beépülnek. A költő felidézi, hogy Kutlán István tanította meg a „hatékony hiány”, a „bevégzetlen teljesség” szerepére a festészetben, arra, hogy „nem kell minden vonalat meghúzni, minden részletet aggályosan kidolgozni, hogy egy-egy folttal, tárgytöredékkel egy-egy kiválasztott valóságdarabról mindent el lehet mondani.” (34.) A születésének kilencvenedik évfordulójára készült interjúban ezt azzal egészíti ki, hogy „azoknak a vonalaknak, amelyek végül megmaradnak, nagyon pontosaknak kell lenniük.”[12] A kiemelés eme módszere nem csupán a versek végső megformálására hatott, de A megmaradt világ egyik szerkesztőelvévé is vált.

A műfaji besoroláson eltöprengve ki kell térnünk arra, hogy a múltidézés három egységre bomlik: a filmes metaforát előhívó, a kötet javát kitevő Visszajátszás esszészerű önéletrajzi visszaemlékezéseibe műértelmező részeket is belesző a szerző, míg a színházi metaforát felelevenítő Zsinórpadlás nem pusztán műelemző – pontosabban nemcsak az alkotófolyamatba betekintést engedő, költészetének forrásvidékeire elkalandozó – fejezet, hanem emlékezetfoszlányok is tarkítják. Az írott változathoz kapcsolódik a mellékletben található hanganyag, a Kelevéz Ágnes által készített életút-interjú, amelynek rövidített formája sokkal inkább lineáris vonalvezetésű, mint a Visszajátszás. Ferenc Győző megközelítésében Lator László képlékeny műfajú visszatekintése műfajteremtő szellemi fejlődésregény, de semmiképpen sem az augustinusi, rousseau-i vagy goethei értelemben önelemző, a költő műve Szabó Lőrinc önboncolása és Vas István korfestése között helyezkedik el, líraelméleti fejtegetései pedig Nemes Nagy Ágnes esszéivel hozhatók párhuzamba.[13] Mindemellett a kötetet olyan fejezetek is színesítik, mint az útirajz jellegű Utak Rómába, és a Sárközi Mártáról szóló portrészerű Márta. Egyetérthetünk az irodalomtörténésszel abban is, hogy A megmaradt világ a szerző költészetének életrajza, mellyel életműve teljessé vált.[14] Miképpen Lator László egész élete, úgy emlékezései is költészet és létezés szimbiózisát tükrözik.

 

Konrád György: „Az volt az életem, amire emlékszem.”

A Falevelek szélben[15] alcímében (Ásatás 1.) szereplő motívum, amely az emlékidézéssel összekapcsolva a Harangjátékban[16] is felbukkan, közvetettebben ugyan, de szintén utal az emlékek előhívásának[17] nehézségeire. A múltfeltárás eme módszerét így bontja ki a szerző: „Kedvem volt az ásáshoz a saját memóriámban, megy a meszesedés úgyis magamagától, és kedvem volt ahhoz is, hogy elmeséljem, amit találtam, ahogy a múlt képei lassú mozgásokat végeznek egymás körül. Az elmesélhető dolgok mennyisége végtelenszer nagyobb, mint a megírhatóké. Az önkény műve, hogy mit emelek-választok ki belőlük. A szerző nem tudhatja, hogy mit fog írni, mert nem tudja, hogy ő maga ki lesz holnap, és hogy tudatának melyik birtokán fog kóborolni és megtelepedni.” (53.)[18] Konrád életének azon színtereit, eseményeit, szereplőit, amelyeket a Falevelek középpontba állít, különböző perspektívákból nagyobbrészt már a korpusz korábbi darabjaiból is megismerhettük, hiszen az írói oeuvre-be kezdetektől beépültek az autobiográfiai elemek, de minden esetben „[a]z értelmező feladata eldönteni, bizonyos alakzatok folytonos visszatérése a művészi értéket csorbító önismétléshez vezet-e az adott szerző esetében, vagy éppen jelentésgazdagító szerep tulajdonítható neki.”[19]

A kötet hátsó borítóján található szöveg a regény műfajába sorolja az alkotást, pontosabban „strófákból, egyoldalas etűdökből összeállított regényfolyamként” jellemzi azt, amely „képzettársítások, visszaemlékezések, elmélkedések és fantáziajátékok sorozata.” Utóbbi meghatározás, valamint az elbeszélés „hézagossága” miatt a Falevelek megszorításokkal nevezhető önéletrajznak, a szerző többszöri nekirugaszkodással, más-más látószögből igyekszik feltérképezni életútja egyes elemeit. Ha nem a visszatekintés perspektívája érvényesülne a műben, akkor kis egységekre való tagolódása és a szöveg folyamatosságának hiánya miatt arra is gondolhatnánk, hogy vaskos naplót tartunk a kezünkben, amelynek oldalait – a címben szereplő, az írás metaforájaként is értelmezhető falevelekhez hasonlóan – a szél összekeverte, ezáltal széttépve a kronológia linearitását. Valójában azonban az asszociációs emlékezőtechnikát képezi le, ahogyan a „belső mozgóképcsarnokból” előhívott emlékek egyoldalas „strófákba” rendeződnek, amelyek szerteágazó kapcsolódásaikkal, az idősíkok sokszori váltogatásával, gyakori ismétlésekkel Lator László visszatekintésétől eltérő módon ugyan, de ugyancsak az emlékezés folyamatát modellezik. Mindamellett, hogy ezt a processzust a memória játékának esetlegessége jellemzi („Az volt az életem, amire emlékszem.” [6].), tárgya, a múlt egyre inkább függetlenedik az elbeszélőtől: „...tőlünk függetlenül úszkál a rohanva álló időben.” (5.); „Ami belőlem az írás szűrőjén áthatol, az már nem én vagyok, az már ott nyugszik a könyvben, én meg itt lopakodom tovább, nyugtalanul és befejezetlenül.” (168.) A főhős és a narrátor közötti distanciát nyomatékosítja a Konrád alteregójaként felbukkanó Kalligaro személye is, akit a szerző már a Kakasok bánatában[20] is színre léptetett. („Általa az ént egy kissé eltávolítom magamtól.” [27].) Ez a gondolatkör továbbvisz a fikció és valóság relációjának vizsgálatához, Konrád György már a Harangjátékban is eltöprengett ezek kapcsolatán, és az ottani gondolatait szó szerint átemelte a Falevelekbe is: „Két tézis a kiindulópontom, az egyik: az önéletrajzi regényben minden igaz. A másik: az önéletrajzi regényben semmi sem igaz, mert minden elbeszélés eleve fikció, mese.”[21] Ilyen típusú megközelítéssel Lator László munkájában nem találkozunk, rokon ugyanakkor ez a felfogás Vida Gáboréval.

 

Vida Gábor: „minden úgy történt immár, ahogy el tudom mesélni.

A marosvásárhelyi író gyermek- és ifjúkora súlyponti élményeit tárja fel Egy dadogás története[22] című életregényében, és – néhány kitérőtől eltekintve – csak az egyetemi évek kezdetéig görgeti előre elbeszélése fonalát. Kötetében vissza-visszatér a történetmesélés útvesztőihez. „Mit lát ebből a nagyapám és mit láttatok vele” (30.) – tűnődik a koncepciózusság veszélyén, de számol a  valóság fikcióvá konstruálásának lehetőségével is: „…hiába írok le mindent pontosan úgy, ahogy történt, vagy ahogy legjobb tudásom szerint megesett, mert azonnal fikció lesz belőle, kitaláció, ami újabbakat vonz magához, mindig a mondhatóság mentén haladok a történet vége felé, ami lehet, hogy az igazság, de ki tudja ezt most megígérni?” (33.), másutt arra a következtetésre jut, hogy „minden úgy történt immár, ahogy el tudom mesélni.” (48.) Egy interjúban a fenti problémakört feszegető kérdésen így töpreng a szerző: „Azt mindenki tudja, hogy ha valamit elmesél, a következő alkalommal már nem csak arra emlékszik, ami történt, hanem arra is, ahogyan elmesélte, a mondhatóság érdekében mindig engedményeket teszünk, és a kitalált történeteknek is megvan a maguk igazsága.”[23] Egy másik beszélgetésben pedig azt taglalja, hogy „persze vannak a könyvben betoldások, olyan megoldások, amelyeket én tettem be. Mint például a nagyapám halálát, ami az én utolsó igazságszolgáltatásom, gesztusom felé. Nem így történt, de azt gondolom, hogy ennyi jár neki.”[24]

A címbéli dadogás egyfelől megjelenik az egyén szintjén, Vida Gábor értelmezésében ez a beszédhiba abból a lelki rétegből származik, amelyből a gátlásosság és a szorongás, ugyanakkor a narrátor szerint nem ez az artikulációs nehézség a főhős problémáinak gyökere, azoknak csupán tünete, de olyan szimptóma, amelyhez további következmények társulnak. A dadogás miatt ugyanis a főszereplő átfogalmazza a mondanivalóját, nem azt foglalja szavakba, amit igazán szeretne, hanem azt, amit tud. Másrészt a dadogás felfogható annak metaforájaként, ahogyan a szűkebb vagy tágabb közösség a valósághoz való viszonyát kifejezi. Ha az önéletrajzi olvasatot nézzük, akkor ez a címbéli fogalom akár a történetmesélés bonyolultságának hasonlataként is interpretálható – valóság és fikció komplex kapcsolatának nézőszögéből.

A lejeune-i autobiográfiai paktum értelmében az alapműhöz kapcsolódó másodlagos szövegek alapján dönthető el, hogy önéletrajzként olvasható-e egy irodalmi alkotás. A kötet belső borítóján található fülszöveg kiemeli, hogy a regénybe beépül Vida Gábor „életrajza”, „élettörténete”, továbbá, hogy e könyv „írói pályakép, egy térségnek és magának az önéletrajziságnak is a regénye.” Ugyanakkor, mint György Péter megállapítja, Vida önéletírása, aki egyébiránt a belső címoldalon a zárójelbe tett regény alcímet használja, „az önéletírói paktum szerződésajánlatát vonja vissza, s teremti meg ugyanott a fiktív szöveg lehetőségét”[25] – részben összecseng ez a megállapítás a fiktív és a valós elemek viszonyáról szóló fenti idézetekkel. Mindent tekintetbe véve egyetérthetünk Bán Zoltán András megfogalmazásával, miszerint Vida Gábor kötete „az önéletrajzi és a fikciós regény határmezsgyéjén araszol”[26]. Egészen más Jókai Anna megközelítése, aki a kitalált elemeket teljesen ki akarja szorítani kötetéből.

 

Jókai Anna: „Írói szabadság? Dokumentum regényben kitalált személy?”

Az Átvilágítás[27] címe is sugallja az írói szándékot, a kötet első oldalain pedig bővebben kibomlanak az önportré megalkotásának elvei. A szerző megismétli az idézett újságinterjúban tett állítását, vagyis hogy az életéről készült felvétel előhívása és értelmezése közben a tényszerűségre törekszik, nem kíván retusálni, és „színezett képeket” hátrahagyni. Az írónő, akárcsak a hetilap hasábjain, kötetében is számon kéri, ha az önéletrajzi műveket kitalált elemek tarkítják. Szabó Magda Für Elise című művéről így vélekedik: „Profi módon megírt ál-dokumentum, fikció… A fantázia már terrorizálta a valóságot.” (231.) Később hozzáfűzi: „Írói szabadság? Dokumentum regényben kitalált személy?” (239.)

Jókai Anna szerint az őszinteségben sem jó mértéktelennek[28] lenni, és átlépni azt a mezsgyét, amelyen túl már „[a] lélek mélyén szunnyadó örök szentséget” gyaláznánk meg. Megállapítását így árnyalja tovább: „... nem fogok hazudni, de megkeresem azt a pontot (határvonalat), ahol meg kell állnom. Nem fényezni sem magam, sem a sorsomba fonódott embereket. De bosszút sem állni vélt vagy valós sérelmekért... Az őszinteségnek is megvan azonban a veszélye. Ez a veszély a mértékben rejlik. Tudni kell elhallgatni. Irgalmasan ítélni.” (6.) Ő is hivatkozik arra, hogy van, ami a feledés homályába merülhetett, „[d]e odaát azt is feljegyezték.” (7.) – teszi hozzá. Őszinteségével és a korlátok érzékeltetésével a hitelesség légkörét teremti meg.

A hetvenötödik születésnapi ünnepség utáni hétköznapokban gondolkodott el először az önéletírás lehetőségén, de ekkor még túl korainak érezte, attól tartott, hogy a teljes, illetve a teljesnek vélt igazság feltárásával másokat és önmagát is kellemetlen helyzetbe sodorhatná. 2015 pünkösdjén végül hozzálátott a „confessio” megírásához, amelyre memoárként, életrajzként, vallomásként, gyónásként, és a műveihez kapcsolódó segédanyagként is tekint. Az írónő munkája illeszkedik leginkább a hagyományos értelemben vett önéletrajzok sorába, bár a rendszerváltáshoz érve, amikor figyelme a külső események felé terelődik, egy-egy szakaszban a memoár-jelleg erősödik fel. Az Átvilágítás a Szent Ágoston-i, rousseau-i önvizsgáló, önleleplező vonulathoz áll közelebb, a kötet elsősorban a főhős önmagával vívott harcáról, fejlődési folyamatáról[29] szóló – olykor fájdalmasan – őszinte önvallomás. Szávai János a rousseau-i Vallomásokat elemezve összefoglalja az ágostoni alapmű, a reneszánsz személyes irodalom és a XVIII. századi memoárregények örökségére épülő Confessions legfontosabb ismérveit. Ez a tömör megfogalmazás Jókai Anna kötetét is találóan festi le: „… egy izgalmas személyiség ellentmondásokban gazdag, törésekkel teli életútjának egységes szempontú, határozott perspektívájú ábrázolása, a hitelesség igénye, önvizsgálat, a változás, fejlődés érzékeltetése, árnyaltabb emberábrázolás, elbeszélő forma, és az elbeszélésnek reflexiókkal való megszakítása.”[30] A narrátor szigorúan viszonyul a főhőshöz, ugyanakkor a distancia nem végletes múltbéli énjével szemben: „Szigorúan, nagyító alatt boncolom a múltamat. Mégis: igyekszem szeretni is azt a tévelygőt, aki voltam.” (7.) A szerző egyenes vonalúan szövi elbeszélése fonalát, csak ritkán fordul elő, hogy engedve az asszociatív emlékezetnek megtöri azt, és egy-egy szál elvarrása miatt előreugrik az időben. („Írásban megőrzőm a linearitást –, gondolatban gyakorlom...” [7.]) Ha ezt mégis megteszi, utána egyből visszatér a kiindulóponthoz, és onnan folytatja önportréját, ahol megszakította.

Bár az Átvilágítás és a Falevelek különböző szerkezetűek, az indítás és a zárás hasonlóságokat mutat. Mindkét alkotó a születés körülményeivel kezdi élettörténetét, Konrád a világra jövetelét a mindentudó narrátor szerepéből láttatja[31], de később az ismertetett módon relativizálja a saját életéről szerzett tudását. Jókai Anna, ragaszkodva a ténybeli hitelességhez, szükségesnek tartja megjegyezni, hogy a kezdeteket a másoktól hallott történetek alapján rekonstruálja. A befejezésben is felfedezhetünk párhuzamos motívumokat, hiszen mindkettőjüknél visszatekintő összegzés olvasható az utolsó oldalakon. Konrád ily módon gondolkodik: „Az életem talán nem volt vereség, inkább makacs válasz egy kihívásra, amely kintről jön, a történelemből, a véletlentől, felsőbb hatalmak akaratából.”; „Kevéssé érdekel, hogy mit mondanak rólam, jobban felcsigáz, hogy a regényemen át kisétálhassak a képből, mint a kínai festő, aki a festett tájba átlépve eltűnt egy sétaúton.” (500.) Mint hivatkoztam rá, Jókai Anna summázatában nem művészetét, hanem lelki fejlődési folyamatát tekinti legfontosabb teljesítményének. Az írónő ekképpen tűnődik tovább: „Nem szenvelgés és nem is nagyképűség, ha azt mondom: az életművemet befejeztem. Ha megkérdezik (már csak udvariasságból is), «min tetszik dolgozni?», azt felelem «kérem szépen, a halálomon. A halálomon dolgozom.»” (302-303.)

E részleges felsorolásból is kitűnhet, hogy az elmúlt néhány év az introspektív próza bőséges termésével gazdagította a magyar irodalmat. A megidézett alkotások egyike sem csupán az empirikus adatszerűség (információs réteg) megragadására törekedett, bennük a történeti és a metaforikus referencialitás eltérő arányokban vegyült. Felidéztük, hogy Szávai János, az egész és a rész igazságának kapcsolatában elmélyedve, József Attila sorait idézte fel, de eszünkbe juthatnak erről Arany János gondolatai is: „Csakhogy nem ami rész szerint igaz, – / Olyan kell, mi egészben s mindig az.”[32] Ez nehéz kihívás elé állítja a biosz szöveggé formálóját, főképpen akkor, ha a tényszerűség követelményeinek is meg kíván felelni, amely szándék az új irodalmi törekvések térhódításával párhuzamosan sem kopott ki az én-elbeszélésekből. Az elemzett önportrék a múlt legfontosabb erővonalainak megragadását tűzték ki célul. Az egészből való kiemeléskor azonban azzal a problémahalmazzal kell a szerzőknek szembesülniük, amelyet Márai Sándor így foglal össze: „az élet az író számára gyanús anyag, s csak módjával, preparált állapotban lehet felhasználni belőle valamit.”[33] Ez további tanulmányok tárgya lehetne, itt csak elégedjünk meg egy újabb Arany János-i útmutatással az idézett költeményből: „Azaz – magyarra téve a szavak: / »Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak«;”.

Az önéletírás megalkotásában súlyponti kérdés, hogy milyen életszakaszban, tehát milyen perspektívából íródik. A nézőpont távolsága azonban felveti az önéletrajz egyik sajátos korlátjának kérdéskörét, amelyről Konrád György és Jókai Anna is vallanak műveikben. Mindketten úgy látják, hogy igazán hiteles visszatekintést csak az élet lezárultával adhatna a szerző: „…ha tudni akarná, hogy ő maga milyen, akkor a halálán túlról kellene visszanéznie a biográfiájára, amiből az következik, hogy az ember nem ismerheti meg önmagát, mert nem tudhatja, hogy milyen volt az élete a halála fényéből visszanézve.” (6.) – véli a Falevelek szélben írója. Ezzel a gondolattal összecseng, de benne tovább is szövődik metafizikai síkon, az Átvilágítás szerzőjének felvetése: „… befejezett, teljes memoár nincsen. Ha sikerülne is a halál pillanatáig elvezetni, akkor is csonka maradna. Nincs képességünk, hogy a küszöb után még visszaszóljunk, akár egy tőmondatot is – vagy csupán egy jelzőt – édes-ékes magyar nyelven, arról, hogy mi ez és milyen…?” (302.)



[1] Szávai János: Az önéletírás. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1978.

[2] Szávai János: Az igazat mondd, ne csak a valódit. Paradigmaváltás a magyar önéletírásban. In: Alföld 2006/3. 49.

[3] Dobos István: Az én színrevitele. Önéletírás a XX. századi magyar irodalomban. Balassi Kiadó, Budapest, 2005, 7.

[4] Dobos István: Az én színrevitele. 9., 13.

[5] Philippe Lejeune francia irodalomtörténész 1975-ben megjelent híres tanulmánykötetének (Az önéletírói paktum) bevezető értekezésében az önéletírást szerződéses műfajként definiálja. Az „önéletírói szerződés” azt erősíti meg, hogy a mű szerzője, elbeszélője és szereplője azonosak, az ehhez szorosan kapcsolódó „referenciális paktummal” pedig az író arra tesz ígéretet, hogy a fikciós formákkal szemben a szövegen kívüli valóság „hiteles másolatát” adja.

[6] „Korábban sok olyan memoárt olvastam, ahol dühödten felsikoltottam, hogy nem igaz, hazudik. Mindenki megpróbálja fényezni a múltat, de én elhatároztam: nem teszem, csak átvilágítom, olyan lesz, mint egy röntgenkép.” Halász Csilla: Vízszintesből függőlegesbe. In: Heti Válasz. 2016.12.12. és http://valasz.hu/kultura/vizszintesbol-fuggolegesbe-121897 – Letöltés: 2018.06.10.

[7] Lator László: A megmaradt világ. Emlékezések. Bővített kiadás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012.

[8] Szávai János: Az önéletírás. 71.

[9] Idézi Szávai János: Az önéletírás. 87.

[10] Idézi Szávai János: Az önéletírás. 87-88.

[11] Ferencz Győző: „Nem kell minden vonalat meghúzni” In: Lator László: A megmaradt világ. 268.

[12]Tudatos értelemmel rendbe tenni, amit az ösztön sugall” Lator Lászlóval beszélget Major László és Ménesi Gábor. In: Forrás. 2017/ 11. szám. 53.

[13] Ferencz Győző: i.m. 268-270.

[14] Ferencz Győző: i.m. 286.

[15] Konrád György: Falevelek szélben. (Ásatás 1.), Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018

[16] „Háziiparos vagyok, biográfiám eseményes részét, a leghosszabbat befejeztem. Most éppen ások. Lehet, hogy az ásatás végtelenné húzódik.” (7.) „Szürke foltokat szeretnék föleleveníteni, elfoglal az ásatás az agyamban, kép adja a képet.” (12.) In: Konrád György: Harangjáték. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009.

[17] Mekis D. János monográfiájában felhívja a figyelmet arra a megközelítésmódra, amelyben az emlékezet „közvetítő instancia” a valóságos események és a szövegben megformált önéletrajz között, „a memória biztosítja az önéletrajzi szöveg előzetes megszervezettségét”, az intellektus befejezi a szövegalkotást, azáltal, hogy „a célképzetek és az értelem megjelölésével” az élet szándékait artikulálja. In: Mekis D. János: Az önéletrajz mintázatai – a magyar irodalmi modernség hagyományában –. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2002. 54-57.

[18] Konrád emlékezetfolyamára jellemző módon az idézet első sora egy szó eltéréssel a műben megismétlődik a 488. oldalon.

[19] Mekis D. János: i.m. 20.

[20] Konrád György: Kakasok bánata. Noran Kiadó, Budapest, 2005.

[21] Konrád György: Falevelek szélben. (Ásatás 1.) 32. és Harangjáték. 267.

[22] Vida Gábor: Egy dadogás története. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017.

[23] Megkérdeztük Vida Gábort. Bárkaonline. 2017.11.21. http://www.barkaonline.hu/megkerdeztuek/6060-megkerdeztuk-vida-gabort – Letöltés: 2018.07.19.

[24] Vida Gábor: Megírtam, elmeséltem, elvicceltem, elsírtam, amit lehetett – Vida Gáborral Szekeres Dóra beszélgetett. 2017.07.19. http://www.litera.hu/hirek/vida-gabor-megirtam-elmeseltem-elvicceltem-elsirtam-amit-lehetett – Letöltés: 2018.07.19.

[25] György Péter: Egy regény regénye – az erdélyi változat. In: Alföld, 2018/3. 100.

[26] Bán Zoltán András: A diadalmas beszédhiba. In: Kalligram, 2018/2. 86.

[27] Jókai Anna: Átvilágítás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2017.

[28] Erről a mértékletességről eszünkbe juthat a Delphoiban található Apollón-templom előcsarnokának egyik oszlopán olvasható  bölcsesség a μηδὲν ἄγαν, azaz a „Mindent módjával” („Semmiből se túlságosan sokat”)  szentenciája, már csak azért is, mert az önéletírás maga pedig egy másik görög bölcsességet hívhat elő emlékezetünkből, a γνῶθι σεαυτόν, az „Ismerd meg önmagad” parancsát. 

[29] Élete legfontosabb eredményének nem művészetét tekinti, hanem azt az utat, ahogyan eljutott az uralkodási, birtoklási vágytól odáig, hogy már csak arra vágyódik, hogy másokat szolgálhasson. (302.) Ugyanakkor ennek eléréséhez eszköz volt az irodalom is: „Én az írással ki akartam tisztogatni magamból a szerzett és örökölt szennyet...” (164.) Egy másik helyen pedig ezt olvashatjuk: „Az én menekülő útvonalam mindig az írás volt.” (266.)

[30] Szávai János: Az önéletírás. 30.

[31] „… ahogy cifra viszontagságok után kidugtam a fejemet az anyám testéből, rögtön gondolkodóba estem, hogy vajon egészen megszülessek-e, vagy már az emberré válás kezdetén inkább megálljak-e ezen a bonyodalmas úton, s netán inkább visszaforduljak-e.” In: Konrád György: Falevelek szélben. (Ásatás 1.), 5.

[32] Arany János: Vojtina Ars poétikája.

[33] Idézi: Mekis D. János: Az önéletrajz mintázatai. 5. (Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Második kötet. I/6.)

 

Megjelent a Bárka 2019/3-as számában.


Főoldal

2019. július 30.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Szálinger Balázs: Lispeszentadorján, prémium eseményekSzondy György verseiMohácsi Balázs verseiSzilágyi András versei
Prózák
Kései házasságHaász János: Apa csak egy voltCsabai László: HármanPapírváros-szilánkok
Kritikák
Túl a teljességen - a 361°-rólNyelvek, világok, határok - Tóth László Wittgenstein szóvivőjérőlAz árulás testi kényszereRóni a kilométerek mondatait
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA