Színházi programok

kovfejl111



DARVASI FERENC

 

„bármi történt, az föl van vállalva, azzal szembenézek"

Beszélgetés Kovács Lajos színésszel


Kovács Lajos 2009. február 9-én töltötte be 65. születésnapját. Kalandosnak nevezhető életét nagy sikerek, de kudarcok is kísérték. A szakmai elismerés mindeközben nem kerülte el: volt a Filmszemle legjobb férfi karakterszínésze (2003), s a Jászai Mari- és Hekuba-díj, valamint a Filmkritikusok díja (1994) mellett a szaloniki filmfesztivál legjobb férfi alakítása is az övé lett (1994), 2004-ben pedig a Magyar Köztársaság érdemes művészének választották. A kerek születésnap apropóján készítettük vele ezt az interjút, és az örömteli tény miatt, hogy néhány éves kihagyás után újra láthatjuk őt színpadon és filmvásznon egyaránt. A beszélgetés folyamán a szerepformálás rejtelmei, a pályakezdés és a régi munkák, a filmes és a színházi alakítások ugyanúgy szóba kerültek, mint a jövőbeli tervek.

Kezdjük az alapoknál. Miért választottad éppen ezt a pályát? Mikor és minek, illetve kinek a hatására fogant meg benned az ötlet, hogy színész leszel?


Apám meg anyám Bátaszéken a MÁV-kórusban énekeltek, s emellett amatőrszínházat csináltak. Kisgyerekkoromtól láttam őket játszani, nagyon komoly darabokat vettek elő. Anyám végtelenül jó, zseniális komika volt, apám pedig egy drámai színész.


Akkor gyakorlatilag természetes volt neked ez a miliő...


Nem, nem volt az. Van, aki azt mondja, hogy ő mindig is érezte, tudta, hogy színész lesz. Én nem. Rendkívül magányos gyerek voltam. Az órákon mindig álmodoztam. Minden a szavalóversenyekkel kezdődött. Elővettem egy verset, és csípőből megcsináltam. Ha nem is értettem, miről szól az adott költemény, tudtam, hogyan kell azt kezelni. Zsinórban nyertem a szavalóversenyeket általános iskolás és gimnazista koromban is. Főleg romantikusokkal, Baján, a gimnáziumban például Schiller A búvár című balladájával. Nézd, a miénk - drága bátyám fogalmazta ezt meg így - egy úgynevezett gyökértelen család. Se nem nemesi, se nem paraszti, se nem iparos família. A szüleim vasutasok voltak, így az intellektuális vonal hiányzott nálunk. Mint első generációs értelmiségi, a saját tíz körmömmel kellett mindent kikaparnom magamnak. Az orvosi egyetemre jelentkeztem és a Színművészetire. De azt se tudtam igazából, mi az, hogy színészet, nyilván. Az orvosira nem kerültem be, mert bohócot csináltam magamból és a tanárokból is. Azt kérdezték tőlem a felvételin, milyen lehet az amőba. Én pedig mutattam a kezeimmel, eljátszottam nekik, hogy egy amőba körülbelül milyen. Persze, hogy kirúgtak. Elsőre a Színművészetire sem vettek föl. Ekkor a bátyám felhívott magához Pestre, lakhattam nála, de azt a feltételt szabta, hogy a következő évben jussak be a színiakadémiára. Az alatt az egy év alatt jól helyre tett engem - úgy, hogy összesen három vagy négy mondatot szólt hozzám, meg egy Kassák-könyvet adott a kezembe. Másodjára már felvett Ádám Ottó a Színművészetire.


A főiskola után hogyan kerültél Békéscsabára?


Ezerötszázan jelentkeztek a Színire, ebből tizenötöt vett föl Ádám, s ebből két év alatt még ötöt eltávolított. Tízen végeztünk, négy lány és hat fiú. Én egy közepes főiskolás voltam. Olyan „bátaszéki". Hiszen egy 5000 fős településről kerültem be a budapesti elitbe. Így mondom, hogy elit, mert például Szilvássy Annamária nálam oda tartozott, mint osztálytárs. A szélhámosnő című film főszerepét már eljátszotta, mire a főiskolára kerültünk. Bementem a moziba, és láttam a vásznon azt a nőt, aki nekem az osztálytársam volt. A többiek mind pestiek voltak, rajtam és a debreceni Uri Pistán kívül. Ők könnyedén, azonnal kaptak szerződést a színházaknál. Ádám Ottó többeket elvitt a Madáchba, Vajda Laci Szolnokra került. Én pedig ott ültem egyedül a Vas utcai diákszállón. Egyszer keresett két férfi a portán, Vass Karcsi és Miszlai István Békéscsabáról [előbb Miszlai, majd Vass töltötte be a 60-as években a békési megyeszékhelyen az igazgatói posztot; s mindketten voltak főrendezők is ugyanitt]. Szerettek volna velem beszélni, elindultunk az Erzsike presszó felé, de egy idő után eltűntek. Megfordultam, és azt láttam, hogy hátulról méricskélnek; megnéznek maguknak, mint egy barmot. Ez nagyon fájt akkor, csak most nevetek rajta. Az Erzsikében azt mondták, leszerződtetnek Csabára. Persze nem tudtam, mi az, hogy színház. Egy kis bőrönddel elindultam Bátaszékről, volt akkor még közvetlen vonat, éjszaka érkeztem meg, valamikor '67-ben a békéscsabai állomásra - ami pontosan olyan állapotban van, mint akkor, negyven éve.


Milyen volt a békéscsabai 12 év?


A főiskolán játszottunk Bródyt, vagy Brechtet, akit Ádám Ottó nagyon szeretett. De az nem ugyanaz, mint amikor közönség van bent, ami nekem elsőre nagyon szokatlan volt. Nem ismertem magam, nem tudtam, ki vagyok. Próbáltunk, és én abszolút nem is sejtettem, hogyan és miért kell felmennem a színpadra. Elölről kezdtem mindent. A főiskola akolmelege, biztonsága után aknás lett a terep. De elég hamar észrevettem, hogy nem jól működnek itt a dolgok. Láttam, hogy bizonyos színészek minden darabban ugyanazokat a megoldásokat választják. Aztán ezt szóvá is tettem, ami nem aratott osztatlan sikert. A társulat fele kedvelt engem, a másik fele nem. Nagyon fontos, hogy az embert szeressék. Na, most én nem igazán voltam szeretnivaló, mert még nagyon kerestem a helyem a világban és a színpadon. Ez a kettő, az életem és a színház azonos minőségű dolog volt nekem, egyenlőségjelet tettem ezek közé. De ha sikerült is valamit jól megoldanom, a kollegák azt mondták, Lajos nehéz eset, túl nehéz. Egyre inkább eltávolodunk velük egymástól, ez nagyon fájt. Sokat csipkedtek a kollegák, de valószínűleg jogosan. Összeröhögtek a hátam mögött, kitiltottak a színészklubból két évre. Attól mégis gyönyörű volt az egész, hogy ekkor születtek a gyerekeim, a feleségem mindenben segített, és a közönség nagyon szeretett. Ellentmondásos és labilis voltam. Főleg a mesejátékokban sikerült olyan speciális játékokat kitalálni, amelyek aztán önbizalmat adtak. Gyűlöltem a közhelyességet, és igyekeztem elkerülni, hogy estéről estére ugyanolyan legyek. Elhíresült rólam, hogy minden alkalommal másmilyen, kiszámíthatatlan vagyok. Pedig ez így nem igaz, mert a szerep alapja ugyanaz volt, csak abból kiindulva tértem el valamennyire. És nem azért, hogy a kollegáimat kikészítsem, játékképtelenné tegyem. Csupán a rutinmegoldásoktól szerettem volna magamat és őket is megkímélni. Mert a rutin nem más, mint felszínesség.


Ezután a szolnoki színházba kerültél, a legendás rendező, Paál István keze alá...


Csabán 12 évig keresgéltem, és igyekeztem megkapaszkodni. Ez sikerült, még ha paradox módon is. Engem tulajdonképpen kirúgott Békéscsabáról Jurka László igazgató. De én ki is akartam rúgatni magam egy idő után. Ballaszttá vált számomra ez a színház, nem volt fejlődési lehetőség. Éreztem, hogy el kellene innen mennem. De hiába hívott Kaposvárra Zsámbéki Gábor, nem írtam alá a szerződést, a gyerekek miatt, nem akartam a családtól messzire kerülni. Utolsó lehetőségként mentem el Paál Pistához, aki, mikor meglátott, nem szólt semmit, csak átölelt. Kiderült, hogy már ismert Vajda Laci révén, aki azt mondta Istinek: neked egyszer dolgoznod kell Kovács Lajossal! Szolnokon a kezdetektől otthon éreztem magam. Hogy ennek mi volt az oka? A kollegák elsősorban: Andorai Péter, Hollósi Frici, Udvaros Dorottya, Nagy Zoltán, Egri Kati. Akkor a Szigligeti Kaposvárral karöltve a legizgalmasabb és legtöbbet vállaló színház volt. Budapestről jöttek le megnézni azokat a darabokat, amiket a fővárosban senki sem mert megrendezni. Paál Pista több Albee-drámát is bemutatott, Beckett-től pedig A játszma végét, és még sorolhatnám. Emlékszem, ahogy vége lett egy-egy előadásnak a Szobaszínházban, az emberek nem álltak föl 20-25 percig. A közönség fele ott maradt, maguk elé néztek az emberek, a földre, mi pedig nem öltöztünk vissza, és bár kicsit zavarban voltunk egymástól, aztán beszélgetni kezdtünk. Nagyon szerettek minket, és mi is a közönségünket. Ezeket az estéket nem felejtem el soha.


Mit tanultál meg elsősorban Paál Istvántól?


Korábban mindig azt hallottam: felelj meg a többieknek, olyan legyél, mint ők! Isti azt mondta: légy önmagad, ezt imádom benned, hogy nem lehet fölcserélni senkivel, ne változtass magadon!  Vezető színészként számított rám, velem akart színházat csinálni. Önmagam bátor fölvállalását tanultam meg tőle leginkább. Mindegyik szerep gyönyörűséges volt nála, és Árkosi Árpádnál is. Azt mondják, hogy egy színész általában négy-öt szerepre lehet igazán büszke. Nekem csak Szolnokon legalább tíz ilyen volt. A Ványa bácsi, a Hamlet, Kroetz Meierje, Pirandello IV. Henrikje, Pinter A születésnapjából Stanley, vagy az Emigránsokból XX. Ezeket eleve nem lehetett máshogy eljátszani, csak önazonosan. Természetesen a rendező szellemi konstrukciója volt az alapja ezeknek az előadásoknak. Paál Isti majdhogynem politikai drámát rendezett a Hamletből - ahol a címszereplő helyett Polonius vált a legfontosabb személlyé, a besúgó. Mi ott életveszélyben dolgoztunk. Tele volt a színház spiclikkel. Engem két ízben is megvertek az utcán, látszólag ok nélkül. Az Istinél oltári nagy szerencsém volt amúgy. Mert átkozottul aktuális Hamletet, Ványa bácsit talált ki, az egzisztenciáról, a kiszolgáltatottságról nagyon autentikusan tudott beszélni. Óriási hittel vettem részt ezekben, úgy éreztem, fontos dolgokat mondunk el bennük a világról. Nagyon sajnálom, hogy Isti meghalt. Vértestvéremnek éreztem, mellettem lakott Szolnokon. Mindig nagyon szeretett. Hogy miért, azt nem tudom. Az természetesen egyáltalán nem garantált, hogy most is vele dolgoznék. Együtt mentünk Szolnokról a veszprémi színházba, de ekkorra sokat változott, engem sem kedvelt már. Mintha ellenségekké váltunk volna. Fél év után el is jöttem onnan. De nagyon hiányzik Isti.


Nemcsak Szász János filmjében, hanem korábban színházban is játszottad Woyzeck szerepét, Árkosi Árpád rendezésében Gödöllőn. Mennyiben volt más a két produkció? Segített a filmnél az, hogy előtte már találkoztál a szereppel?


Az egy nagyon kemény előadás volt. A katona végtelen kiszolgáltatottsága, magánya, víziói, fölfokozott képzelete kerültek a középpontba. Woyzeck nem más, mint egy kísérlet alanya. Egy nagyon fontos különbség volt a film és a színházi előadás befejezése között. A Szkénében fantasztikusan jó díszlettel játszottuk a darabot, Antal Csaba készítette. Volt ott egy gerendákból ácsolt mászófal és egy nádas. A nádasba behúztam a megölt Marie-t, négykézlábra ereszkedtem. A közönség azt láthatta, hogy ez a fickó fokozatosan kutyává vedli magát. Ez az előadás hozzásegített persze, hogy a szerep már nem tűnt számomra idegennek Szásznál. Igaz, mást kellett alakítanom, hiszen Woyzeck itt nem katona, hanem egy bódéban lakó pályaőr. Egyébként a filmben is ugyanolyan kiszolgáltatott a figura. A kapitány másodpercre beosztja Woyzeck napjait, akinek így az élete egyetlen pokoli rohanás. Tiszta szívvel szolgál, miközben kísérletet végeznek rajta. Nehéz szerep volt, nagyon elfáradtam benne. A borotválásnál, ami a film egyik legjobb jelenete lett, amikor kiver a víz, és reszket a kezem - nos, az nem trükkfelvétel.


Honnan merítettél erőt ennek a szerepnek a megformálásához?


Saját magamból, mint ahogy többnyire máskor is. De a származásom is sokat segített. Ismerősként mentem ki a forgatásra. Bátaszéken ott ültem kint, az állomáson folyton, és vártam, hogy anyámék végezzenek a munkával. Közben ezeregy vonatot láttam. Woyzeck kiskorában, mondhatnánk, ha ragaszkodnánk ehhez a fonálhoz, de ez egy ostoba, didaktikus erőlködés volna. Néha gondoltam a felvételek közt apámra - valami hasonlóképp nyomorúságos élete lehetett neki is, negyvenöt évig dolgozott a vasúti segédhivatalban. Ott ültek egy asztalnál anyámmal, egymással szemben. A vasút volt az életük, nem tudtak belőle kikecmeregni. Nem láttak tovább. Rabszolgák voltak. Gyakorta eszembe jut, hogy már amikor elköltöztem otthonról, döntöttem: én nem leszek rabszolga. Dühömnek, lázadásaimnak mindig volt egy olyan háttere, hogy elkerüljem a megalkuvást és a csürhéhez tartozást. Soha nem is tartoztam sehova.


A fővárosi színházi közönség a kilencvenes évek közepétől, a Bárka Színházban ismerhetett meg téged jobban. Több nagy szerepet eljátszhattál itt is, többek közt Thomas Bernhard Ritter Dene Vossából (Voss), Harold Pinter Holdfényéből (Andy) és Hazatéréséből (Max). Mennyire vagy elégedett a Bárka Színházban eltöltött éveiddel?


Nagyon rosszul indítottam. A Ritter Dene Voss-szal kezdtük, Bagossy Laci rendezésében. Megbuktam, nem bírtam, pszichikailag összeroppantam. Ez a bemutatkozás aztán mélyen bennem élt később. Végig megmaradt bennem. Ide-oda hányódtam, ott is voltam, meg nem is, a Hazatérés viszont nagyon jól sikerült. Úgy látszik, Harold Pinter-specialista vagyok. Ösztönösen értem az ő világát. Milyen furcsa metaforikája van a dolognak: 1979-ben, Békéscsaba után A születésnappal nyitottam Szolnokon; a Bárkán pedig a Hazatérés volt a megérkezésem. De nem akarom ezt misztifikálni, csak tény, hogy így történt. Utána a Hazatérés egyik előadására már nem mentem el. Nagyon elfáradtam, több filmet is forgattam, A fény ösvényeit, a Kontrollt, a Bolondok énekét, a Rinaldót, az Argót - és leálltam a Bárkán. Jött négy év szünet, és most négy-öt filmfőszerep vár, valamint játszom a Pinceszínházban.


Több év után tértél vissza a színpadra 2008 őszén. Az utolsó szivar című darabban, Bengt Ahlfors, svéd nyelvű finn író művében alakítod Lars-ot, a kisváros motoros lelkészét. Előbb teljesen harmonikusnak tűnik a figurád, aztán, ahogy hullnak le róla a leplek, egyre vadabb dolgok derülnek ki róla. Nem egy egyszerű szerep...


A negyvenéves főiskolai osztálytalálkozónkon mondta Márton András, hogy szívesen látna ebben a darabban. Elküldte a szöveget, ami olvasva nagyon tetszett nekem, mert színes, változatos, humoros a története. Bár nekem akkor minden olyan humorosnak tűnt, boldogan szemléltem a világot, a hasnyálmirigy-gyulladás utáni „újjászületést" követően bárminek örülni tudtam volna. Onnan jöttem vissza, ahonnan, megkockáztatom, nem lehet. Isten segítségével, az orvosokéval, a feleségemével, és a saját erőmre támaszkodva visszatértem az életbe. Számomra inkább az volt most a fontos, hogy újra színpadra álltam. És ráadásul olyan kollegával, mint Végvári Tamás, akit valamikor még régen láttam Az angyalok földje című filmben, akkor még kissrác lehettem, sehol nem voltam. Imádva, rajongva néztem őt. 65 évesen mondom ezt, de nem röstellem. És Almási Évát is csodáltam mindig. És az derült ki ezekről a nagy színészekről, hogy baromi egyszerű, tündéri emberek. Úgy mondom, hogy ha nem is tökéletes, de biztató nekem ez az előadás. Azt hittem a próbafolyamat elején, hogy a magánéletemben történteket „átfolyathatom" a szerepbe. Azt hittem, ennyi a dolgom. Veszettül ordibáltam a színpadon, és szenvedtem. Vertem a mellem, üvöltöztem, egy állatot lehetett látni - mert előhívtam magamból a lelkifurdalást, a kínlódásaimat, az operációt. De így nem akart összeállni a szerep. És nem is állhatott, minden este kikészültem volna. Aztán máshogy igyekeztem megközelíteni Lars figuráját. A színház mégiscsak más, mint az élet. Amit magánemberként átéltél, nem tudod hajszálpontosan átirányítani az alakításodba, de lehet, hogy megközelítőleg sem. Mondom ezt éppen én, aki átkozottul belemegyek a szerepekbe, és szeretem tetőtől talpig átélni őket. Persze magát a szerepet kell átélnem, eljátszanom, és nem önmagamat, merthogy színész vagyok. Ma már úgy vagyok ezzel, hogy eszembe sem jut az általam átélt dolgokat belevinni Lars alakjába. Zsuzsikám [Kovács Lajos felesége] azt mondta, legyen bennem méltóság, kezeljem felnőtt módon a problémát, ne verdessem magam a padlóhoz rikoltva, mert nem vagyok rosszabb a darabban szereplő többi ember egyikénél sem, mindenkinek megvan itt a maga sara. Ez sokat segített.


Az az általános vélekedés rólad, hogy inkább az érzelmeidből dolgozol. Igaznak tartod ezt?


Impulzív színésznek gondolom magam. Nagyon erős érzelmekkel dolgozom. Ez néha gátja is a jó szerepformálásnak nálam. De az érzelmeket állandóan igyekszem kordában tartani. Régebben volt, hogy elveszítettem a kontrollt a szerep felett - amitől az alakításom egyenetlenné vált. Az érzelmeimből nagyon sokat adtam ki, a szakma nem annyira érdekelt. Azt akartam, hogy az érzéseimet, a koncentrációmat lássa a néző.


Hogyan készülsz fel egy szerepre? Mi a munkamódszered? Saját emlékekből, másoktól vett mintákból, mimetikusan építkezel, vagy valami egészen újat, mást akarsz elérni?


Ebben a tekintetben Marlon Brandótól, és főleg Jimmy Deantől, valamint a Lee Strassberg iskolától tanultam a legtöbbet. Ugyanaz a szellemiség érhető tetten náluk, mint amiről Paál Isti beszélt: légy önmagad! Na, most ezt könnyű mondani, és azt is, hogy tetőtől talpig legyél jelen egy előadásban - de mit jelent ez konkrétan? Vegyük Az utolsó szivart, amiben most játszom. Annyiféleképp el lehetne mondani a szöveget. A kollega és a szituáció nagyon fontosak. Ádám Ottó mondta mindig, hogy csak akkor válaszoljunk a színpadon a partnerünknek, ha valóban meghallottuk és megértettük, mit mond. Márton András látta Al Pacinót dolgozni, szerinte hasonló a munkamódszerem az övéhez a próbákon: áll órákig, és nem szólal meg. Amíg nem jut el a jó megoldáshoz, nem érzi hitelesnek magát egy adott szituációban, addig csak ül magában, és elvan. Végvári Tamás sokat szinkronizálta őt. Azt mondja, előbb mindig kiejt valamilyen hangot Al Pacino, s arról „csúszik rá" az elmondandó szövegre. Engem éppen ezért nem hívnak szinkronizálni. Nem vagyok egy Mécs Károly vagy Básti Lajos. A beszédem nem szabályos, labilisnak tűnik, amit mondok, pedig erősen átgondolom, mi és miért fog elhangzani. Belőlem egyébként mindig nagyon sok erőt vett ki a színház. Akadt olyan év, hogy csak egy főszerepet játszottam. Így volt ez Szolnokon a Hamlettel. Például amikor a IV. Henriket egy nap kétszer játszottuk, úgy éreztem, lángol körülöttem a levegő, mikor az előadások után kimentem az utcára. De valójában nincsen módszerem. Minden nap elölről kell kezdeni. Most Stohl Bucival [Stohl András] játszottam a Tűzvonalban sorozatban, és jó időnek el kellett telnie, mire megfejtettem, hogyan érdemes felé közelíteni. A legfontosabb számomra, hogy megismerjem a másik ember igazi, őszinte énjét. Mert ha valami hazug, onnantól az engem nem érdekel. Tehát a módszerem a másik ember megfigyelése. Magamból indulok ki, de az aktuális munkamódszer a másik ember viselkedéséből következik. Mindenkinek nagyjából ugyanazok a problémái. Az alapstruktúránk hasonló. Így a színészben minden lehetőség megvan, hogy, nyilván erős intellektuális nekifeszüléssel, megértsen mondjuk egy verset vagy egy monológot.


Ebből az is következik, hogy mindenféle szerepet el kell tudni játszani. De nem mindig figyelnek erre oda a rendezők, igazgatók, és könnyen beskatulyázzák a színészeket. Mintha nálad sem lennének egyensúlyban a (kis és nagy, komikus és tragikus, stb.) szerepek. Még Bérczes László könyvében, a Talált emberben nyilatkoztad magadról: „Lehetséges, hogy erre a brutális alakra régebben, az eltiport, nyomorult országban volt szükség, ennek a végtelen depressziónak lehettem én hiteles képviselője." A Magyar Színházművészeti Lexikonban imígyen kategorizáltak téged: „sorsukkal elégedetlen, kitörni vágyó, ugyanakkor önmaguk gyengeségével is küszködő hősöket alakít sikerrel." Nem érzed úgy, hogy viszonylag sok hasonló karaktert kellett megformálnod?


Borzalmasan nagy ripacsnak érzem magam, a szó pozitív értelmében. Ott van például az Argó, én Balogh Tibi alakját is szerettem. Annyira jól éreztem magam benne! Átkozottul szeretek hülyéskedni, valami furcsa, szublimált humorral. Egyensúlyban vannak a szerepeim, úgy érzem. Kaptam ilyet is, olyat is. Az élet is ilyen kettős: sokat szenvedtem ugyan, de mindennek dacára boldognak érzem magam. Mert tudom, hogy szenvedés, küzdelem, konfliktusok nélkül az egész nem ment volna. Szegeden játszottam még '79-ben Albee Állatkerti történetében. Többek közt ennek a darabnak a sztorijából is tudom, hogy az embernek nagyon nagy kört kell megtenni ahhoz, hogy aztán hipp-hopp célba érjen. Egyébként mindig kialakul egy erős kép a darabról első olvasatra bennem. És nem ezt a képet próbálom aztán megőrizni, hanem, mint egy elsős elemista, elkezdek tipegni-topogni, több változatot kipróbálok, aztán eltelik a hat hetes próbaidőszak, és egyszer csak ugyanott vagyok, annál a képnél, amit az elején láttam. Elmegyek jobbra-balra, de visszamegyek a kezdeti látomáshoz. Volt egy eset, amikor mindenkit megleptem. Elveszítettem a beszélőképességemet egy évre, majd visszatérésemkor az Úrhatnám polgár címszerepét osztották rám Miskolcon. Én már az olvasópróbára úgy mentem, hogy tudtam a szöveget, de nemcsak tudtam, hanem elkezdtem játszani. Felém fordították a kollegák a székeiket, mintha a közönségem lennének. Eljátszottam Jourdaint úgy, ahogy a premieren sem tudtam...


Mi volt ennek az oka?


Az olvasópróba után csak egyre rosszabb lettem. Máskor is történt ilyen. Jól ment a próba, de egy idő után meguntam a szerepet. Nem kaptam hozzá belső impulzusokat. Kellene ilyenkor egy jó rendező, aki letol. Ki tudja, egyáltalán jó volt-e az a Jourdain? Attól, hogy a színésztársaimnak érdekes... De egy határozottabb rendező leállított volna, most ne játsszál, olvasópróba van. A rendezői kéz nálam rengeteget számított: ne higgyem azt, hogy valami rögtön jó. Mi jogosít arra föl, hogy azt gondoljam, átkozottul igaz és hiteles, amit gondolok? Én nem dolgoztam Babarczy Lászlóval, Ascher Tamással, nem tudom, ők mit hoznának ki belőlem. Még most is, 65 évesen rejtett, fel nem ismert, és talán soha fel nem táruló tartományaim vannak. Lehet, hogy lenne olyan rendező, aki ki tudná hozni ezeket belőlem. A filmnél Szász Jánosnak sikerült ez. Mint mondtam, Zsámbéki le akart szerződtetni, és akkor nyilván feljöttem volna vele Pestre is, a Katonába - de nem akartam a családot nehéz helyzetbe hozni, hogy tíz felé kelljen a gyerekeknek iskolába járni, örökké költözzünk...


Hogy érzed: színházban vagy filmben tudtad teljesebben megvalósítani önmagad?


Filmben nem futottam ki magam. A Woyzeck után sem bombáztak ajánlatokkal, kis szerepeket kaptam csak. Ez nem baj, de azért fájt, hogy ne fájt volna. Például amikor a Kongresszusi Központban megkaptam a Woyzeckért a legjobb férfialakítás díját, ott volt kétezer ember, és nem jött oda senki gratulálni, csak Udvaros Dorottya. Én sem tettem meg mindent a jó szerepekért, vagy nem láttak bennem akkora fantáziát. De Mispál Attila, akinél A fény ösvényeiben szerepeltem, azt mondta, hogy jobb vagyok filmen, mint színházban. Ám ő életkoránál fogva nem ismerheti a szolnoki éveket, nem tudja, mi volt ott. A feje tetejére állítottunk mindent, jó értelemben, nagyon komoly színészi, színházi munka folyt ott.


Nem gondolod, hogy más körülmények között esetleg többet is elérhettél volna a pályán? Ha például nem lettél volna örökké „bejáró színész", nem vonatoztál volna folyton a munkahely és az otthon közt; vagy ha a magánéleti problémák jobban elkerülnek...


Ez mind csak „ha". Egyet tudok: bármi történt, az föl van vállalva, azzal szembenézek. A rosszal is. De mit magyarázok itt én, amikor a főszereplő nem én vagyok, hanem Zsuzsi? Megesett, hogy három hónapig nem jöttem haza Miskolcról, Veszprémből. Vagy reggel estem be, mert tájelőadás volt. Ki az, aki ma vagy bármikor ezt elviseli? Nem annyira rólam van tehát szó. Mert én szétteszem a kezem, és azt mondom, köszönöm, Istenem, hogy kedvedre játszhattam, szenvedhettem. Azért kaptam a szenvedést, hogy erősebb, harcedzettebb legyek. Tökéletesen rendben vagyok most. Elegem lett a letisztázatlan gondolatokból, problémákból. Tökéletesen rendben vagyok; ám úgy érzem, valami még hiányzik. Lehet, hogy ez a négy év kihagyás sok volt. Van még bennem bizonyítási vágy. Meg szeretném még mutatni, mit tudok. Ha tiszta lélekkel és tiszta aggyal állok oda, sikerülhet. De ehhez szükségem van a családomra, néhány jó barátra, megfelelő forgatókönyvekre és rendezőre. Nekem elég egy jó letolás, egy mondat, Szász Jánossal is így dolgoztam. Nagyon szoktam figyelni, annyira, hogy egészen belehajolok a másik ember arcába. Néha félre is értenek ilyenkor.


Hogyan tudnád megfogalmazni, mi az elsődleges feladata a színésznek a színpadon és a filmvásznon?


Mácza János, Kassák lapjainak, a Tettnek és a nak a munkatársa, kritikusa vélekedett úgy, hogy a színész kísérletet folytat önmagán, mások jelenlétében. Ebbe persze az izmok, a légzés- és a beszédtechnika, a koncentráció fejlesztése is beletartozik. A színész csak annyiban különbözik a hétköznapi embertől, hogy a közönség előtt megjelenít olyan dolgokat is, amit más titkol, elfojt. A színésznek éppen az az óriási nagy feladata, hogy az ember végtelen tehetségét, kreativitását, színeit, érzelmeit, a többiekhez való viszonyát mutassa meg újra és újra - bármilyen banálisan is hangzik mindez. És ha valaki ezt jól csinálja, az aztán rögzül is az emlékezetben: Zbigniew Czibulsky nekem, amíg élek, örökké megmarad, de Jimmy Dean is, vagy Gábor Miklós Hamletje, és Latinovits Zoltán versmondása, Szindbád-alakítása úgyszintén. Épp a napokban láttuk az utóbbit, Zsuzsi azt mondta: ha ez a film kikerült volna a nemzetközi színtérre, világszenzáció lenne. És nem egy alkotásunkról el lehet mondani ezt. Páger Antal a világ legjobb színésze. Ha végignézem a filmjeit, az eszem megáll. Amit ez az ember tud... Jobb, mint a franciák egekig ajnározott Jean Gabin-je.


Színházhoz elszerződnél-e még teljes évad(ok)ra, vagy már inkább csak egy-egy szerepben játszanál, meghívottként?


Egy nagy műtét után vagyok... Fésős András rendező barátom invitált, és más is. De nem az én terepem ez. Szolnokot szerettem, az elhelyezkedése miatt is, közel volt Pest és Gyula. De a főváros már messze van nekem. Azért vannak még terveim, főleg filmek terén. Remélem, okozok még meglepetést a nézőknek!


Színházi szerepálmod maradt még?


Nem érdemes szerepeken álmodozni. Az ember mindig valamilyen kondíciók közt létezik. A színész általában társulatban él. Olyan emberek közt, akiknek közös elképzeléseik vannak. A rendezőnek megvan a saját színésze, a maga gondolkodásmódja, világképe, módszere... Nekem lehetne szerepálmom, de egyáltalán nem biztos, hogy aktuálisan el is tudnám játszani valahol. Ez csak egy csapaton belül, a többiekkel együtt valósulhatna meg. Vannak olyanok persze, akikben megbízom, és dolgoznék velük. Molnár Gál Péter [színikritikus], ez a tündéri ember azt írta, hogy Kovács szerint a színház egyszemélyes játék. Pedig nem, én csapatjátékos vagyok.


Újra filmezel. A Valami Amerika 2-ben is játszol, valamint az HBO Született lúzer című sorozatában. Júniustól Szász Jánossal forgatjátok A Léderer-ügyet. Mondanál pár mondatot erről a produkcióról és a te szerepedről?


Főiskolán már megrendezte Szász A Léderer-ügyet, de most újra belefog. A vizsgafilmben Cserhalmi György játszotta Léderert, én Kudelkát, Hernádi Judit pedig Fekete Máriát - akit most Hámori Gabriella fog. Én most is Kudelkát játszom, Léderert egy dán színész. Az elmúlt évszázad elején megtörtént esetet dolgoz fel a film. Kudelka egy jól menő vágóhíd dúsgazdag vezetője. Egy igazi úr, ilyet én még nem játszottam. Meglátogatja őt egy régi barátja, Léderer, a feleségével, Máriával. Ad nekik munkát, szállást, aztán a szálak összegabalyodnak. Többet egyelőre nem szeretnék elmondani, legyen elég most annyi, hogy ez egy háromszögtörténet.


Más filmszerep van kilátásban?


Füredi Zoli producer barátommal lenne májusban egy 25 napos munkánk, ha lesz rá pénz. Tízszer tízpercnyi epizódot készítenénk el, Koltai Róberttel ketten játékos szituációkban árulnánk termékeket, Rudolf Péter rendezné. A címe Night-brigád lenne. Koltai Robi filmjében is szerepelek majd valószínűleg Pindroch Csaba és Szabó Győző mellett. Ezeken kívül Sós Máriánál játszanék még, a Maszkban, melynek története egy Kosztolányi novellán alapul. Kürti József [1881-1939; többek közt a Víg- és a Nemzeti Színház színésze: „[l]endületes, sodró erejű játéka a nagy tragikus szerepekben érvényesült, de sikerrel alakította a vj.-ok, a társadalmi drámák és a népszínművek jellemszerepeit is", írja róla a Magyar Színházművészeti Lexikon] életéről szól, de úgy, hogy közben az enyémről is, mint színészéről, ahogy találkozom Kürti írásaival - és a színész veszedelmesen közel érzi a magáéhoz Kürti életét, gondolatait. Én játszom majd Kürtit és az őt olvasó színészt is. Szellemi, színészi, magánéleti sorsközösség van a két alak, Kürti és köztem. És szó van még Fehér Béla Filkójának megfilmesítéséről is, szintén Rudolf Petya rendezésében.               

 

Megjelent a Bárka 2009/2. számában



 

2009. április 30.
Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Ocsenás Péter: Együtt a sötétbenTörök Ábel: A famardosó
Protestáns barangolás a megyébenBékési kalácsságok
Tompa Gábor verseiZalán Tibor: Dragéi felezőszonettekFűthető kabát – Horváth Viktor Tóth Krisztina-paródiájaGéczi János versei
Oberczián Géza: Egyre többször rossz az időA Negra völgyében – Mersdorf Ilona Bodor Ádám-paródiájaDarvasi László: PlüssTóth László: Lótusz
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png