Mohácsi Balázs
hegyről legördülő
(bornai tibor: tesztoszteron)
az ódon kálvária-dombon szerettünk szívni,
mert a várfal felett, a város szegélye felett
a meredek gyárfüstöket, a bekötőutak kivilágított
artériáit, a közeli főtér zsongó fénykupoláját,
a hőerőmű éjsötét-harmadoló, vörösen világító
két toronykéményét látni, látni onnan az alagút
lüktető, szakaszos, tompán sziszegő forgalmát,
és látni az alagúttetőn a bokrok tövében italozó
srácokat. és hallani a hegyről legördülő zöld
csöndet, ahogy fejünk felett összecsap a város
pulzáros zümmögésével. a furcsa fényeket néztük.
a város szemeit. nyelvünkön a csönd bogáncsával.
aztán kiszáradt a száj, és fájtak a fények.
hiába voltunk annak a tájnak a része, a város
tériszonyába ki kellett lépnünk. egy tűsarok
kecses metronómtiktaktusa kopogott
koponyánkon, a mi sarkaink süppedtek a sárban.
mondhattam volna, irány a belváros, fiúk,
de nyugaté lett az irány, a csalogány presszóban
fröccsöt kértünk, és te elhoztad a poharat,
mert szar volt a bor, akkor merre tovább,
kino, zöld, jam, mindig ezekre emlékezem,
kérdeztem, talán még a monte, de mondtad
mennél haza, hát végül darázssárga rendszám az úton,
mégse egy kék buszon gördüljünk a végtelenbe,
miközben városunk parázs szeme lassan a semmibe szűkül.
oktáv
(autolux: plantlife)
blasius dino von gegenwartnak barátsággal
a borászati intézettől vett és az ünnepi esten felszolgált
félszáraz vörösbortól másnap nem fáj a fejem, habár ébredés
után az életem kicsit lassabb. ahogy a harmincas busz például
a várfal mellett megy hegynek felfelé. a sűrűsödő vér az erekben
lassul. tegnap egyáltalán nem dohányoztam sokat, sőt,
meglepően keveset, talán idővel tényleg sikerül annyira
visszavennem, hogy onnan már csak egy lépés a teljes
leállás. a hangom mélyebb a szokottnál, amin magam is
meglepődöm, de tetszik. azon gondolkozom, hogy
milyen a férfias. de egy gimnáziumi olaszóra
jut eszembe, beteg voltam és nagyon rekedt, hosszú,
színes sálam a nyakam köré volt tekerve, mintha segített
volna valamit. a tanárnőt nem izgatta, hogy fáj a beszéd,
fölszólított többször is. az egyik válasz közben pukkant
valami a torkomban, onnantól egy oktávval lejjebb
és valamivel színtelenebbül szólt a hangom, de már nem
fájt. élveztem mélységét, társaim és a tanárnő is jót
szórakozott ezen az orgánumon. próbálgatom a hangom,
mint részegen beletalálni a zárba. a küszöböket lassan
lépem át, mintha a sűrű vér a lábaimba gyűlne. ebben
a megfontolt nyugalomban lélegzetem kezdem figyelni,
nem tudom egész pontosan, hogy miért. be- és kilégzésem
egyenletes, ám valamilyen furcsa oknál fogva a kifújt
levegőt pinceszagúnak érzem, dohosnak, mintha legbelül
valami már ilyen lassan sem mozogna, csak állna magára
hagyottan, végső, mohazöld mozdulatlanságot várva.
titkosan beszél
(telefon tel aviv: helen of troy)
pékségből lépsz ki nem te
vagy csak nagyon hasonlítasz
magadra talán anna vagy
egyszer azt mondtad mindig
anna szerettél volna lenni
talán követlek vagy csak
előttem mész lehagytál vagy
talán nem is te mondtad nem
emlékszem már annyi mindennek
megváltozott a neve errefelé
anyám is néha titkosan beszél
geisler eta marx köztársaság
még hány országban élhetek
költözés nélkül de megértem
a buszok átszámozását is
bizonyos számok már nem azt
jelentik vagy néha semmit nem
jelentenek üres jelölők csak
tévelyeg bennem az ismeretlenné
tett város és azt kérdezi
hogy hívnak mi a nevem
liliom utca / tűzoltó utca, 150603
(thelonius monk: monk\'s dream)
a madárcsivitelés kék és zöld kupolája
alatt ültem, szemben a hatalmas tűzfal
szürke, mint azok a burukkoló balkáni
gerlék. kánikulát mondott a meteorológia,
és a park napja tényleg izzás. könnyű
árnyékba húzódva olvastam, faltam a várakozás
perceit, amíg meg nem éreztem az enyhe
szelet. felnézve láttam, hogy a rosszul
felcsavarozott kovácsoltvas lámpafejek
finoman inganak. és akkor egyszerre
egyértelművé vált, hogy a legegyszerűbb
idillben sem található már semmi bizonyosság.
Megjelent a Bárka 2017/2-es számában.
