Ütőér

 

 SzalingerBalazs.jpeg

 

Szálinger Balázs

 

Az ihlet

 

1.

2012 nyarán Keszthelyen megrendezték a harmadik Balatoni Íróhetet. Az 1932-ben és 1982-ben tartott első két rendezvény hagyományát megidéző eseményen 12 fiatal költő lépett fel napokon keresztül mindenféle helyszíneken, középiskolákban, a sétálóutcára kihelyezett színpadon vagy a halászcsárdában.

Az egyik estét egy Keszthelyről elszármazott barátunk édesapjának csodálatos kertjében töltöttük, vendéglátónk kecskehúst szerzett, jól haladt az este. Aztán a házigazda bedobta, hogy ha már ennyi költő van a kertjében, kíváncsi, hogyan állunk ahhoz a kérdéshez, hogy ihlet. Nem mondom, hogy beállt a feszült csönd a vendégek között-felett, ennyire nem volt drámai a helyzet, de már mindenki kellőképpen ittas volt ahhoz, hogy komolyan vegye a kérdést. Amit, ha józanok vagyunk, valószínűleg egy vicces bon mot-val is el lehetett volna ütni.

De így nem lehetett.

Az ihlet fogalma olyasmi az irodalmárok között, mint a zenehallgatók (és nem a zenészek!) között a Beatles kérdése. A laikus ember úgy gondolná, hogy legalább ebben közmegegyezés van, és aztán erre már épülhetnek különféle iskolák. De nem, ahogy észrevettem, a Beatles zenéje kifejezetten megosztó tényező: nem nagyon találtam olyat, aki azt mondja, hogy oké, szívesen elhallgatom. Olyan viszont van, hogy ciki, tinglitangli, kétakkordos macskazene, és olyan is, hogy űrlények voltak, és ők minden könnyűzene alapja.

Hát még az ihlet. Egy pillanat alatt kiderült, hogy bár mindenki azonnal tudja, melyik oldalon áll, a kérdés mégsem egyszerű, mert finoman szólva sem értjük, miért áll bárki az ún. másik oldalon. Ez azt valószínűsíti, hogy tulajdonképpen egyetértünk, csak fogalmi zavar van, nem világos, ki mit ért ihlet szó alatt. Az is érdekes, hogy valószínűleg a társaság minden tagja nagyjából meg tudta volna mondani előre, hogy az ott ülők közül ki hova sorolja magát, ami legalább is azt jelzi, hogy ha nem is értem meg, ha valakinek más a véleménye, sejthető, hogy kit nem fogok megérteni. Mintha a kérdéshez való hozzáállás levezethető volna valamiféle költői attitűdből vagy szövegalkotási módszerből.

Voltunk már annyira részegek, hogy akár még sértődések is begyűjthetők lettek volna aznap este abban a kertben. Szerencsére ezt megúsztuk, viszont ha jól fejtettem meg a helyzetet, az ihlet kérdéséhez (létének / nem létének kérdéséhez) való viszonyulás egyfajta identitást adó szempontként jelent meg abban a pillanatban.

Hajajj, messzire mentem, egész irodalmiatlan, irodalomelméletietlen, irodalmiéletszerűtlen fogalmakat kezdek pedzegetni, innen már csak egy ugrás az, hogy a vers Istentől jön.

Onnan meg már csak egyetlen ugrás, hogy van Isten.

Az aztán tényleg durva lenne.

 

2.

Pár éve valamikor napokra hatása alá kerültem egy videónak. Egy Dienes István nevű elméleti fizikus kvantumfizikával kapcsolatos előadását találtam meg a Youtube-on. Igazi tudós, nem tudóskodó néprajzos. De tulajdonképpen a lényeget illetően ez mindegy is volna.

Az előadás leginkább idevágó állítása az, hogy a komoly tudomány, az elméleti fizika, a kvantumfizika régóta kattog rajta, de egyszerűen képtelen bármit kezdeni azzal a fogalommal, hogy ötlet. Nem tudják, honnan jön, miért jön, miért oda jön, mi az anyaga, mi az eredője. És mivel a teljes tudomány tudósok ötletein alapul, ez nem is annyira jelentéktelen kérdés. Sőt.

Úgy emlékszem, az előadó nem mondta ki, hogy Isten. Gondolom, egy komoly tudós kerüli a témát, mint a parazsat. De az is lehet, hogy kimondta. És végül is ez is teljesen mindegy.

A lényeg, hogy én is elkezdtem gondolkodni: honnan jön ez az egész?

Hogy hova érkezik, azt tudom. De valahonnan csak jön. Valami terv csak van vele az indítási oldalról.

Lehet, hogy ez maga az ihlet kérdése?

 

3.

Az ötlet fogalmát lebontanám olyan szintre, hogy süt a nap, augusztus délután van, és hirtelen visszafordulok a járdán: mégis metróval megyek, mégse gyalog.

Nem azért fordulok vissza hirtelen, mert mérlegeltem a pro és kontra érveket, és végül arra jutottam, hogy legyen mégis metró.

Hanem teljesen ötletszerűen, hirtelen, csak úgy, mi több, az is lehet, hogy később belátom: logikátlanul. Szerintem mindenki ismeri ezt az érzést, ezt a pillanatot, amikor egyszer csak, derült égből.

Vagy ha mégis azért fordulok vissza, mert végre végiggondoltam rendesen: hát miért indultam el előtte eszetlenül a később felülírt irányba? Akkor az az ötlet honnan jött?

 

4.

Alig 4-5 éve írok noteszekbe ötleteket. Korábban is voltak elhatározásaim, de egy-egy hét jegyzetelés után nem folytattam. Egy könyvhéten egy nálam harminc évvel idősebb, azóta elhunyt író barátom javasolta, hogy sehova ne menjek notesz vagy füzet nélkül. Azt mondta, nemsokára, a negyvenes éveimben eljön az az idő, hogy elapadnak az ötletek, pont mikor már olyan rutinom lesz, amilyen huszonévesen nem lehetett. Egyrészt így majd nagyobb felkészültséggel írom meg őket, másrészt ha beüt az ínség, van hova nyúlnom. Logikusnak tűnt, ha nehezen is, de noteszre álltam, a telefon mellett állandó kellékem azóta is. Meg is vannak ezek jó pár évre visszamenően, sőt befotózva, elmentve gépre, felhőbe, mindenhova.

Gyakran észreveszem, hogy egy-egy ötlet kihűlt. Vége van, nem ugyanazt jelenti már, miután kiestem a kontextusából, hangulatából, elvesztette a töltöttségét, mint egy régi ceruzaelem, elillant az ereje, úgy van ott a papíron, mint valaminek az élettelen csontváza, és már nem tudok vele mit kezdeni.

Fordítsuk csak meg: milyen hangulatban, milyen töltöttségben voltam akkor, amikor lejegyeztem?

Egy másik világban voltam. Ha tudománytalan, ha nem, ha tud vele kezdeni valamit egy komoly irodalomtudós, ha nem: ez a helyzet. Másik világban voltam. Nem ebben.

 

5.

A Nézőművészeti Kft. nevű színházi társulatnak van egy Ady/Petőfi című, népszerű előadása. Osztálytermi beavatás, egy óra, iskolákba viszik, művházakba, és havi egyszer a Thália Színházba. Ady és Petőfi életrajzának egymásra játszatása sok humorral, két színésszel (Katona Lászlóval és Kovács Krisztiánnal), és úgy tudom, hogy a PIM-ből Kalla Zsuzsa segített az anyag összeállításakor.

Az egyik fiktív monológban Katona László székely bácsiként azt mondja, Ady Endre nagy költő volt, de ő nem szereti a verseit. Ha egy rendes, háromgyermekes családapa lett volna, biztos nem ilyeneket ír. Azért ilyenek a versei, mert biztos részegen írta őket. Illetve: „lehet, hogy részegen érteném”.

 

6.

Valószínűleg tényleg fogalmi zavar van az ihlet körül. Mást-mást címkézünk annak, miközben a jelenséget mindenki ismeri, pusztán máshova és máshova tesszük a határkövet.

Van az az ihlet-olvasat, hogy fehér ingben ülünk, felső három kigombolva, fennakad a szemünk, elővesszük a plajbászt, egy fehér galamb a vállunkra ül, és a fülünkbe csicsergi, amit a Jóisten lediktál neki. Amikor egy könyvtári felolvasóest után kérdést kapunk a közönségből (szinte soha, de amikor igen, akkor nagyon), szemérmesen ezt az ihlet-olvasatot sejtetjük. Mert olykor érezni, hogy a közönség kifejezetten akarja, vágyja, szomjazza ezt az ihlet-olvasatot, ilyennek akar minket látni, mert ilyen költőket képzel el, és pont. De hát kik vagyunk mi, hogy belegázoljunk a saját imidzsünkbe?

(Ennek speciális alesete, amikor a fenti ingben magyar költők vagyunk, huszonhat évesek, és egy csatatéren fekszünk, pont van ott egy nagy darab kő, pont jön a fenti madár, és a vérünkkel ráírjuk a kőre, hogy HAZA, esetleg még valami szépet a feleségünknek. Olykor ezt a képet sem érdemes bolygatni.)

Van az az ihlet-olvasat, amikor leteszünk tűző napon három liter sört, tüskével, és jön, ami jön. Jórészt hülyeség jön ilyenkor. Viszont... megállnék egy kicsit. Mert előfordul, hogy a legkevésbé se hülyeség jön. Hanem valami olyan. Nem gyakori, de megesik. És úgy veszünk a kezünkbe reggel egy verset, hogy igen, lehet, hogy egészében nézve szörnyszülött, de van egy része, amit magunktól a büdös életben nem gondoltunk volna ki – miközben tessék, itt a kezünkben, a mi kézírásunkkal, a mi gépünkben elmentve. És csak a Jóisten tudja, honnan jött az a húzás/megoldás/kép, de ha már így van, köszönjük szépen. Egész verset is lehet találni ilyenkor a hálóban, de szerintem ez nagyon-nagyon ritka, nekem húszéves pálya alatt talán háromszor-négyszer volt ilyen élményem.

Most maradhatnék az alkoholnál, illetve Adynál, aki egész tudatosan használta a másnaposságot, felismerve, hogy a másnap estébe hajló délutánja „a legnagyobb titkokat kiadó” időszak. De nem kötném olyan nagyon egyértelműen ezt a dolgot az alkoholhoz. Egyszerűen csak más tudatállapotnak nevezném.

De ugye akkor... hoppá: nagyjából tehát visszaugrok a legelsőként említett ihlet-olvasatomhoz, már irónia nélkül? Lehet. Akarom ezt, vállalom ezt?

 

7.

Elfogadni vagy nem elfogadni, teljesen mindegy. Biztos vagyok benne, hogy minden alkotó ember (nem is előbb-utóbb, hanem folyamatosan) találkozik a dologgal, maximum nem annak nevezi, amit más már vagy még annak nevezne. Kérdés, mit kezd vele, hogyan gondolja tovább. Inkább technikai, mintsem valami spirituális jelenségként vagy egyenesen istenérvként kezeli. Gondolom, ez a két véglet.

 

8.

Ha ennek a (szerintem) irracionális jelenségnek az áldásait minél nagyobb arányban hasznosítani akarod, muszáj racionálisan befogni a vitorlába. Ady jól ismerte a szervezetét, és rájött, hogy a másnaposság működőképes módszer, de ez még nem volt elég: tudnia kellett ezt jól használni. Tudni, mikor egyen, mit egyen, hogy minden körülmény adott legyen annak a bizonyos időszaknak a kiaknázásához. Végiggondolni (meg is tette), érdemes-e az embernek versekért (vagy versekre hivatkozva) szétbaszni a szervezetét vagy keressen helyette valami zöld (ill. hibrid) megoldást.

Ha rájössz, hogy hajnalban vagy igazán alkalmas az elmélyülésre, meg kell teremtened a keretet, hogy hajnalban valóban alkalmas legyél rá. A szervezetedet is jól ismerned ehhez. Hiszen hogyne, nettó szellemi dolog ez, de mint mindennek, ennek is vannak fiziológiai alapjai. Ismerd meg magad: milyen vershez és napszakhoz és évszakhoz milyen bor, mennyi reggeli, folyamatos kávé vagy víz vagy tea. Milyen környezet? Milyen zene? Sétálgatás vagy egy helyben ülés? Lehet, hogy egy zajos kocsmában találod meg az igazi csöndet az íráshoz. Ablak legyen előtted vagy fal? Goethe (más források szerint Schiller) rohadó almája hülye hóbortnak tűnik, de hajmeresztően valóságos.

Szóval pusztán technikai dolgokkal, ha nem is lehet előidézni ezt az állapotot, mindenesetre tisztább helyzetet lehet teremteni arra az esetre, ha érkezik. A mindenen átrohanó és mindent letaposó ihletet ne várd, az akkor is jön (ha jön), ha nem várod. Az esetek túlnyomó részében nem jön. De jön másfajta, finomabb, több munkával járó. Erre pedig jó felkészülni, illetve folyamatosan készültségben lenni, önismeret útján. Hajolj úgy, hogy maximálisan használni tudd az erejét. Aztán ha megvan, mondj vagy gondolj róla, amit csak akarsz.

 


 

A forma – 1.

 

1.

 

Tavaly ilyenkor ünnepelte alapításának 25. évfordulóját a Hévíz folyóirat, amelynek a szerkesztője voltam pár évig. Ekkor történetesen már pont nem voltam szerkesztője, de búcsúzóul részt vettem az évfordulós fesztivál és a 25 év alattiak számára kiírt verspályázat lebonyolításában. Csak a nagyságrendre emlékszem: kb. nyolcvan elolvasott pályaműből talán két verset írtak úgy, hogy igyekeztek figyelembe venni valamilyen verstani szabályszerűséget. Lehet, hogy annyit se.

 

A minta persze nem reprezentatív.

 

Pár hónappal korábban a keszthelyi Helikoni Ünnepségek irodalmi anyagait olvastam, itt szintén zsűritag voltam, Vörös Istvánnal. A kétévente megrendezésre kerülő középiskolás művészeti verseny irodalom kategóriájában általában erős mezőny verődik össze; több nevet ismertem már a Hévíz folyóiratnál végzett munkám révén, ismert fiatal költőink közül nem egy, nem kettő pont a Helikonon tűnt fel először. Itt olyan negyven pályaműből 6-8 lehetett a (szándék szerint) ritmikus alapokon álló vers. A díjjal-emléklappal kitüntetettek között pedig egy se. A Helikon-pályázatok formában író középiskolásainak többsége ártatlan és érintetlen volt. Mármint költőileg, a József Attila utáni magyar költészetet illetően. Sőt, még Szabolcska Mihály, illetve az ún. petőfieskedők is közelebb álltak hozzájuk, mint József Attila. (Az igazság kedvéért hozzáteszem: nálam több Szabolcska Mihály-remake-et senki sem írt középiskolás korában.)

 

Ez a minta se reprezentatív. Nincs tehát tudományos talapzata, ha azt mondom: az éppen induló költői generáció nem használja a kötött verselést.

 

Nem mondom, nem is kell mondani. Mert nyilvánvaló. Lényegében kiveszett, eltűnt, elmúlt.

Az elmúlt 5-6 évben elég erős költői nemzedék indult el, de alig van köztük olyan pályakezdő, aki formás versgyakorlatok útján tette meg az első lépéseket.

A Szép Versek antológiában ma elvétve találni olyan verset, amely formában íródott (vagy egyáltalán megfelel valamilyen verstani szabálynak), és 40-45 év alatti szerző írta. (Nagyjából ez a szám jelzi a Sárkányfű- és a régi Előretolt Helyőrség-nemzedékek alsó életkori határát.)

 

2.

 

(Kis kitérő: büszke vagyok rá, hogy szűkebb pátriámban, Hévízen és Keszthelyen két ilyen, a fiatal irodalom szempontjából ennyire fontos intézmény működik. Logikus lenne, ha a szerzői átfedéseken túl intézményesen is együttműködnének.)

 

3.

 

Az egyik Helikonon, a Festetics-kastély tükörtermében történt egy jelenet, ami régóta kísért. A pályázatok kiértékelésén beszéltem egy kb. tizenhat éves lánnyal, aki mellett az anyukája ült. A versek egy nagyon is létező formakultúra alapjain álltak, bár sem a rímek, se a sorhosszok nem feleltek meg ennek. Valójában egy verseszmény írta a verset, ez a verseszmény volt a szerző, a téma, a szövegvilág, a képek és a mondanivaló is, a technikai megvalósítás meg egyszerűen csak rossz volt.

 

Hosszú beszélgetéssel számoltam, mert bevallom, kicsit izgalmasabbnak tartom a formában ír(ni akar)ó tiniket. Azt hiszem, akinél ez az alap, annak legalábbis van hallása, könnyebben mennek neki majd a versgyakorlatok, és inkább eljut odáig, hogy később tényleg megtanul szonettben, tercinában, hexameterben fogalmazni. (Eddig sajnos nem jött be az elméletem.) És gondoltam, az itt elhangzó mondatok a többiek számára is fontosak lehetnek.

 

Szóval kortárs költészet olvasására próbáltam rávenni a lányt, és a szemében máris láttam az ezzel kapcsolatos általános képet. Hogy a kortárs költők nem rímelnek. Nem nagybetűvel kezdik a mondatokat. Érthetetlenek, trágár dolgokat írnak. Említettem neki (még egyszer tehát: a diszkréten hátrébb ülő, de annál jobban figyelő anyukája jelenlétében) néhány kortárs költőt, akik rímelnek, nem trágárak, nagybetűvel kezdik a sorokat és még érthetők is. Egy-egy, a Facebook-on nagy életet élő pályatársam nevét leszámítva nem hallott róluk. Ugyanakkor láttam, hogy nem sikerült meggyőznöm a kortársakkal kapcsolatban.

 

Maradtam a formai dolgoknál, mert azon a vonalon gyorsabban lehet változást elérni (mint azon, hogy írjon jobb verseket...). Megpróbáltam úgy, hogy nézzük, itt meg itt nem stimmelnek a szótagszámok. (Az engem legalábbis leggyakrabban idegesítő hibáról volt szó: páros szótagszámú sor rímelt páratlanra.) Erre elhangzott: nem akar szótagokat számolgatni, nem akarja megkötni magát, a versírás neki a szabadság. Amivel persze maradéktalanul egyetértek. Tettem egy konkrét javaslatot, valami olyasmit, hogy két szótagos jelző helyére menjen be egy három szótagos, azzal szinonim szó, aminek köszönhetően ritmikailag helyrebillent volna az illető sor. De akkor, hangzott el, máris nem az övé az a sor, és amúgy tényleg nem kell ezeket a szabályokat ennyire betartani. Megkérdeztem, ki a kedvenc költője. József Attila volt. Kértem, idézze fel magában a kedvenc rímes JA-versét, és nézze meg, hogy abban az általam nem ismert kedvenc versben kizárólag páros rímel párosra, páratlan rímel páratlanra. Illetve hogy a páros szótagszámú sor titá-ra vagy titi-re, a páratlan titátá-ra vagy titáti-ra végződik. Bele is ment a játékba. Láttam, ahogy magában halad a verssel, úgy lepődik meg egyre jobban. Nem értette, miért vagyok ennyire biztos abban, amit mondtam. Honnan tudom látatlanban? (Mellesleg mákom volt: a kedvenc vers ezek szerint nem ütemhangsúlyos volt.) Megkérdeztem: ha József Attila hajlandó volt megkötni a kezét, akkor ő miért nem? Az anyuka felől egyre kevesebb szimpátia érkezett, a lány pedig elbizonytalanodott, és éreztem, most van a pillanat, amikor be lehet neki juttatni neki a vírust. Nem kell olyat írni, mint a többiek, sőt: kifejezetten mást kell írni, mint a többiek. De ha nem tájékozódsz, hogy milyen is ez az igazán színes kortárs magyar költészet, akkor csak a régiek eszköztárát tudod megismerni és használni. Ezek a versek pedig tényleg olyanok, mint egy tizenkilencedik századi költő versei.

 

És ekkor hangzott el a dacos válasz, ami miatt leírtam ezt az egész történetet: én nem akarok huszonegyedik századi költő lenni!

 

4.

 

Mit olvasnánk ma, ha Balassi nem akart volna 16. századi, Zrínyi 17. századi, Petőfi 19. századi költő lenni?

 

5.

 

Úgy tűnik, elkanyarodtunk a forma kérdésétől. Pedig nem.

 

Költőként

– a kortársakat ismerni,
– a tájköltészetet ismerni,
– Kassák Lajost ismerni,
– a vajdasági irodalmat ismerni,
– a szépirodalmi kiadók
– és folyóiratok nevét ismerni,
– a Word-öt ismerni
– stb.
– (szerintem) pont annyi, mint a verstani alapokat (az alapokat!) ismerni.

 

A kérdés másként is feltevődhet: akarod-e vállalni vagy legalább ismerni annak a dolognak a hagyományát, aminek a hagyományát építed vagy tagadod? Ha nem, akkor hogyan fogod tudni építeni vagy tagadni? Benne vagy-e abban, amiben benne vagy?

 

6.

 

Volt, amikor formafasiszta voltam. Jó volt kijönni belőle, sok gyötrődéssel járt. Ez, ami most következik, csak szeretetteli, logikai alapú győzködés, két évtizede gyűlő legfontosabb érveim felsorolása. Nem hiszem, hogy igazam van, ugyanennyire lehet igaza annak, aki a verstan-tanulás elleni érveket gyűjti össze. Elfogadtam, hogy így fordult a világ, és nem hiszem, hogy vissza kell fordítani. De néhány szempontra szeretném felhívni a figyelmet – az első szempont például az, hogy a világ nem áll meg, és gátlástalanul forog tovább.

 

7.

 

A költészet magyar nyelven alkalmazható formakincsének ismerete és alkalmazni tudása, biztos vagyok benne, annyira fontos skillje egy költőnek, hogy szabadverseken is kimutatni vélem (vagy legalábbis szeretném ezt hinni), hogy aki írta, tud-e amúgy jambikus sorban írni vagy sem.

 

Egyszerűen máshogy veszi térdére az anyanyelvet, aki képest formában fogalmazni.

 

Pablo Picasso. A szabálytalan emberábrázolások nem léteztek volna a zseniális rajzolni tudás nélkül.

Tandori Dezső. A Töredék Hamletnek mögött ott van a biztos kézzel fogott formakincs.

 

8.

 

A legkevésbé sem ezeknek az eszközöknek a nem-használatát tartom problémának. Mindenki azt ír, amit akar, és jó, hogy létezik innováció, és jó, hogy olykor a forma eltűnik, lappang, egy generációnak kevésbé fontos, háttérbe kerül: a hagyományos költői kelléktár elhagyása maga is a kelléktár része, technikai eszköz, költői megoldás. Hanem ennek a bizonyos kelléktárnak (értsd: magának a hagyománynak) a nem-ismerete a probléma. Pontosabban hogy a kelléktárból nagyon sokan csak azt ismerik, amit kényelmes megismerni. És ahelyett, hogy egyenesen és bátran meg lenne vallva a lustaság – még érvényesnek hangzó és kifejezetten divatos magyarázatok is járnak a nem-ismeret mellé.

Hogy senki sem csinálja már, csak az öregek (és ha fiatalabbak is, akkor leginkább egyszeri-kétszeri esetről van szó, hogy legyen felmutatva ez is).

Hogy egyszerűen elmúlt, és ad egy nyelvi-költészettörténeti patinát a versnek, amit nem akarsz vendégül látni.

Hogy megköti a kezed.

Hogy nem pont azt és pont úgy írod formába szorítva, amit és ahogy akarsz.

Hogy a tartalom a fontos, nem a forma.

Hogy nehéz.

 

Mindegyikre van valamilyen válasz (ezek a mai öregek mind húszévesen tanultak meg verset írni; dobd ki a vendéget, ha nem hívtad; ne hagyd, hogy megkössön, legyél te a főnök, ne ő; azt írj bele, amit akarsz, és ne azt, amit ő akar magába íratni; a tartalom és forma szembeállítása csak önigazolási stratégia – és végül: igen, már mért ne lenne nehéz?!). De rájöttem, vigyázni kell ezekkel a válaszokkal, mert ha már megszületett a döntés (hogy nem, és kész), ezek erőszakosnak tűnnek és a szerzői komfort ellen hatnak. Másrészt sokszor azt éreztem, mintha tényleg valami okoskodó-erősködő öreg faszfej lennék, aki arról győzködi a fiatalokat, hogy a mai világban is muszáj megtanulni latinul, mert az legalább biztos. Vagy íjat használni. Vagy kaszálni.

 

Maradjunk a latinnál. A latin, ha a civilizációnk úgy megy előre, ahogy nagyjából sejtjük, sosem fog visszajönni úgy, hogy akár csak megközelítse a középkori vagy koraújkori jelentőségét.

 

A költészet viszont olyan állat, hogy a versformák visszajönnek. Mindig. És nem úgy, ahogy a fent jelzett okoskodó faszfejek mondják, hogyaszongya: a régiek még tudták, mi a jó, meg hogy a hagyomány örök és ércnél maradandóbb. A versformák visszajönnek sokkal prózaibb okokból. Visszajönnek tök egyszerűen azért, mert majd visszahozza őket egy nemzedék, amelyiknek fontos lesz, hogy formailag is mást csináljon, mint a mostaniak. Amelyiknek talán egyfajta identitást is ad, hogy az elődeikhez képest ők újra ritmusos verset írnak. Akkor majd az lesz az új és váratlan és trendi, hogy bálád (© Horváth Viktor). Ami ugye ma elég rémisztően hangzik. Pedig de. Nem olyan lesz az, mint a Mészöly- vagy Faludy-féle Villonnál és nem is olyan, mint Karafiáth Orsolyánál, amikor a portugál kapusról írt kifejezetten vicces verset 2000-ben. Hanem olyan lesz, amit még nem tudunk elképzelni, csak egy biztos: régi lesz, és mégis győztes, mégis új és magyar. Ami most számít divatosnak, nem feltétlenül válik majd slampossá és porossá és öregessé, de a mostani legfiatalabbak addigra már idősebbek lesznek, és témáik, problémáik, kérdéseik is mások lesznek, mint ma. Nem az ő versnyelvük számít majd a legfrissebbnek. Hanem valami ma még elképzelhetetlen. Amit formailag mégis tökéletesen ismerünk.

 

9.

 

Történt, hogy egy címében szonettnek nevezett, de a formai követelményeket alulról szagoló (nem a szonettformát kifacsaró-azzal játszó, hanem egyszerűen csak annak gondolt) verset kaptam a Hévízhez. A fiatalember a (végül nem közölt) vers alá gondosan odatette a szerzői névjegyét is, ahogy a folyóiratnál szokás. Semmi extra, csak születési év, hely, illetve a definíció: költő. A feleségem, miután elolvasta a verset, azt mondta: végül is örüljünk neki, hogy verset ír, mert ha sebész lenne vagy építész, akkor emberek halnának bele a hobbijába.

 

Képzeljünk el egy sebészt, aki azt mondja, őt nem érdekli a vér alvadási ideje, mert leginkább műteni szeret. Képzeljünk el egy mozdonyvezetőt, aki 160-nal megy ott, ahol 100-zal szabadna, aki nem nyitja ki az ajtót az állomásokon vagy egyáltalán: meg sem áll az állomásokon. Egy városházi kertészt, aki februárban kihozza az üvegházból az árvácskákat, és telerakja velük a főteret. És amikor szólnak neki – akkor azt mondja, hogy de hát szépek. Az űrhajós, aki szkafander nélkül lép ki a Holdra.

 

Hogy ezek nem jó példák? Miért? Mert ezek igazi szakmák? Azaz nem művészeti ágak?

 

Akkor lássuk a művészeteket. Ott van az építész, aki leszarja a statikát, mert elvonja a figyelmét az építésről, ill. korlátok közé zárja a kreativitását. A hegedűvirtuóz, aki nem tudja lebillentyűzni a Boci-boci-tarkát, mert azt mondja, az ő szíve a hegedű, az ő hegedűje a szív, és hagyják már a Kodály-módszerrel, mert az megköti, a hangok pedig különben is elmúltak. A nonfiguratív képeket festő képzőművész, aki amúgy nem tud portrét rajzolni. A filmrendező, aki nem kamerával forgat, hanem egy vállára vetett farönkkel – és pluszban még a fényerősségre sincs tekintettel. A fotóművész, aki nem veszi le a lencséről a kupakot, mert így kifejezőbb.

 

Igen, ha találkoznánk ilyenekkel, valóban nem szakadna le az ég, nem halnának meg emberek, nem borulna fel a menetrend, nem pusztulnának el fölöslegesen a városházi árvácskák, nem fagy halálra egy rengeteg közpénzből kiképzett űrhajós. (Az építész határeset, máshogy művészet, máshogy „igazi” szakma.) Ezek a mi művészeink egyszerűen csak nevetségesek és komolytalanok lennének.

 

Egyedül a költő maradna talpon. És érhetne el szakmailag is megkérdőjelezhetetlen sikereket.

 

Az irodalmi életen simán átcsúszhat, ha valaki nem ismeri a költészet művelésének szakmai alapjait. Pontosabban: ezeknek az ún. szakmai alapoknak a köre jelentősen szűkült. Mikor is? Az elmúlt 3-4-5 évtizedben! Olyan egyértelmű, hogy vége van?

 

10.

 

Érdekes összevetni az irodalmat és a többi művészeti ágat az oktatás oldaláról is. Nyilván összeszámolhatatlan, hány fajta művészeti ág létezik, de a nagy hagyománnyal bírók közül az irodalom az egyetlen, amelynek (amely művelésének!) nem folyik felsőoktatási szintű képzése. Ezzel nem amellett érvelek, hogy legyen, inkább csak arra utalnék, hogy ebből következően sokkal nagyobb az ún. szakma szerepe, súlya, felelőssége, a kritikusoké, az irodalomtörténészeké, a szerkesztőké, a kollégáké.

 

De mi van, ha a szakma nagy részéből is kioltódott ez a fajta szakmaiság? Mi van, ha már egy kritikus vagy egy lap versszerkesztője se része ennek a bizonyos hagyománynak? Nem ismer fel egy formát, hiszen már tizenöt éve nem kaphatott ilyet. Így nem ismeri fel azt se, hogy az illető forma milyen színvonalon van egyrészt kezelve, másrészt megtöltve tartalommal?

 

Hogy mi van ilyenkor? Hát semmi.

 

11.

 

Attól, hogy egy vers valamilyen formában van írva, nem lesz jobb vers, még csak versebb vers se lesz. Attól, ha egy vers szabadvers, nem rosszabb, ill. nem kevésbé vers. Nincs primátusa ennek a dolognak; tulajdonképpen pont annyi (vagy inkább több) szar verset írtak már formában, mint nem formában. Nincs olyan, hogy valaki jobb költő, ha formában ír, dehogyis.

 

Egyszerűen csak nem tartom logikusnak, ha valaki kihagy egy ilyen páratlan lehetőséget. Papolásnak hangzik, pedig igaz: az önképzés, a tanulás és a játék a többneklevés lehetősége. Oké, ez nem elég izgalmas érv. Akkor mondok izgalmasabbat. Olyan, a szakma alapjait érintő, biztosan megszerezhető tudás mellett, ami nincs meg a többieknek, csak úgy elsétálni: egyszerűen butaság.

 

12.

 

Ráadásul több mellékes haszna is van a verstannak. Ha valaki megtanulja a legszűkebb alapokat (mondjuk anyanyelvi szinten használja a nyugat-európai verselés alapját képező jambikus sort és a rímelést, illetve a hexametert), például máris több lehetősége van fordítóként. A formás versek fordítása mindig is szakembert igénylő feladat lesz, és ez a szaktudás akkor is tartja az értékét, ha amúgy a költői pálya nem úgy alakul, ahogy tervben volt. Szókincs kell hozzá és persze gyakorlat. Miután csak ebben az évtizedben Márton László és Nádasdy Ádám jóvoltából lett egy új Danténk, Faustunk és új Shakespeare-jeink (és ez még csak a jéghegy csúcsa a sok-sok fiatal fordító mellett), mondja valaki, hogy ez nem egy létező pálya. Tudok az új, készülő Miltonról, aztán évtizedeken belül felkészül Vergilius, Ovidius, és örülnék, ha megérhetném a nagy dobást: műfordítási hagyományaink alapján a 21. század közepéig kinéz egy csillogó-villogó, modern, új magyar Szophoklész is. És még mennyi minden van, drámák, egész költői életművek... lehetetlen felsorolni.

 

13.

 

A formák elsajátítása melletti süket ellépés azért sem logikus, mert ez aztán tényleg a tanulható része a költészetnek. 2-3 hónap intenzív gyakorlás. Gondolj bele: most van augusztus eleje. És karácsonyra ott tartasz, hogy bármikor írsz 15 perc alatt nyolc sornyi hibátlan disztichont megadott témában. Már csak mondanivalóval kell megtöltened, hogy költészet legyen. Ehhez nem kell kiiratkoznod az egyetemről, nem kell szabadságot kivenned vagy elhanyagolnod a barátokat, a tanulást vagy mást. Könnyen lehet, hogy tegnap vagy tegnapelőtt is simán fölélőttél egy-másfél órát, olyan egy-másfél órát, amire már nem is emlékszel. Képet néztél viccesen egy viccesen kamerát néző teknősről. Videót valakiről, aki úgy néz ki, mint Putyin, mégsem ő. Sorozatot néztél újra. Pörgetted a hírfolyamot. Amint ismerős hír címét látod a hírfolyamban, jó ha tudod: pár másodpercet éppen lehúztál a vécén a földi életedből. Annál már a verstan is jobb, nem?

 

A verstan tanulása játékos is, meg fárasztó is. Mindkettőnek fontos szerepe van. Át lehet írni klasszikusok verseit valamilyenre. A klasszikus vers állításával ellenkező állításúra. Rengeteg lehetőség van, tényleg csak a fantázia szab határt. Ennek révén közel kerülsz az illető szerző technikai problémáihoz, és megjelennek előtted az ő lehetséges szakmai megoldásai. Egy létező versépítmény belső tereiben jársz, a mondatszerkezet adott, csak a szavakat cseréled, és ugyanazon a földrajzi ponton állsz alkotóként, ahol előtted (mondjuk) Ady Endre állt. Simán átrendezheted a lakását, átfestheted, kiröhögheted, bármit csinálhatsz vele. Hiszen közben az ő levegőjét szokod. Vendége vagy, társa vagy. És ez a másik legfontosabb dolog. Úgy állsz ott, mint Neo a Mátrixban, és rájössz, hogy szegény Ady miért ezt, és miért nem azt az ujját harapta meg. Láthatod a hibáit, megértheted, hogy a költészet csak ritkán felsőbb sugallat, mert a leggyakrabban bizony szövegalkotás.

 

Mert ugyan (szerintem) létezik ihlet, azért legtöbbször anélkül muszáj megoldani a dolgot. Ésszel, műveltséggel, seggel, szókinccsel, technikával, retorikával, daccal, türelemmel, pepecseléssel. Ha kiábrándító, ha nem: se Ady, se József Attila, se Petőfi, se senki más nem töltötte örökös révületben a pályáját (ok, Ady talán). Mert sokszor hallás után, lendületből mentek, máskor pedig egyszerűen csak matekoztak. Ha honfoglaló eleink tovább jutnak, és nem a Kárpátok, hanem az Alpok lesz a nemzeti hegységünk, akkor a „Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?” sorban máris felszabadul egy szótag.

 

Tetris. Egyenletmegoldás. Mondatok logisztikája, szervezés, pakolás, sakk.

 

Csak (és ez volna a Keszthelyen látott lánynak is egyfajta késő válasz) tudni kell elhitetni, hogy mégis sugallat.

 

14.

 

Verstani alapművek. Aki igazán a mélyére akar menni és kicsit szétforgácsolni az agyát és a technikai tudnivalók mellett a szellemi-történeti hátteret is ismerni akarja, annak ott van a Szepes-Szerdahelyi-féle Verstan. Amíg magyarul verset írnak, ez a könyv valamiképpen mindig ott lesz a polcon. Csodálatos, de nem túl kellemes olvasmány. Nem túl kellemes, de csodálatos olvasmány. Letehetetlen, de nehezen felvehető. Ez maga az alapmű.

 

Viszont van két kortárs Jolly Jokerünk is. Szerencsés korban élnek a mai fiatalok: ugyanabban évben jelent meg két, szerintem kifejezetten az ő kezükhöz tervezett könyv. G. István László Repülő szőnyege egyfajta szabásmintatár: minden, magyar nyelven művelhető sorfajta és versforma (kb. 200!) szerepel benne, mindegyikre van egy példavers, és a lap alján az illető sorfajok-formák pár soros géntérképe, röviden, szellemi-történeti háttér nélkül. Fogalmam se volt az óír alliterációs hangsúlyváltóról vagy a hexameterek rengeteg fajtájáról, G. István László igen-igen fontos könyvében erre is van példavers. A másik Horváth Viktor A vers ellenforradalma című könyve. A szerző a pécsi egyetemen tanított verstant (volt véletlen szerencsém a padban ülni egy darabig), és máshogy közelít: belevezet, leír, módszertant ad. Mint tanár nyilván sok felcsigázott a tekintettel találkozott, amikor szóba kerül a phalaikoszi sor, ehhez képest lelkes maradt, és ez szerencsére érződik a könyvön is.

 

Mindkét könyvből a másik hiányzik, tessék együtt használni őket!

 

15.

 

Ha beletanulsz a verstanba, olyan technikai finomságokat, leleményes megoldásokat vehetsz észre még Juhász Gyulánál, Tompa Mihálynál, a két Kisfaludynál is, amelyek másként egyszerűen rejtve maradnak előtted. Ez egyfajta mellékes ajándék a szenvedésért.

 

16.

 

Mert kétségtelenül szenvedéssel is jár a tanulás. Zsákutcákkal. Nyakadra növő, indaként fojtogató versekkel. Amelyeknek rohadt személyiségük kezd lenni: akikkel szemben pedig komplexusod kezd kialakulni. Amelyeket minél régebb óta írsz, annál rosszabbak, és egyre inkább tűnnek zsarnoknak, ugyanakkor magában meg nem álló, életképtelen, innen-onnan hozott ötletekből össze-vissza ragasztott Frankensteinnek. Amelyek olyanok, hogy amíg nem győzöd le őket (értsd: 1. amíg nem fejezed be őket 2. amíg nem törlöd a fájljukat véglegesen), addig képtelen vagy bármi másba belekezdeni, tehát kártékonyak, és az életedre törnek. Ezek nem kellemes pillanatok, a saját nyomorult teremtményed foglyának lenni úgy, hogy közben még, még, még, úgy, de úgy teremtenél, de nem hagyja ez a teremtmény!

 

De hidd el, minden ilyen pokoli zsákutca-érzés egy-egy zseton a malacperselyben. Minden, fölöslegesen versírással töltött idő visszajön később. Küzdj vele nyugodtan, nem attól erősödsz, ha befejezed, hanem attól, ha küzdesz. Kitanulhatod a módszereket, és közben kitanulhatod saját magadat. Megtanulhatod, mire vagy képes. Hogy bizony a verssel szemben is lehet pedagógiát alkalmazni. Móresre tanítani. Megszopatni. Szépen beszélni vele, kérlelni. Megsértődni rá. Cselből otthagyni, majd hirtelen visszaülni, és olyan villámgyorsan megírni jóra, hogy még arra se legyen ideje, hogy kinyissa a szemét. A szöveg nem engedelmes, de azzá lehet tenni. Sok akarat és leleményesség kell hozzá.

 

Az a javaslatom, hogy ezeket mindenki formajátékokon keresztül tapasztalja ki. Klasszikusok versein, mások versein, játszva. Ne a saját ötletein. Ne azokat játszd el erre. Sajnos, ha egyszer megírsz valami ötletet / témát valamilyenre, előfordulhat, hogy nem tudod újra felmelegíteni később, amikor már méltóbb eszköztárral tudnál leülni hozzá.

 

Az edzéshez-konditermezéshez tudnám hasonlítani a verstan-tanulást. Aki tudja, mi az, érteni fogja: egy idő után elkezd kipörögni és működni. Egyszer csak azon kapod magad, hogy lehet élvezni, és képes hiányozni. Az eredménye pedig hamarabb látszik, mint ha edzőterembe járnál.

 

17.

 

Amikor még szerkesztő voltam, és tizenévesek küldtek nekem verseket, az első években azt szoktam mondani nekik, hogy huss, neki fejjel a formának. Ha lepattantak róla, azt mondtam, fölkelni, és ugrás neki még egyszer. Nem sokan követték két-három lépésnél tovább, amit kértem. A verstan nem csak móka és kacagás. (Utólagos engedelmével hadd hozzam szóba Vajna Ádámot, ebből az időszakból egyedül nála éreztem, hogy minden apró kudarc vagy félrement vers mintha csak növelné az elszántságát.) Aztán olyan két év után visszavettem ebből a verstanos agresszióból, mert rájöttem, a legtöbbjüknek a végén még magától az írástól megy el a kedve.

 

Pedig szerintem tényleg így lenne logikus: szépen, okosan megtanulni ezeket a dolgokat – addig meg rengeteg-rengeteg tápanyagbevitel, versek egyformán klasszikusoktól és maiaktól. És amíg megtanulnak verset írni, az a szellemi részük, ami a majdani költészetért (és nem versírásért!) felel: pihen, figyel, erőt gyűjt, érik. Sőt: előfordulhat, hogy a versjátékok közül is leesik egy-egy olyan szöveg, amivel már érdemes lapoknál jelentkezni. Valószínűleg azért gondolom ezt helyesnek, mert velem pont ez történt, és nem ismerek ennyire közelről egy jelentősen másik utat a pályakezdésre. Ezzel elismerem azt is, hogy egy ideig azt gondoltam, mindenki számára ez lehet a jó út. Ami természetesen baromság. A helyzet húsz év alatt nagyot változott, és muszáj alkalmazkodni hozzá, ha ennyire egyértelmű. Nem lehet keresztbe feküdni előtte.

 

Megvallom azt is, hogy a Hévíz folyóiratnál folyamatosan jelentkező középiskolások közül tényleg akkor kezdtek igazán jó fiatalok kifejlődni, amikor én már nem erőltettem nekik a verstan-tanulást.

 

18.

 

Ami egyúttal azt is jelenti, hogy sajnos lehetett olyan pályakezdő, akit, még szerkesztői működésem elején elriasztottam a pályától (vagy a folyóirattól).

 

19.

 

Mi történhetett? Talán az internet és a folyamatos multitasking az, ami gátolja az elmélyülést? Vagy az van, hogy csökkent az elmélyülésre alkalmas idő mennyisége, és azt inkább töltik a kötelező középiskolás / egyetemi tananyaggal? A versírás pedig inkább marad öröm és önkifejezés, mint munka és fárasztó önképzés. Ez is logikus. Arra is gondoltam, hogy én élőben, bandázva, kocsmázva, társaságban, egy életvitelbe szinte belenőve vettem fel a verstant, nem pedig emailben megadott gyakorlatok útján, otthon. Hogy is gondolhatnám, hogy nekem is menne így? Nem menne, nyilvánvalóan nem.

 

20.

 

Szóval ilyen korszakot élünk, a versformák most éppen a bolygó túlsó felén járnak. Miközben kivételesen erős korahuszonéves költői nemzedék első néhány lépéseit láttuk az elmúlt években. Némelyikük már a második kötetére készül. Érdekes kérdésnek tartom, vajon még ők lesznek-e azok, akik a legelső lépések után nyitni fognak a hagyományosabb formák felé – vagy ez csak az őutánuk érkezők feladata lesz.

 

Egy dolog kizárt. Hogy a versformák ideje véget ért a magyar költészetben.

Egy másik dolog pedig biztos. Mindannyian huszonegyedik századi költők lesznek, ha tetszik, ha nem.

 

+1.

 

A következő részben megpróbálok néhány technikai segítséget adni a verstan-tanuláshoz.

 


 

A pénz I.

 

 

1.

A legnagyobb honoráriumot, amit irodalmi fellépésre kaptam, 100.000, azaz százezer forintot a Márai Program keretében, az ország egyik legszerencsétlenebb vidékén, Salgótarjánban dolgoztam és papíroztam le. Egyáltalán, eleve és semmi szín alatt nem érdemeltem ki ennyi pénzt, különösen nem a körülmények ismeretében. 6-7 éve történt, rendhagyó irodalomórát tartottam a megyei könyvtárban, harminc-negyven gimnazista előtt. Az összeg szürreális volt, az ember nyilván igent mond (valami erőltetetten nyugodt hangon), de a szeme sarkában végig ott a gyanú, nem szívatja-e valamelyik pályatársa. Nem szívattak.

Salgótarján olyan megyeszékhely, amit 160 évvel a magyarországi vasúti közlekedés kezdete után, a 21. század elején sem lehet közvetlenül elérni a légvonalban mindössze 80-90, amúgy 120 kilométerre lévő fővárosból. (Kb. ennyit arról, hogy mit tudnánk mi kezdeni egy jóval nagyobb országgal.) A miskolci vonatra kell jegyet venni, majd arról átszállni Hatvanban. Egyetlenegy hajnali vonat van (volt akkor), amivel oda lehet (lehetett akkor) érni a délelőtti kezdésre, de hát százezerért ki ne kelne szívesen fél 5-kor? A baj inkább a további ébren maradással (illetve az átszállással) volt: amikor reggel 8-kor Miskolcon ébredtünk, máris tudtuk, hogy valami nem jó. Életem egyik legkínosabb telefonhívása, világos frontvonalakkal, melyekkel nehéz vitába szállni: a ‘pesti művész’ elaludt, nem ért oda, eltévedt stb., viszont a pénz nyilván kéne neki. A diákok mindjárt érkeznek, mi legyen? A könyvtár oldaláról Gabi, ahelyett, hogy rám csapta volna a telefont, megoldani próbálta a helyzetet. Miskolcon pont elfogtunk egy visszafelé menő vonatot, a könyvtárból pedig villámgyorsan Hatvanba küldtek értünk valakit kocsival.

Szerintem nem is a könyvtárban, hanem a Hatvan-Salgótarján-kocsiúton dolgoztam le a legtöbbet a száz rugóból. Útitársunk a környékről mesélt, és ahogy mentünk észak felé, és láttam Magyarország egyik legnyomorultabb, legleszartabb, és ezzel együtt páratlan szépségű vidékét, egyre nagyobb volt a szégyen. Szerintem az átlagnál jobban ismerem a magyar vidéket, Tarján volt az egyetlen megyeszékhely, ahol nem jártam. Ahogy beértünk délről, és az elhagyott gyárak gazzal benőtt roncsai mellett mentünk el, szinte elviselhetetlen volt a tudat, hogy én innen fogok elvinni, itt fogok megkeresni annyi pénzt, amennyiből itt egy hónapban nem egy, nem két, de nem is ötszáz embernek megélnie muszáj. Ráadásul, valljuk be, ennek fényében tulajdonképpen: hülyeséggel. Azzal, hogy Petőfi Sándorról beszélek. Vagy magamról beszélek. Arról, hogy mittudomén... miért kezdtem el verset írni. Miközben odakint egy teljesen más élet zajlik, olyan, amibe az én aznapi közönségem tagjai, miután megtapsolnak engem (!), hazamennek.

Én meg még el is aludtam. Mert ha még elküldtek volna a fenébe, akkor tudom, mi az ár, amit beadtam ebbe az elalvásba. Viszont a gyerekek, miután elmentek, két órával később visszajöttek (visszaküldték őket, mindegy), hogy meghallgassanak. Megígértem, hogy ezért a bakiért cserébe a jövő évben szintén eljövök, a Márai Programon kívül, ingyen. Gabit sem ejtették a fejére: ott helyben meg is hívott a következő évi költészet napjára. (Ami a mi szakmánkban, ugye, legtöbbször pénzes melót jelent, és az ember ameddig csak tudja, őrizgeti a dátumot a mind jobb meghívásra várva...)

Amikor könyvtárban lépek fel, általában megkérdezem, van-e valahol egy olyan polc, ahol a kiselejtezett könyveket tartják. Gabi levitt az alagsorba, ahol sok ilyen polc volt, viszonylag új könyvekkel. Olyanokkal, amelyeket kizárt, hogy kiselejteztek, hiszen láthatóan alig pár éve vásárolták őket. Mint például Frei Tamás fényes borítójú, leprás gyerekek színes képeit tartalmazó munkái, melyeket szinte öröm kézbe venni. Ezek kétségtelenül népszerűek és frissek, nem is értettem, mit keres egymás mellett ezekből 2-3 alig használt példány itt, a salgótarjáni megyei könyvtár alagsorában. A megfejtéstől igazán végigfutott a hátamon a hideg: amit láttam, az az elmúlt években bezárt környékbeli könyvtárak hely híján itt elhelyezett állománya volt.

 

2.

A történet nemcsak az én saját suta ügyemről szól, de szól a könyvtári és könyvtárellátói rendszerről, a leszakadó vidékről, olvasásszociológiáról, kultúravesztésről és az állam kétségbeesett (és sokszor legkevésbé se funkcionális, viszont legalább ötletszerű, igazságtalan és pazarló) kultúratámogatási tevékenységéről. (Gondoljunk csak bele: Frei Tamás médiaszemélyiség kiadója, illetve áttételesen maga a szerző a „Kultúratámogatás” címkéjű tégelyből kapott állami forrást ezekkel a megvásárolt példányokkal. Ne ragadjunk le annál, hogy az illető szerző mennyire szorul rá az adóforintokra, illetve milyen ízléssel és alázattal végzett munkája mennyire öregbíti a magyar kultúrát, azon végképp ne lamentáljunk, mennyi értelme volt megvenni ezeket a könyveket, ha egyszer ott végezték az alagsorban – mindezt ne tegyük, mert logikus, tehát biztos demagóg. Inkább csak stílusosan ízlelgessük ezt a dolgot a szánkban, mert ez a dolog bizony ott van, pontosan a szánkban, jó mélyen.)

 

3.

Amennyiben úgymond hagyományos költői pályát jársz be (és nem leszel öt-tízezer példányt eladó sztárköltő, amire persze minden esélyed megvan a tehetséged, a társműfajok és az internet jóvoltából), biztos lehetsz benne, hogy az irodalmi tevékenységeddel szerzett bevételed túlnyomó része mögött az állam áll. Ha verset közölsz egy folyóiratban, a versért kapott pénzt a folyóirat legtöbbször az államtól (központi vagy önkormányzati költségvetésből) kapja (NKA- vagy miniszteri döntések, más pályázatok útján). Ha fellépsz egy művházban, egy könyvtárban, egy fesztiválon, egy írótáborban, a fellépésért kapott pénzt a vendéglátóid legtöbbször az államtól (központi vagy önkormányzati költségvetésből) kapják (NKA- vagy miniszteri döntések, más pályázatok útján). Ha könyved jelenik meg, a kiadód sok esetben az NKA Szépirodalmi Kollégiumától kap támogatást a megjelenésre. Van, hogy nem is tudsz róla. Van, hogy több könyvvel együtt vagy más jogcímen más kollégiumhoz pályázik a kiadód, így nem jelenik meg a könyved az eredménylistán. De az állami pénz bizony benne van a nyomdaköltségben, a kiadói villanyszámlában, a tördelő alapfizetésében. Nincs értelme százalékosítani ezt a bizonyos „túlnyomó részt”, mindenesetre, ha hirtelen kéne megneveznem, bizony keresnem kéne a kivételes eseteket. Mecénások létezéséről szeretünk tudni, de élő, megtapogatható mecénás, aki a tiszta (azaz tiszta!) üzleti életből jött, nem sok van.

Nem tudom, egyértelmű-e, hogy a pénzről szóló részt miért ezzel a salgótarjáni történettel kezdem. Az embernek jó tudnia a helyét, és ha egy költő százezer forintot kap egy fellépésért, nem árt, ha tudja: lehet bármilyen jó, egyszerűen képtelen olyat mondani-tenni-húzni aznap a közönség előtt, ami tényleg ér annyit. Ha lefordítjuk a piac puszta nyelvére (nem mondom, hogy ez a helyes, de így jobban látszik a helyzet fonáksága), az aznapi közönségem minden tagjának 2500 Ft-ot kellett volna beadnia azért, hogy én beszéljek nekik a saját életemről. Azért ez valószerűtlen, nem? Abban az évben, amikor Salgótarjánban jártam, a minimálbér 93 ezer forint volt. Az azért csak nyilvánvaló, hogy az én másfél órás előadásom, szóljon bármiről, egyszerűen nem érhet annyit, mint valakinek az egyhavi, bármilyen rossz munkája. De, hadd írjam le gyorsan, ezek a honoráriumok nem általánosak Magyarországon.

A fentiekből az a szomorú helyzet következik, hogy ha szépirodalommal (főleg ha költészettel) foglalkozol, minél sikeresebb vagy, azaz minél több pénzt keresel vele, annál több pénzébe kerülsz Magyarország állampolgárainak. Ők szerencsére nem tudnak erről, őket nem kérdezik meg, viszont választott vezetőik fogják, és odaadják neked az adóforintjaikat, hogy te dolgozhass-önkifejezhess. A Nemzeti Kulturális Alap fő bevételi forrása az ötöslottó játékadója, úgyhogy szeretett népünknek az a szombatonkénti reménye, hogy négyese-ötöse lesz, tulajdonképpen kap egy vigaszágat: ha milliárdos nem is lesz valaki, legalább elősegíti, hogy remekművek szülessenek. Amelyek technikai hasznát (ha lesz ilyen), tudtán kívül (nyilván) neked engedi át, a spirituális (értsd: nemzetmegtartó-nyelvművelő-kultúraépítő) hasznáról meg legtöbbször szintén nem értesül. Ez a jó mecénás, mi? Fogalma sincs, hogy húzod a bőrét, és közben rá is lehet szarni a fejére. Csak lottózzon a birkája, úgysem neki írunk. Nézzünk magunkba: megköszöntük már magunkban ezt ezeknek a szerencsétleneknek (többek közt közmunkásoknak, nyomorban és hányatott körülmények közt élő embereknek)? Érzünk bármilyen apró hálát érte? Vagy úgy érezzük, hogy ez nekünk tulajdonképpen jár, és inkább köszönnénk meg azoknak, akik döntenek a pénz odaítéléséről? Igen, demagógia, jól hangzik, és még igaz is.

Valószínűleg Magyarország állampolgárai is úgy hiszik, a költőt-írót a könyveladások tartják a felszínen. Vagy a Jóisten tudja, mit hisznek. Az egész szakmával (főleg a költőkkel) kapcsolatban fura fogalmak élnek a közvéleményben, egy részük átlóg a mesevilágba. (Amire van egy elméletem. Hogy ti. lényegében a kereszténység felvételével leszorított magyar ősvallás néhány stíljegye tört fel a polgárosodás korában a költő szakmájában, nem kis részben azért, mert az első és mindmáig legnagyobb művészcelebünk történetesen költő, és nem iparművész vagy gordonkás.) Logikus: a költő, akiről ír az újság vagy szerepel a tévében, az csak híres és jó költő lehet, aki pedig híres, az nyilván gazdag is. Azt azért hadd ne gondolja már a nép a mesehőseiről, hogy az NKA-döntések délutánján össze-vissza telefonálgatnak, hogy megtudják (vagy közöljék egymással) a szerencsések névsorát.

Magyarország polgárai a könyvvásárlás útján tudják mérhetően kifejezni a megbecsülésüket, de ha igazán sikeres költő vagy, és a könyveid elfogynak 2-3-4 ezer példányban, attól még nyugodtan éhen is halhatsz. Hacsak, persze, nem mész el dolgozni, mint a normális emberek – és ezzel szeretném folytatni majd a pénzről szóló részt. Avagy mennyit kapunk egy folyóiratközlésért, egy fellépésért, illetve mennyit kaptunk húsz éve? Milyen veszély leselkedik arra, aki az írás mellett civil foglalkozást választ – és milyen arra, aki nem? Ezek mellett: milyen előnyei vannak ennek vagy annak az útnak? Igaz-e, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a Szép Versek antológiában való szereplésért 15-20 havi átlagfizetést (!) adtak? És ha igaz, mi következik ebből?

 


 

 

A kritika

 

Ha kritikusok nem volnának a világon, legjobban utálnám a tejfölös tormamártást. (Petőfi Sándor)

 

De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

(Ady Endre)

 

Aki kurvának megy, ne sikítson, ha basszák. (népi bölcsesség)

 

 

Három gyönyörű idézet, és lényegében itt be is lehetne fejezni. Amit alkotók és kritikusok viszonyáról el lehet mondani, nagyrészt felfesti ez a hármas. Mindhárom igazságát értjük külön-külön, de együtt... hatalmas regények és drámák premisszái és konklúziói lehetnének, lényegében bármely sorrendben.

A művészet önkifejezés, önmegmutatás, és ki tudja, hol van minek a határa, mikortól magakelletés. Vagy kényszeres tetszeni akarás. Meddig egészséges a hiúság? Létezik nem hiú költő/író? Olyan kétségtelenül létezik, akinek ez az imidzse. Ki lát be biztosan a sugárzott kép mögé? Kell nekünk olyan költő, aki nem akarja, hogy tetsszenek a versei?

Egy dolog biztos: bizonyos minőségi szint fölött természetes, hogy amit írunk, annak visszhangja van. Visszhang bármit jelenthet, egyetlen lájkot, egyetlen gratulációt, egyetlen dedikációt vagy egyetlen Nobel-díjat. Bármit, ami nem történne meg, ha mi annak idején nem akartuk volna magunkat megmutatni. De jaj, nem tudtunk úgy maradni. És amit csináltunk, azzal reakcióra késztettük a világ egyik belterjes kis szegmensét. Akár azzal is, hogy nem írtunk jót. Kiváltottunk belőle valamit. Létezésünk, illetve annak megmutatása reakcióra késztette, nem tudott szó nélkül elmenni amellett, ami felőlünk érte. És ez: jó.

A kritika megjelenésének pillanatában minden tárgyalt szerző meg van győződve arról, hogy az egész világ elolvasta. Hogy az egész világ színe előtt zajlott az ő dicsőítése / tönkretétele. Valahogy tehát mindenképpen viszonyulni kell hozzá, ennek a szerintem helyes etikettjéről szeretnék most írni.

Az első és legfontosabb szabály az, hogy NEM REAGÁLUNK. De máris lássuk el lábjegyzetekkel ezt a bizonyos első és legfontosabb szabályt, mert azért mégsem eszik olyan forrón.

Első szűkítés: pozitív kritikára egy gyors, tisztelettudó köszi, és hamar menj is tovább.

Második szűkítés: negatív kritikára-recenzióra semmiképpen nem reagálunk. Semmit. Ha tárgyi tévedés van benne, illetve ha pont ilyen tévedésre alapítja a fő állításokat a cikk szerzője (ami nyilván dühítő) – akkor se. Megteheted, de számíthatsz rá, hogy a szép műgonddal megfogalmazott leveled a sértettség bizonyítékaként, a sértettség felől olvastatik. Bármit írsz bele. Akárhogy próbálod palástolni, okossággal vagy lazasággal vagy érveléssel vagy józansággal vagy empátiával – ez pont olyan levél lesz, amivel ezek ellenkezőjét bizonyítod. De nemcsak emailezés létezik. Össze lehet futni rendezvényen, az utcán is. Üzenhetsz közös ismerősön keresztül is. Úgy is, ha nem akarsz, csak szóba kerül a dolog. Akkor reagálsz helyesen, ha pont ugyanúgy köszönsz és viseled magad, mintha nem született volna meg az adott kritika. Ha bármilyen irányban is változtatsz a viselkedéseden, már rossz. Ha szívélyesebb vagy, még butának is tűnsz. Ha szótlanabb vagy, megsértődtél, és nem tudod kezelni. Ha többet beszélsz, akkor a figyelmet akarod elterelni a lényegről, ügyetlenül. De a legrosszabb, ha bármilyen módon jelzed, hogy nem olvastad a kritikát. Úgyis nyilvánvaló, hogy igen. Tök egyértelmű, hogy valaki már felhívta rá a figyelmedet, úgyhogy ne csinálj hülyét magadból.

A nyilvánosság előtt egyben kell kezelned a kritikákat. Ha van szerzői oldalad, és ott valaha megosztottál egy téged érintő recenziót – akkor tessék az összeset megosztani. A rosszat is. Vagy szokj le róla, hogy bármi ilyesmit kiteszel.

Egy dolgot mindenképp véss a fejedbe: a kritikus is életművet épít, akárcsak te. Az az írás, amit a te műved kapcsán írt, neki: műve, ugyanúgy, mint neked a sajátod. Szerzőként ugyanúgy számolhat reakciókkal, mint te, ugyanúgy állomása az ő pályájának, a tudásáról való számadás, mint a tiéd. Neki is van egy pályája. Amit sok minden befolyásol. A véleményét is sok minden befolyásolhatja, ő is viselhet ilyen-olyan színű szemüveget, ő is ráérezhet valami igazságra, amire más még nem jött rá, ő is tévedhet, beleállhat a tévedésbe, beláthatja a tévedését, megváltoztathatja a véleményét, ezt demonstrálhatja vagy elsunnyoghatja. Pont ugyanolyan alkotó, mint te.

Nem is biztos, hogy azt gondolja a könyvről, amit ír. Van olyan, hogy valaki privát emailben lelkendezik egy könyvről (a szerzőnek), majd kritikusként megírja a kivégzést. Vagy interjúkészítő újságíróként a kérdéseiből pont az ellentétes vélemény árad, aztán 8 sör után bevallja, hogy ezt kérték az illető laptól. Van ilyen, nem kell ezen csodálkozni. Ők is emberek, lemmingek egy deszkaszálon, ráadásul a munkájukat kevésbé becsülik meg és honorálják, mint a tiédet.

Bármennyire tagadná nagy bociszemekkel az összes szereplő: X lapban Y szerzőről soha a büdös életben nem fog megjelenni egyértelműen negatív, kőkemény, a művet alapjaiban támadó írás. Mást gondoltál a világról, amikor írni kezdtél?

Képzeljük el, hogy egy kritikus ilyen szöveggel mutatkozik a szerkesztőnél, mit gondolnak róla? Mondjuk, hülyének nézik, naivnak nézik (ha bele akarsz szállni Parti Nagy Lajosba, ne az ÉS-nek küldd, és ha fel akarod törölni a padlót Döbrentei Kornéllal, akkor ne a Hitelbe vidd – csak két végpontot mondtam), vagy vakmerőnek nézik. Nem mindegy persze, hogy’ van megírva az a recenzió, de az se mindegy, ki írja. Egy 28 éves kritikus, ha ilyennel jelentkezik az említett helyeken, lehet, hogy egy ideig nem kérnek tőle semmit. Probléma ez a pályáján? Hogy is ne lenne probléma? Háromszor átgondolja, mielőtt véleményt formál? Naná.

Ha egy 28 éves kritikusról van szó, sok-sok-sok mindennek együtt kell állnia ahhoz, hogy az adott írás lejöhessen az adott helyen. Cinizmus, de tényleg azt gondolom, hogy 1. nagyon nem mindegy, milyen a szöveg, szakadjon le tőle az asztal 2. szinte mindegy, milyen a szöveg, úgyis a szövegen kívüli-fölötti bolygóállás határozza meg, az adott lap-folyóirat kritikarovata nekimegy-e egy nagykutyának.

Vannak persze olyan oldalak / lapok / kultúrrovatok, ahol úgy áhítják az ilyen írásokat, mint egy falat kenyeret. Sőt, vannak olyan szerzők is, akiknek ez kifejezetten jól áll. Farkas Zsolt annak idején nagyot húzott a Tandori-értelmezésével – ugyanakkor picit sem ártott se magának, se a Tandori-univerzumnak. Kifejezetten vagány volt, szerintem Tandori Dezső is így gondolhatta. Mert ő is az volt. És van, amikor nem sikerül a dolog. Mert a felkészültségen átüt a prekoncepció, illetve a kritikusi hübrisz: nagyon-nagyon jó érzés elsőként kimondani, hogy meztelen a király – itt Báthori Csaba Térey János elleni (szerintem visszataszító) támadása jut eszembe. Az ilyen kivégzés-célú, megbélyegző írásoknál különösen aggasztó, hogy az írás szerzője nem gondol bele, hogy a címke, amit a szerzőre próbál ragasztani, az egész pályáját megfestheti. Ha pedig belegondol, az még durvább. És igen, ne menjünk el a tény mellett: a kritikus kezében bizony fegyver is lehet. Ha jó időben jó helyről a jó irányba lő, játszani is tud mások életével – bár az említett esetben szerencsére fordítva sült el a dolog.

Fontos: ne érezd, hogy te vagy a kritika megszólítottja. Simán lehet, hogy valóban az vagy – ha az illető kritikus tényleg neked, a személyednek, a státuszodnak akar üzenni a művével. De egy szerző fogja fel csak úgy: tárgya, csak tárgya az írásnak, és az írás nem akar tőle semmit. Így könnyebben el lehet viselni jót is, rosszat is. Olykor a jót a nehezebb a helyén kezelni. Nem rossz ám azt gondolni, hogy kurva jók vagyunk. Főleg ha látjuk, hogy más is ezt gondolja. Főleg-főleg ha belegondolunk: ezt most már mások is olvashatják. De maradjunk a földön: ha lehúztak volna minket, akkor szeretnénk minél jelentéktelenebbnek felfogni-beállítani az illető kritika szerzőjét, a fórumot, az állításokat. Tegyük ezt akkor, amikor dicsérnek, ne máskor.

Egy emberben jó- és rosszindulatok működnek. Ehhez mindenkinek joga van, és furcsa is lenne, ha nem lenne így. Jó- vagy rosszindulat is vezetheti a kritikust, amikor használja a szakmai eszköztárát. Már miért ne lenne így? Emberi érzelmeket érezhet, ha egyszer ember. Lehet elfogult, pikkelhet valakire, ez is természetes. Egy könyv olvastán érezhet kíváncsiságot, csalódottságot, megelégedést, meglepetést, örömöt – aztán ezeknek, már a szakmai terminológiával, igyekszik hangot adni.

A költők-írók persze azt gondolják, leginkább a dicsérő kritikákkal járnak jól, pedig nem feltétlenül. Semmi se kellemetlenebb, mint egy rosszul / nem jól / bután / átlátszón / kelletlenül / rutinszerűen / lélektelenül / hivatalból / mellébeszélve dicsérő, esetleg egy közeli ismerősöd által írt pozitív kritika. Ezekből legfeljebb a szerző és kritikus személyes és/vagy szakmai viszonyára, a szerző és az illető fórum személyes és/vagy szakmai viszonyára, a kritikarovat vezetőjének és a szerző személyes és/vagy szakmai viszonyára, a szerző és/vagy kritikus saját státuszára lehet következtetni, de a legkevésbé se szól magáról a könyvről. Arról főleg nem, hogy hol tartasz te a pályádon. Nem gondol beléd, nem gondolkodik rajtad hangosan, nem segít. A leggyakoribb ezek közül a semmitmondó, színtelen szakmaiságba csomagolt értékelés, amiből pont a vélemény hiányzik. A szerző örülhet, mert írtak róla, a rovatvezető kipipálja az illető szerzőt, a kritikus meg elvégzett egy feladatot, és legközelebb talán már ő vihet könyvet, amiről írni akar. Szerencsére többnyire felismerhető a kritikából, ha hiányzik a kritikus saját olvasói érintettsége. És ha úgy tűnik, ha nem, hosszútávon az ilyen kritikák minden szereplőnek ártanak.

Amiből a legtöbbet tanulhat egy szerző, az a jóindulatú, de negatív kritika. Nem árt az ilyen, aludj rá hármat, és jöjj rá. Van egy jóakaród, aki el akart valamit mondani. Hogy mi nem jó. Vagy nem is jóakaród, hanem valaki, aki teutánad magára húzta a mű világát, ő is bejárta belülről azt az építményt, amelyben te az írás alatt tök magányosan és tanácstalanul bolyongtál. Könnyen lehet, hogy észrevette az egyik hibás lépésedet. Pont ezért, hogy az ember egy-egy érző kritikától picit azt érezhesse, mégsincs egyedül az alkotásban... szóval ezért is érdemes bizalommal lenni a kritikus iránt. Sokkal fontosabb ez, mint az, hogy tetszik-e neki a könyved vagy sem. Tessék rájönni, hogy az ő műve párbeszédet folytat a te műveddel és művedről, mégpedig a teáltalad kijelölt világában. Jó esetben segíteni akar, megfontolandó dolgokat ajánl. Itt egy újabb lábjegyzet a fő tételhez: igen, ezt illik megköszönni. A jóindulatot felismerni nehezebb, először azon ess túl.

És még egy lábjegyzet a fenti tételhez. Van még egy eset, amikor szerintem nem kínos dolog reagálni. Ha valaki felvet egy olyan szempontot / megfejtést, ami telitalálat vagy elgondolkodtató, és nála olvasod először, ő találta meg, akkor szerintem lehet. Egyrészt köszönettel, de másrészt annak jegyében, hogy a kritikust is alkotónak tekinted: egyszerűen elismered, hogy jól csinálja, amit csinál, és ha tényleg valami ilyen megfejtésre jött rá, akkor a legjobb visszaigazolást pont te adhatod neki. A legszebb, ha ismeretlenül. A kritikus, bár nincs reflektorfényben, dolgozik, sokat dolgozik, és fura módon úgy alakult, hogy az ő energiájából, az ő sikeréből te is részesülsz.


 

A nagy arc

 

A pályakezdők mintha egy másik galaxisban élnének, ahol még nem érezni az irodalmi élet negatív jelenségeit. Alkotói válság, megélhetés, irodalom és politika tánca, halálig tartó sértődések stb. De tegyen csak két egyenes lépést, egy pályakezdő is bajba sodródhat. Furcsán hangzik, de legveszélyesebb rá nézve nem más, mint a siker.

Mindegy ám, hogy a népszerűség 6000 vagy 600 eladott példány – illetve 60 lájk. A sikert ebben a mezőnyben nem lehet pusztán számokkal meghatározni. Viszont ott a levegőben, és csak a hülye nem érzi, amikor egy-egy fiatal körül elkezd megtörni a fény. Legyen az elismerés megérdemelt, korai vagy egyenesen hazug, mindhárom esetben meg tudja zavarni a legfiatalabbakat. (Azaz egy kiadó simán vissza tudja vetni vagy tönkre tudja tenni az általa felemelt huszonéves pályáját, vannak szép példák az elmúlt évtizedekből.) A sajtó és az irodalmi élet közege utálatot és szeretetet is mindenféle tapintat nélkül sugároz. És nem érdekli, hogy azzal veszélybe sodor-e egy bontakozó pályát. Ez főleg most, az internet győzelmével erős kérdés: minden reakció azonnali, és korlátok nélkül jöhet. A jó is, a rossz is. Ha az illetőt felkészületlenül éri az egész, előbb, mint hogy sínre helyezte volna a mozdonyt, csak a szerencse vagy iszonyú sok, lassan beérő munka hozhatja vissza.

1999 karácsonyán jelent meg az első verseskötetem, de akkor már kész volt a Zalai passió című vígeposz anyaga, így ugyanabban a borítékban tudtam küldeni példányt az első kötetből és részletet a majdani másodikból. Sok helyre ment szöveg, és 2000 elején szinte egyszerre jelentem meg a Sárkányfűben, a 2000-ben, a Jelenkorban, a Holmiban, az ÉS-ben és még ki tudja hol, általában 4-5-6 oldalnyi közlésekkel. Könyvhétre megjelent a második kötet, és a Szép versekben is szerepeltem egy előző évi közléssel – úgy, hogy egy évvel korábban még csak elvétve jelentem meg folyóiratokban. 21-22 éves koromban történt ez. A pályakezdő keresi az okokat, hogy jónak tarthassa magát, én is kerestem, még jobban is, mint a többiek, és ha már kerestem, bőven találtam is okot arra, hogy elviselhetetlenül nagy legyen az arcom.

Emlékszem rá, hogyan beszéltem emberekkel, mekkora Janinak gondoltam magam, hogyan viselkedtem ezzel-azzal-mással. Miközben a boldog emlékezetű OJD azt tanította nekem, hogy a legjobb az, ha szép okosan kussolok huszonévesen. Nem nagyon kussoltam. Még vissza-visszajártam a jogi egyetemre, ahol az ottani versíró fiúk előtt is előadtam a valakit (ők azóta nyilván elvégezték, és nincsenek kellemes emlékeik a nagypofájú költő gyerekről, aki harmadév előtt kikopott). Egy évben indultam Karafiáth Orsival és Varró Danival, na hát rájuk meg irigy voltam. Ugyanakkor szinte csak idősebbekkel lógtam, az idősebbek korhadt, és már bekapott sértettségektől terhelt relációiban ismertem ki magam, a saját generációm világa helyett. Ez azt jelentette, hogy a generációs társaim előtt idősebbnek tűntem, az idősebbek között meg kölyök voltam. Nyomorult, szerencsés kis tacskó voltam, akit csak sok-sok-sok véletlen időbeli egymásra játszódása tett érdekessé egy pillanatra. Még ezt a pillanatot is leginkább én éltem meg.

Mert miről beszélünk közben? Néhány száz példányos fogyásról. Annyiról se. Hiszen mivel az Erdélyi Híradó volt a kiadóm, kapni se lehetett a két kötetet: az Írók Boltján kívül talán sehol sem árulták. Leginkább az osztogatás volt a terjesztés. Szép és hosszú volt a nyár, hívtak ide-oda, és nagyon azt éreztem, most kell beütni a legjobb verseket a világon. És egyszerűen nem ment. Semmi se ment. Vagy nagyotmondó, felnőttes, komolykodó, vagy bután kísérletező lett, vagy a korábbi tónusnak fapad-verziója volt. Szörnyű, kiégtem, megcsúsztam, rászoktam a piára, felpuffadtam, végem, pedig most követelik tőlem legjobban a dalt!

Borzalmas tünetei vannak az alkotói válságnak, és engem egy sokadik szerencsés véletlen húzott ki. Nagy Endre Egy város regénye című könyve nyomán Váradra költöztem a nyár után, ahol egy darabig még adtam a menőt, de aztán az idegen és velem érthetően nem is szimpatizáló közegben rájöttem, hogy csak magamnak adom. Aztán, ahogy egy szűk év után hazaköltöztem Pestre, ott is idegen közeggel találtam szembe magam. Az egy évvel korábbihoz képest mindenképpen. Egyszerre volt az, hogy elfelejtettek, egyszerre az, hogy már nem voltam érdekes. Úgy elmeséltem volna mindenkinek, milyen élmény volt Várad – de egyszerűen nem kérdezte meg senki. És megtanultam kussolni. Persze gondolkodtam is: ha most ennyire nem létezem, ha most ez vesz körül, és ez az érdektelenség dühítő és hamis, akkor mennyivel volt igazibb a tavalyi tavasz, amikor úgy éreztem, hogy vállára vett a szeretett magyarság, mert borzalmasan érdekes és jó vagyok? Nem bonyolult, csak egy szillogizmus kell hozzá a farzsebből: hát semennyire. Semennyire sem volt igaz, az se. Meghatározó képet kaptam akkor az ún. irodalmi sikerről.

De mondom a tanulságot. Most jön a füveskönyv-rész (egy szombathelyi költő mondta az egy hónappal ezelőtti írásra, hogy a végére átcsap füveskönyvbe).

Szóval azért sem érdemes pályakezdéskor elszállni, mert akkor még senki sem akar vigyázni rád. Aki meg akar, az nem tud.

A korábbi (mondjuk gimnáziumból maradt) barátok nem érthetik ezt a világot, és talán te is tettél azért, hogy ne értsék. A szüleid is támogatnak és megértenek, és szerintük te írod a legjobb verseket a világon (ha értik, ha nem), de ezt kb. leszarod. Igazi barátaid, szakmabeli barátaid, olyanok, akikre számíthatsz, és baj esetén szólnak, vagy nincsenek, vagy nagyon kevés. És persze ők is fiatalok ehhez az összetett problémához: érzékeljék, hogy baj van, merjenek szólni, meg tudják fogalmazni stb. (Még középkorú emberek között se magától értetődő egy ilyen beszélgetés.) Az is lehet, hogy szeretnek a sikeres(nek tartott) ember közelében lenni. Lájkolni a falán, látványosan egyetérteni, felolvasni veled stb. Ők se fognak szólni.

Ha elszállsz: kiszolgáltatott vagy és védtelen. Kiszolgáltatod, kiteszed magad, előretartod a pofád. Így hát el is találja ez-az, és biztosan nincs még mögötted akkora súly, hogy megtartsd magad. Védtelen pedig azért vagy, mert amíg saját magad nagyszerűségével foglalkozol, és az átélés mellett fokozottan meg is éled a népszerűséget, elfelejted az igazi dolgod. Elfelejted csinálni azt, amiért elkezdted ezt az egészet. Más pedig nem fogja helyetted megcsinálni.

Ilyenkor kell bekapni a meghatározó olvasmányélményeket, ilyenkor választódik ki az építmény vázának anyaga, hogy Kafkából vagy Kosztolányiból áll fel a szerkezet. Ilyenkor jönnek a mindigre megmaradó filmélmények, zenei élmények, koncertélmények. Ezeket akkor is beszeded, ha becsukod a szemed, de sokkal fontosabb: beépíteni őket. Gondolkodni rajtuk, gyötrődni rajtuk, beépítsd-e őket vagy ne. Analóg pillanatokat találni a 2001: Űrodüsszeia zárlata és a múlt csütörtöki zh dolgozatbeszedő jelenete között. Ütköztetned kell a nyitottságodból adódó kulturális-művészeti dózist a valóságos világgal és a saját élethelyzeteiddel. A törésvonal mentén felbuggyanó anyagot pedig megművelni –––>> VERS.

Az írásaidra kapott reakciókat szintén el kell helyezni az építményben, „császár vagyok”, „ez egy hülye fasz”, „ez még irigy is”, „irigy fasz, de mond valamit”, „irigy fasz, de sajnos igaza van”, „irigy fasz, de sajnos igaza van, nem kéne összefutnom vele?” címkéjű fiókokban. Az első fiókot kerüld, mint a bűnt. Semmit, soha, ami azt mondja, hogy jó, amit csinálsz, hogy úgy jó, ahogy van: ne higgy el. Ne merd elhinni. Machiavellizmusból ne hidd el. Félrevezetésnek gondold. Hazugságnak gondold. Ne üldözési mánia alapján, hanem sportból. Játékból. Ne vedd komolyan. Keresd a hibákat a magasztaló irodalomkritikákban. Írd át, túlozd el a fő állításait, csinálj belőle karikatúrát. Majd, ha veled kapcsolatban írnak ilyet, jusson eszedbe a korábbi játék, és nevesd ki. Ne higgy neki. Aki szembedicsér vagy írásban magasztal, attól pedig sose vegyél használt autót. Tartsd a földön magad.

Kiszolgáltatottság és védtelenség – de két másik dolog miatt is vigyázz azzal, hogy nagyon fiatalon elemelkedj a földtől.

Egyrészt mert az arc kezd el helyetted írni. Ha van némi önkontrollod, pokoli alkotói válságot kapsz be (aminek nyomán fontos hónapjaidat vagy éveidet veszíted el!). Ha nincs önkontrollod, bekövetkezik a legrosszabb: nem kapsz alkotói válságot, és tényleg megírod az arcod verseit. Felpuffadt, önhitt lesz, amit írsz, lefegyverző akar lenni, de nevetségesen gyönge lesz, felnőtt akar lenni, de öreges lesz és korhadt. Olyan lesz, mint az Oasis 97-es lemeze, elhízott és hibátlan, nyoma sincs benne a szikrának. Ebben az esetben nem kevés idő (és alkohol és megalázó helyzet), mire visszahozod magad. Mikor visszajössz, halkabb leszel egy kicsit, persze ez nem baj.

Az utolsó ok, hogy míg te magadat csodálod, és képtelen vagy az igazi dolgodra figyelni, a többiek pont a dolgukat teszik: megfigyelik, mi történik egy olyannal, mint te. És máris nem az új Ady Endre vagy, hanem csak tanmese. A többiek tapasztalati halmazának egyik szereplője, egy példa, amivel szemléltetni lehet valamit, valamit, ami nem jó.

Szóval keresd magadon az elszállás tüneteit. És közben, ha nem is mondanám azt, hogy kussolj, de jobb, ha hallgatsz.


 

A rossz vers

 

1.

Nagy az ő önuralma annak az embernek, aki rossz verseit visszatartja, és csak a jókat osztja meg olvasóival.

 

2.

Az írás egyik fő alapja a megmutatás (megmutattatás, megmutatódás, magamutogatás, látvalátszódás), egy másik alapja az, hogy a teljesítmény objektíven nem megállapítható. Tulajdonképpen folyamatosan baj van. Hiszen kinek van akkora önuralma és olyan biztos értékítélete (saját magával kapcsolatban!), hogy teljesen mentesíthesse az olvasót attól, ami nem jó? Nyilvánvalóan senkinek. Jaj tehát az érdeklődő, nyitott olvasónak, mert ömlik rá a tehetség, a gusztustalanság és a grafománia – az őrálló szerkesztők pedig, akiknek dolga lenne mentesíteni szegényeket, megkerülhetők, és az még csak a jobbik eset, ha egy másik szerkesztő útján. Amennyi fórum, annyi őr, már a szerkesztők is annyian vannak, mint a sáskák.

 

3.

1999 őszén már tizenegy hónapja várt egy elfogadott versem a Tiszatájnál, és amíg várt, én közben felnőttem. Levelet fogalmaztam a boldogult Olasz Sándor szerkesztőnek. Kedves tisztelt Olasz Sándor, versem elfogadása óta abbahagytam a mutálást, kiszőrösödtem, elköltöztem, visszaköltöztem, nőttem 12 centit, volnál kedves tehát versemet közlés helyett a szemétbe dobni, hiszen alig van már közöm hozzá, teljesen mást gondolok a világról, mint fiatalon és gyanútlanul és húszévesen, de kérem, én már huszonegy vagyok! Addig-addig fogalmaztam a levelet, amíg az újságosnál szembe nem jött velem a novemberi Tiszatáj, gyönyörű zöld borítóval, benne a verssel. Majd’ egy évvel az elfogadás után. Máris sokkal jobban tetszett a költemény – hát végül is ki volt nyomtatva, annyira szar csak nem lehet!

Ma már alig vannak kézzel írott levelek, postai utat járó korrektúrafordulók pedig talán már nincsenek is. Ma már nem történhetne meg velem, ami 1999-ben (húsz éve!) megtörtént. A vers hamarabb megjelenik, az egyéves átfutású folyóiratok vagy nem kapnak a türelmetlenebb fiataloktól verseket, vagy nem a legjobbakat, vagy egyszerűen nem léteznek. Ma, szülessen bármilyen nehezen is egy irodalmi szöveg, megjelenni könnyebben (talán túl könnyen) és hamarabb (talán túl hamar) megjelenik.

Jaj az olvasónak, mert esélye sincs az elmélyülésre ekkora zajban, ilyen agresszív űrszeméttelepen. A vers ugyanis nem szelíd virága a világnak: akarja ugyan, hogy ez az elmélyülés megtörténjen, azt akarja, hogy ez őáltala történjen meg, az olvasó zárja ki a világot, és csak rá figyeljen. Önző, kicsit passzív-agresszív és feltétlenül narcisztikus személyiségű lény a vers. Magát kedves, finom gondolati növénynek adja el, de végcélja (a többiek eltakarítása mellett természetesen) az, hogy indákat tekerjen köréd, kacsok akadjanak a bőrödbe, a szervezetedbe pedig odabent kikelő, téged megváltoztató vírust juttasson.

Ilyeneket akarunk előállítani és állítunk elő mi, költők, és a legtöbbször bizony nem sikerül.

Önkifejezés és terápia is a költészet, hogyne – de emellett folyamatos csúcstámadás, feljutási, bejutási kísérlet is, báránybőrben küldözgetünk lápi farkasokat. És bár, mint mondtam, egyre könnyebb eljuttatni őket a rendeltetési helyükre, sajnos ettől nem lesznek jobbak.

 

4.

Ha már megtörténtek, mit kezdjen a rossz verseivel egy szerző? Hiszen a rossz vers mégis csak létrehoz egy helyzetet, amihez viszonyulni kell. A rossz vers organikus része az életműnek. József Attila és Kosztolányi első köteteit nem tagadja ki az irodalomtörténet. Ady első két kötetét valamiért igen. Pedig pont rajta lehetne csodásan bemutatni, hogy rossz versek nélkül nem léteznének a jók. Ady példájában él egyszerre a két, egymást látszólag kizáró igazság. Az egyik szerint elképzelhető, hogy csoda történik egy pályán, és varázsütésre jó lesz valaki – a másik szerint nincs tökéletesen záró zsilip, és a hirtelen megjelenő jó versek azért csak-csak levezethetők a korábbiakból. (Milyen szép példa a Fantom, ami szinte elbújt a második Ady-kötetben – hogy az Új versekből Az én menyasszonyom címmel egyenesen a klasszikusok közé dobbantson!)

Hülyeség azt mondani, hogy feltétlenül ismerni kell a korábbi, illetve a rossz verseket a későbbiek/jók befogadásához, dehogyis. De a játék közös, az olvasó legyen megértéssel, a szerző pedig belátással. Egyik sem egyszerű. Szegény olvasó honnan tudhatná, hogy annál, amit éppen olvas, léteznek (voltak vagy lesznek) jobbak is az adott szerzőtől? Honnan tudhatná, hogy a folyóiratban-lapban most olvasott darab nem egy nagyobb egység része-e, illetve nem pont ez a vers működik-e a nagyobb egység motorjaként? Hogy várhatnánk az olvasótól ilyen megértést? Ekkora feltételezett bizalmat? És ha az adott mű éppen egy útkereső fázisban készült, ahol még nem a minőség, hanem az új irány a fontos? Kit érdekel? Érdekli ez az olvasót? Mért érdekelje? Egy cipővásárló, ha látja, hogy a vásárolt cipő merőben új formatervezésű, hogy első hírnöke valami nemsokára kibontakozó stílusnak – el tud-e bölcsen tekinteni attól a ténytől, hogy szorít? Két rossz, semmitmondó, illetve semmilyen versközlés elég ahhoz, hogy időlegesen egy meghatározott polcra kerüljön a költő. És ez egyrészt természetes, másrészt így van jól.

A szerzőt folyamatosan az csábítja, hogy jónak tartsa magát. Hogy szelektíven halljon. Tehát a fél világ azon dolgozik, hogy ne tudja belátni, ha rosszat írt. Az őszintétlen gratulációk és eleve-eldöntött ítéletű recenziók csak egész aprócska szelet ebből az univerzumból. Az irodalmi életbe való belenövés pedig kész válaszokat ad az embernek, ha esetleg ő maga is érezné, hogy ez vagy az a mű nem sikerült jól. Máris működik a védekezési reflex, amivel talán még saját magát is meg akarja győzni. Pedig milyen nemes dolog is a vereség után feltett kéz. De nem, nem, mert jönnek a kifogások: ez egy nagyobb ciklusban fog szerepelni, majd úgy lehet jól megítélni, ezért tűnnek szarnak (Szajla-effektus). Most kipróbálok valami új hangot, és még csak gyakorlom. Most gyorsan küldeni kellett valamit, mert már régóta ígérem nekik. Gyorsan írni kellett valamit, mert jön a recenzió az előző könyvről, és kértek mellé verset, sietni kellett, ezért szar. Nincs baj, a kutya sem olvassa azt a folyóiratot. Nincs baj, maximum nem teszem bele a kötetbe.

Hárítások, kínlódások, ahelyett, hogy. Vagy ahelyett, hogy. Hiszen minden szerző előtt ott a lehetőség, hogy NE küldje el a versét. De ez nyilvánvalóan nem megy. Senkinek se megy. Én is csak szeretném hinni magamról, hogy minden kész verset kiteszek száradni három hétre, és csak utána küldöm el. Egy fenét. Ha megvan, úgy örülök neki, annyira meg akarom mutatni, hogy azonnal elküldöm. És azonnal meg is bánom. Előfordult már, hogy egy lap két közeli számában megjelent ugyanaz a versem, más címmel. Mert zűrzavart okoztam a szerkesztő mapparendszerében a folyamatos új verziókkal és új címekkel. Szegény szerkesztő pedig azt hitte, hogy ez egy másik vers. (Mondjuk, akár el is olvashatta volna.)

 

5.

Mikor az ember elküldi a szöveget megjelenésre, még nyilvánvalóan nem gondolja rossznak. (Ha igen, akkor már megette a fene az egészet.) Maximum, ha érzi, hogy nem kifejezetten jó, azt gondolja, hogy „ez már elég lesz” (ilyenkor az ember gőgös vagy fásult). Vagy hogy „ez valami új, meg fogják érteni” (ilyenkor naiv). Viszont megjelenés után, ahogy a szerző is mezei olvasójává-értelmezőjévé válik a szövegnek, már joga van csalódni benne és máshogy megítélni. Megjelenéskor a szöveg közkinccsé válik, és kap egy kis idegen színezetet. Kicsit már másoké is. Idegeneké. Átadódott. Saját élete van. Szerintem ezt mindenki érti, aki átélte. Másoké – akik viszont hozzám kötik.

Ilyenkor lehet észrevenni a legegyszerűbben a versed hibáit, a fiatal költőket kifejezetten kérem, hogy nagyon, de nagyon, minden antennájukat a legérzékenyebb fokozatra kapcsolva figyeljenek erre a pillanatra. Vonulj el egy kád vízbe a folyóirattal, és keresd a versben a hibákat. Előbb kell megtalálnod benne, mint az olvasóknak! Ilyenkor egyrészt már nem bűn, viszont még nem késő belátni, ha valami szar.

Ha neked magadnak nem sikerül, akkor beláthatod a többiek reakcióiból is. Ez persze már nem olyan prémium felismerés, inkább nyomasztó mint felszabadító, és kell egy kis emberismeret, egészséges gyanakvás és empátia.

 

6.

Mit kezdj aztán, mikor rájöttél, mit tettél az olvasók ellen? Egyrészt szégyelld magad. Másrészt vonulj vissza az illető művel-művekkel, ismerd meg jól, számold és jegyezd meg az anyajegyeit, definiáld és szeresd meg a csúnyaságát. Ha szereted, máris nem szégyen kiröhögni, sőt kiröhögtetni. Ha aztán jönnek a jobb, netán jó versek, és látod a rokonságot, végképp rájössz, milyen sokat köszönhetsz nekik. Ilyenkor már szó sincs szégyenről, sokkal inkább háláról. És akkor működsz jól, ha ezt észreveszed magadban. Máris igazolást nyer a világra jöttük, és kiengedhetsz. Hordozórakéták, segítettek feljuttatni a gépet, és ki tudja, melyikükben találsz később valami olyat, amit aztán használni tudsz a későbbiekben. Donorként még túlélhetnek, és a te dolgod az újabb esélyüket kutatni, majd pedig megadni. Számolj azzal, hogy mindig veled maradnak, és ha nem csinálod jól, nyomasztanak. Ha nyomasztanak, nem adtad meg nekik, ami jár.

 

7.

Ha meg azért nem nyomasztanak a megjelent rossz verseid, mert nem ismerted fel, hogy rosszak, akkor nyugi, majd felismeri más. Akkor ezek a kócos-maszatos fiúk és lányok, a te rossz verseid egyből úgy kezdenek viselkedni, mint a méltatlanul túldicsért gyerekek: a fejedre nőnek, követelőznek, meghatároznak téged, téged pedig, felelőtlen szülőjüket és rossz nevelőjüket ők fognak előbb képviselni, aztán jelenteni. Rossz költő leszel. Egyszerű szillogizmussal levezethető, hogy a verseiket nem jól ismerők hogyan és miért lesznek rossz költők.

Jobb rendet tartani köztük, felismerni a munkáid közt a jót és a rosszat, elválasztani őket és az utóbbiakkal sokat foglalkozni.

A jó verseiddel pedig ne foglalkozz.


Főoldal

2019. szeptember 02.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Balassi műfordítói nagydíj 2019Több mint 40 kiadó az őszi Margó fesztiválonPesText Fesztivál szeptember végén Géczi János kapta a Salvatore Quasimodo költőverseny fődíját
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Halmai Tamás versei Vörös István versei Farkas Wellmann Éva: Inferno Oláh András versei
Prózák
Kötter Tamás: BosszúvágyTóth Erzsébet: Én lettem volnaSzilasi László: Kései házasságHaász János: Apa csak egy volt
Kritikák
Levelek a magyar hétköznapokrólMúlt(kút)ba merülés - Oláh András verseskötetéről Kárpátalja, a halott földTúl a teljességen - a 361°-ról
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA