Ütőér

 

 SzalingerBalazs.jpeg

 

Szálinger Balázs

 

A nagy arc

 

A pályakezdők mintha egy másik galaxisban élnének, ahol még nem érezni az irodalmi élet negatív jelenségeit. Alkotói válság, megélhetés, irodalom és politika tánca, halálig tartó sértődések stb. De tegyen csak két egyenes lépést, egy pályakezdő is bajba sodródhat. Furcsán hangzik, de legveszélyesebb rá nézve nem más, mint a siker.

Mindegy ám, hogy a népszerűség 6000 vagy 600 eladott példány – illetve 60 lájk. A sikert ebben a mezőnyben nem lehet pusztán számokkal meghatározni. Viszont ott a levegőben, és csak a hülye nem érzi, amikor egy-egy fiatal körül elkezd megtörni a fény. Legyen az elismerés megérdemelt, korai vagy egyenesen hazug, mindhárom esetben meg tudja zavarni a legfiatalabbakat. (Azaz egy kiadó simán vissza tudja vetni vagy tönkre tudja tenni az általa felemelt huszonéves pályáját, vannak szép példák az elmúlt évtizedekből.) A sajtó és az irodalmi élet közege utálatot és szeretetet is mindenféle tapintat nélkül sugároz. És nem érdekli, hogy azzal veszélybe sodor-e egy bontakozó pályát. Ez főleg most, az internet győzelmével erős kérdés: minden reakció azonnali, és korlátok nélkül jöhet. A jó is, a rossz is. Ha az illetőt felkészületlenül éri az egész, előbb, mint hogy sínre helyezte volna a mozdonyt, csak a szerencse vagy iszonyú sok, lassan beérő munka hozhatja vissza.

1999 karácsonyán jelent meg az első verseskötetem, de akkor már kész volt a Zalai passió című vígeposz anyaga, így ugyanabban a borítékban tudtam küldeni példányt az első kötetből és részletet a majdani másodikból. Sok helyre ment szöveg, és 2000 elején szinte egyszerre jelentem meg a Sárkányfűben, a 2000-ben, a Jelenkorban, a Holmiban, az ÉS-ben és még ki tudja hol, általában 4-5-6 oldalnyi közlésekkel. Könyvhétre megjelent a második kötet, és a Szép versekben is szerepeltem egy előző évi közléssel – úgy, hogy egy évvel korábban még csak elvétve jelentem meg folyóiratokban. 21-22 éves koromban történt ez. A pályakezdő keresi az okokat, hogy jónak tarthassa magát, én is kerestem, még jobban is, mint a többiek, és ha már kerestem, bőven találtam is okot arra, hogy elviselhetetlenül nagy legyen az arcom.

Emlékszem rá, hogyan beszéltem emberekkel, mekkora Janinak gondoltam magam, hogyan viselkedtem ezzel-azzal-mással. Miközben a boldog emlékezetű OJD azt tanította nekem, hogy a legjobb az, ha szép okosan kussolok huszonévesen. Nem nagyon kussoltam. Még vissza-visszajártam a jogi egyetemre, ahol az ottani versíró fiúk előtt is előadtam a valakit (ők azóta nyilván elvégezték, és nincsenek kellemes emlékeik a nagypofájú költő gyerekről, aki harmadév előtt kikopott). Egy évben indultam Karafiáth Orsival és Varró Danival, na hát rájuk meg irigy voltam. Ugyanakkor szinte csak idősebbekkel lógtam, az idősebbek korhadt, és már bekapott sértettségektől terhelt relációiban ismertem ki magam, a saját generációm világa helyett. Ez azt jelentette, hogy a generációs társaim előtt idősebbnek tűntem, az idősebbek között meg kölyök voltam. Nyomorult, szerencsés kis tacskó voltam, akit csak sok-sok-sok véletlen időbeli egymásra játszódása tett érdekessé egy pillanatra. Még ezt a pillanatot is leginkább én éltem meg.

Mert miről beszélünk közben? Néhány száz példányos fogyásról. Annyiról se. Hiszen mivel az Erdélyi Híradó volt a kiadóm, kapni se lehetett a két kötetet: az Írók Boltján kívül talán sehol sem árulták. Leginkább az osztogatás volt a terjesztés. Szép és hosszú volt a nyár, hívtak ide-oda, és nagyon azt éreztem, most kell beütni a legjobb verseket a világon. És egyszerűen nem ment. Semmi se ment. Vagy nagyotmondó, felnőttes, komolykodó, vagy bután kísérletező lett, vagy a korábbi tónusnak fapad-verziója volt. Szörnyű, kiégtem, megcsúsztam, rászoktam a piára, felpuffadtam, végem, pedig most követelik tőlem legjobban a dalt!

Borzalmas tünetei vannak az alkotói válságnak, és engem egy sokadik szerencsés véletlen húzott ki. Nagy Endre Egy város regénye című könyve nyomán Váradra költöztem a nyár után, ahol egy darabig még adtam a menőt, de aztán az idegen és velem érthetően nem is szimpatizáló közegben rájöttem, hogy csak magamnak adom. Aztán, ahogy egy szűk év után hazaköltöztem Pestre, ott is idegen közeggel találtam szembe magam. Az egy évvel korábbihoz képest mindenképpen. Egyszerre volt az, hogy elfelejtettek, egyszerre az, hogy már nem voltam érdekes. Úgy elmeséltem volna mindenkinek, milyen élmény volt Várad – de egyszerűen nem kérdezte meg senki. És megtanultam kussolni. Persze gondolkodtam is: ha most ennyire nem létezem, ha most ez vesz körül, és ez az érdektelenség dühítő és hamis, akkor mennyivel volt igazibb a tavalyi tavasz, amikor úgy éreztem, hogy vállára vett a szeretett magyarság, mert borzalmasan érdekes és jó vagyok? Nem bonyolult, csak egy szillogizmus kell hozzá a farzsebből: hát semennyire. Semennyire sem volt igaz, az se. Meghatározó képet kaptam akkor az ún. irodalmi sikerről.

De mondom a tanulságot. Most jön a füveskönyv-rész (egy szombathelyi költő mondta az egy hónappal ezelőtti írásra, hogy a végére átcsap füveskönyvbe).

Szóval azért sem érdemes pályakezdéskor elszállni, mert akkor még senki sem akar vigyázni rád. Aki meg akar, az nem tud.

A korábbi (mondjuk gimnáziumból maradt) barátok nem érthetik ezt a világot, és talán te is tettél azért, hogy ne értsék. A szüleid is támogatnak és megértenek, és szerintük te írod a legjobb verseket a világon (ha értik, ha nem), de ezt kb. leszarod. Igazi barátaid, szakmabeli barátaid, olyanok, akikre számíthatsz, és baj esetén szólnak, vagy nincsenek, vagy nagyon kevés. És persze ők is fiatalok ehhez az összetett problémához: érzékeljék, hogy baj van, merjenek szólni, meg tudják fogalmazni stb. (Még középkorú emberek között se magától értetődő egy ilyen beszélgetés.) Az is lehet, hogy szeretnek a sikeres(nek tartott) ember közelében lenni. Lájkolni a falán, látványosan egyetérteni, felolvasni veled stb. Ők se fognak szólni.

Ha elszállsz: kiszolgáltatott vagy és védtelen. Kiszolgáltatod, kiteszed magad, előretartod a pofád. Így hát el is találja ez-az, és biztosan nincs még mögötted akkora súly, hogy megtartsd magad. Védtelen pedig azért vagy, mert amíg saját magad nagyszerűségével foglalkozol, és az átélés mellett fokozottan meg is éled a népszerűséget, elfelejted az igazi dolgod. Elfelejted csinálni azt, amiért elkezdted ezt az egészet. Más pedig nem fogja helyetted megcsinálni.

Ilyenkor kell bekapni a meghatározó olvasmányélményeket, ilyenkor választódik ki az építmény vázának anyaga, hogy Kafkából vagy Kosztolányiból áll fel a szerkezet. Ilyenkor jönnek a mindigre megmaradó filmélmények, zenei élmények, koncertélmények. Ezeket akkor is beszeded, ha becsukod a szemed, de sokkal fontosabb: beépíteni őket. Gondolkodni rajtuk, gyötrődni rajtuk, beépítsd-e őket vagy ne. Analóg pillanatokat találni a 2001: Űrodüsszeia zárlata és a múlt csütörtöki zh dolgozatbeszedő jelenete között. Ütköztetned kell a nyitottságodból adódó kulturális-művészeti dózist a valóságos világgal és a saját élethelyzeteiddel. A törésvonal mentén felbuggyanó anyagot pedig megművelni –––>> VERS.

Az írásaidra kapott reakciókat szintén el kell helyezni az építményben, „császár vagyok”, „ez egy hülye fasz”, „ez még irigy is”, „irigy fasz, de mond valamit”, „irigy fasz, de sajnos igaza van”, „irigy fasz, de sajnos igaza van, nem kéne összefutnom vele?” címkéjű fiókokban. Az első fiókot kerüld, mint a bűnt. Semmit, soha, ami azt mondja, hogy jó, amit csinálsz, hogy úgy jó, ahogy van: ne higgy el. Ne merd elhinni. Machiavellizmusból ne hidd el. Félrevezetésnek gondold. Hazugságnak gondold. Ne üldözési mánia alapján, hanem sportból. Játékból. Ne vedd komolyan. Keresd a hibákat a magasztaló irodalomkritikákban. Írd át, túlozd el a fő állításait, csinálj belőle karikatúrát. Majd, ha veled kapcsolatban írnak ilyet, jusson eszedbe a korábbi játék, és nevesd ki. Ne higgy neki. Aki szembedicsér vagy írásban magasztal, attól pedig sose vegyél használt autót. Tartsd a földön magad.

Kiszolgáltatottság és védtelenség – de két másik dolog miatt is vigyázz azzal, hogy nagyon fiatalon elemelkedj a földtől.

Egyrészt mert az arc kezd el helyetted írni. Ha van némi önkontrollod, pokoli alkotói válságot kapsz be (aminek nyomán fontos hónapjaidat vagy éveidet veszíted el!). Ha nincs önkontrollod, bekövetkezik a legrosszabb: nem kapsz alkotói válságot, és tényleg megírod az arcod verseit. Felpuffadt, önhitt lesz, amit írsz, lefegyverző akar lenni, de nevetségesen gyönge lesz, felnőtt akar lenni, de öreges lesz és korhadt. Olyan lesz, mint az Oasis 97-es lemeze, elhízott és hibátlan, nyoma sincs benne a szikrának. Ebben az esetben nem kevés idő (és alkohol és megalázó helyzet), mire visszahozod magad. Mikor visszajössz, halkabb leszel egy kicsit, persze ez nem baj.

Az utolsó ok, hogy míg te magadat csodálod, és képtelen vagy az igazi dolgodra figyelni, a többiek pont a dolgukat teszik: megfigyelik, mi történik egy olyannal, mint te. És máris nem az új Ady Endre vagy, hanem csak tanmese. A többiek tapasztalati halmazának egyik szereplője, egy példa, amivel szemléltetni lehet valamit, valamit, ami nem jó.

Szóval keresd magadon az elszállás tüneteit. És közben, ha nem is mondanám azt, hogy kussolj, de jobb, ha hallgatsz.


 

A rossz vers

 

1.

Nagy az ő önuralma annak az embernek, aki rossz verseit visszatartja, és csak a jókat osztja meg olvasóival.

 

2.

Az írás egyik fő alapja a megmutatás (megmutattatás, megmutatódás, magamutogatás, látvalátszódás), egy másik alapja az, hogy a teljesítmény objektíven nem megállapítható. Tulajdonképpen folyamatosan baj van. Hiszen kinek van akkora önuralma és olyan biztos értékítélete (saját magával kapcsolatban!), hogy teljesen mentesíthesse az olvasót attól, ami nem jó? Nyilvánvalóan senkinek. Jaj tehát az érdeklődő, nyitott olvasónak, mert ömlik rá a tehetség, a gusztustalanság és a grafománia – az őrálló szerkesztők pedig, akiknek dolga lenne mentesíteni szegényeket, megkerülhetők, és az még csak a jobbik eset, ha egy másik szerkesztő útján. Amennyi fórum, annyi őr, már a szerkesztők is annyian vannak, mint a sáskák.

 

3.

1999 őszén már tizenegy hónapja várt egy elfogadott versem a Tiszatájnál, és amíg várt, én közben felnőttem. Levelet fogalmaztam a boldogult Olasz Sándor szerkesztőnek. Kedves tisztelt Olasz Sándor, versem elfogadása óta abbahagytam a mutálást, kiszőrösödtem, elköltöztem, visszaköltöztem, nőttem 12 centit, volnál kedves tehát versemet közlés helyett a szemétbe dobni, hiszen alig van már közöm hozzá, teljesen mást gondolok a világról, mint fiatalon és gyanútlanul és húszévesen, de kérem, én már huszonegy vagyok! Addig-addig fogalmaztam a levelet, amíg az újságosnál szembe nem jött velem a novemberi Tiszatáj, gyönyörű zöld borítóval, benne a verssel. Majd’ egy évvel az elfogadás után. Máris sokkal jobban tetszett a költemény – hát végül is ki volt nyomtatva, annyira szar csak nem lehet!

Ma már alig vannak kézzel írott levelek, postai utat járó korrektúrafordulók pedig talán már nincsenek is. Ma már nem történhetne meg velem, ami 1999-ben (húsz éve!) megtörtént. A vers hamarabb megjelenik, az egyéves átfutású folyóiratok vagy nem kapnak a türelmetlenebb fiataloktól verseket, vagy nem a legjobbakat, vagy egyszerűen nem léteznek. Ma, szülessen bármilyen nehezen is egy irodalmi szöveg, megjelenni könnyebben (talán túl könnyen) és hamarabb (talán túl hamar) megjelenik.

Jaj az olvasónak, mert esélye sincs az elmélyülésre ekkora zajban, ilyen agresszív űrszeméttelepen. A vers ugyanis nem szelíd virága a világnak: akarja ugyan, hogy ez az elmélyülés megtörténjen, azt akarja, hogy ez őáltala történjen meg, az olvasó zárja ki a világot, és csak rá figyeljen. Önző, kicsit passzív-agresszív és feltétlenül narcisztikus személyiségű lény a vers. Magát kedves, finom gondolati növénynek adja el, de végcélja (a többiek eltakarítása mellett természetesen) az, hogy indákat tekerjen köréd, kacsok akadjanak a bőrödbe, a szervezetedbe pedig odabent kikelő, téged megváltoztató vírust juttasson.

Ilyeneket akarunk előállítani és állítunk elő mi, költők, és a legtöbbször bizony nem sikerül.

Önkifejezés és terápia is a költészet, hogyne – de emellett folyamatos csúcstámadás, feljutási, bejutási kísérlet is, báránybőrben küldözgetünk lápi farkasokat. És bár, mint mondtam, egyre könnyebb eljuttatni őket a rendeltetési helyükre, sajnos ettől nem lesznek jobbak.

 

4.

Ha már megtörténtek, mit kezdjen a rossz verseivel egy szerző? Hiszen a rossz vers mégis csak létrehoz egy helyzetet, amihez viszonyulni kell. A rossz vers organikus része az életműnek. József Attila és Kosztolányi első köteteit nem tagadja ki az irodalomtörténet. Ady első két kötetét valamiért igen. Pedig pont rajta lehetne csodásan bemutatni, hogy rossz versek nélkül nem léteznének a jók. Ady példájában él egyszerre a két, egymást látszólag kizáró igazság. Az egyik szerint elképzelhető, hogy csoda történik egy pályán, és varázsütésre jó lesz valaki – a másik szerint nincs tökéletesen záró zsilip, és a hirtelen megjelenő jó versek azért csak-csak levezethetők a korábbiakból. (Milyen szép példa a Fantom, ami szinte elbújt a második Ady-kötetben – hogy az Új versekből Az én menyasszonyom címmel egyenesen a klasszikusok közé dobbantson!)

Hülyeség azt mondani, hogy feltétlenül ismerni kell a korábbi, illetve a rossz verseket a későbbiek/jók befogadásához, dehogyis. De a játék közös, az olvasó legyen megértéssel, a szerző pedig belátással. Egyik sem egyszerű. Szegény olvasó honnan tudhatná, hogy annál, amit éppen olvas, léteznek (voltak vagy lesznek) jobbak is az adott szerzőtől? Honnan tudhatná, hogy a folyóiratban-lapban most olvasott darab nem egy nagyobb egység része-e, illetve nem pont ez a vers működik-e a nagyobb egység motorjaként? Hogy várhatnánk az olvasótól ilyen megértést? Ekkora feltételezett bizalmat? És ha az adott mű éppen egy útkereső fázisban készült, ahol még nem a minőség, hanem az új irány a fontos? Kit érdekel? Érdekli ez az olvasót? Mért érdekelje? Egy cipővásárló, ha látja, hogy a vásárolt cipő merőben új formatervezésű, hogy első hírnöke valami nemsokára kibontakozó stílusnak – el tud-e bölcsen tekinteni attól a ténytől, hogy szorít? Két rossz, semmitmondó, illetve semmilyen versközlés elég ahhoz, hogy időlegesen egy meghatározott polcra kerüljön a költő. És ez egyrészt természetes, másrészt így van jól.

A szerzőt folyamatosan az csábítja, hogy jónak tartsa magát. Hogy szelektíven halljon. Tehát a fél világ azon dolgozik, hogy ne tudja belátni, ha rosszat írt. Az őszintétlen gratulációk és eleve-eldöntött ítéletű recenziók csak egész aprócska szelet ebből az univerzumból. Az irodalmi életbe való belenövés pedig kész válaszokat ad az embernek, ha esetleg ő maga is érezné, hogy ez vagy az a mű nem sikerült jól. Máris működik a védekezési reflex, amivel talán még saját magát is meg akarja győzni. Pedig milyen nemes dolog is a vereség után feltett kéz. De nem, nem, mert jönnek a kifogások: ez egy nagyobb ciklusban fog szerepelni, majd úgy lehet jól megítélni, ezért tűnnek szarnak (Szajla-effektus). Most kipróbálok valami új hangot, és még csak gyakorlom. Most gyorsan küldeni kellett valamit, mert már régóta ígérem nekik. Gyorsan írni kellett valamit, mert jön a recenzió az előző könyvről, és kértek mellé verset, sietni kellett, ezért szar. Nincs baj, a kutya sem olvassa azt a folyóiratot. Nincs baj, maximum nem teszem bele a kötetbe.

Hárítások, kínlódások, ahelyett, hogy. Vagy ahelyett, hogy. Hiszen minden szerző előtt ott a lehetőség, hogy NE küldje el a versét. De ez nyilvánvalóan nem megy. Senkinek se megy. Én is csak szeretném hinni magamról, hogy minden kész verset kiteszek száradni három hétre, és csak utána küldöm el. Egy fenét. Ha megvan, úgy örülök neki, annyira meg akarom mutatni, hogy azonnal elküldöm. És azonnal meg is bánom. Előfordult már, hogy egy lap két közeli számában megjelent ugyanaz a versem, más címmel. Mert zűrzavart okoztam a szerkesztő mapparendszerében a folyamatos új verziókkal és új címekkel. Szegény szerkesztő pedig azt hitte, hogy ez egy másik vers. (Mondjuk, akár el is olvashatta volna.)

 

5.

Mikor az ember elküldi a szöveget megjelenésre, még nyilvánvalóan nem gondolja rossznak. (Ha igen, akkor már megette a fene az egészet.) Maximum, ha érzi, hogy nem kifejezetten jó, azt gondolja, hogy „ez már elég lesz” (ilyenkor az ember gőgös vagy fásult). Vagy hogy „ez valami új, meg fogják érteni” (ilyenkor naiv). Viszont megjelenés után, ahogy a szerző is mezei olvasójává-értelmezőjévé válik a szövegnek, már joga van csalódni benne és máshogy megítélni. Megjelenéskor a szöveg közkinccsé válik, és kap egy kis idegen színezetet. Kicsit már másoké is. Idegeneké. Átadódott. Saját élete van. Szerintem ezt mindenki érti, aki átélte. Másoké – akik viszont hozzám kötik.

Ilyenkor lehet észrevenni a legegyszerűbben a versed hibáit, a fiatal költőket kifejezetten kérem, hogy nagyon, de nagyon, minden antennájukat a legérzékenyebb fokozatra kapcsolva figyeljenek erre a pillanatra. Vonulj el egy kád vízbe a folyóirattal, és keresd a versben a hibákat. Előbb kell megtalálnod benne, mint az olvasóknak! Ilyenkor egyrészt már nem bűn, viszont még nem késő belátni, ha valami szar.

Ha neked magadnak nem sikerül, akkor beláthatod a többiek reakcióiból is. Ez persze már nem olyan prémium felismerés, inkább nyomasztó mint felszabadító, és kell egy kis emberismeret, egészséges gyanakvás és empátia.

 

6.

Mit kezdj aztán, mikor rájöttél, mit tettél az olvasók ellen? Egyrészt szégyelld magad. Másrészt vonulj vissza az illető művel-művekkel, ismerd meg jól, számold és jegyezd meg az anyajegyeit, definiáld és szeresd meg a csúnyaságát. Ha szereted, máris nem szégyen kiröhögni, sőt kiröhögtetni. Ha aztán jönnek a jobb, netán jó versek, és látod a rokonságot, végképp rájössz, milyen sokat köszönhetsz nekik. Ilyenkor már szó sincs szégyenről, sokkal inkább háláról. És akkor működsz jól, ha ezt észreveszed magadban. Máris igazolást nyer a világra jöttük, és kiengedhetsz. Hordozórakéták, segítettek feljuttatni a gépet, és ki tudja, melyikükben találsz később valami olyat, amit aztán használni tudsz a későbbiekben. Donorként még túlélhetnek, és a te dolgod az újabb esélyüket kutatni, majd pedig megadni. Számolj azzal, hogy mindig veled maradnak, és ha nem csinálod jól, nyomasztanak. Ha nyomasztanak, nem adtad meg nekik, ami jár.

 

7.

Ha meg azért nem nyomasztanak a megjelent rossz verseid, mert nem ismerted fel, hogy rosszak, akkor nyugi, majd felismeri más. Akkor ezek a kócos-maszatos fiúk és lányok, a te rossz verseid egyből úgy kezdenek viselkedni, mint a méltatlanul túldicsért gyerekek: a fejedre nőnek, követelőznek, meghatároznak téged, téged pedig, felelőtlen szülőjüket és rossz nevelőjüket ők fognak előbb képviselni, aztán jelenteni. Rossz költő leszel. Egyszerű szillogizmussal levezethető, hogy a verseiket nem jól ismerők hogyan és miért lesznek rossz költők.

Jobb rendet tartani köztük, felismerni a munkáid közt a jót és a rosszat, elválasztani őket és az utóbbiakkal sokat foglalkozni.

A jó verseiddel pedig ne foglalkozz.


Főoldal

2019. május 13.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Koman Zsombor verseiEszteró István verseiBálint Tamás: SzennyesBagi Iván versei
Prózák
Oravecz Imre: Feljegyzések naplemente közbenBogdán László: Utazás hazaHáy János : Az új nőDarvasi László: Az idő szaga
Kritikák
Végtelen keresés - a Simon Péterről A test manifesztuma - a Pigmentről „Mostantól az volt, amire én emlékszem” - a 49/49-ről Egyetemi görbetükör - a Mágneshegyről
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA