Hoványi Márton
„Elromlani milyen"
Telep-antológia (szerk. Keresztesi József)
Mit tegyünk, ha egy verseskötetben, még ha antológia is, a prózai utószó a legsikerültebb? Jöjjünk zavarba vagy emeljünk kalapot a szépíró Borbély Szilárd előtt? Nem kínos azt mondani, hogy ez az esszé egyszerűen szép? Az esztétikai értéke kiemelkedően magas, „belterj" ide vagy oda. Többször is, boldogan, már-már kéjelegve ízlelgettem sorait, bekezdéseit, gondolati íveit. Esszének olvastam, nehogy tanulmányíráson kapjam az implicit szerzőt, mert annak, sajnos, ez a szöveg harmadrangú, esetleg amatőr. A mondatok az esszé ruhájában jól mutatnak, tanulmányként csak feszengve illegetik magukat. Nem így Szegő János előszava, ahol semmi hasonló vád nem állná meg a helyét. A Szegő-féle előszó olyannyira légiesen semmitmondó, hogy még a fajsúlyos Hegel-citátum sem kölcsönözhet neki nyomatékot. Mindezeknél természetesen fontosabb a versek mustrája ebben a könyvben (és kritikában) is.
Előtte azonban még egy tapasztalatról: úgy tűnik, a képek cseréje rossz vagy legalábbis groteszk döntés volt. Tudniillik, amely képek a Telep-blogon (merthogy a blog volt in principio) egy-egy vers kontextusaként szerepeltek, azok az antológiából, valószínűleg financiális okokból, kimaradtak. Cserébe annyi vizuális élményt azért ad a kötet, hogy minden poétáról közöl egy-egy fényképet, amit egy rövid pályaképpel, életrajzi ismertetővel(?) is kiegészít. A képek kvázi-ikonként funkcionálva többször attribútumaikkal ábrázolják a fényképalanyokat: van, akit sok-sok könyvvel, mást az induló vonat hátterével, megint mást a dekadens kocsmai miliőben közvetít a könyv. Mindössze azért érdekes mindez, mert az internetes változatban nagyon sok esetben a vizuális médiumok nemcsak apropóul szolgáltak a verseknek, hanem igen komoly párbeszédet is folytattak velük. Talán a legjobb példa erre Dunajcsik Winterreise című verse, amely, ne tagadjuk, néhány ponton a kötetben nehezen felfejthető, de legalábbis igen elvont, hermetikus irányultságúnak mutatkozik. Ez a blogon, ahol Kicsiny Balázsnak az 51. Velencei Biennáléra készített installációjának fényképe és egy, az eseményhez utaló, link együtt kerül a befogadó szeme elé, teljes mértékben közérthetővé teszi a vers képvilágának miértjét. Ha tetszik, immanens referenciát képeznek egymásnak az önmagában nehezebben interpretálható művek a blogon. Természetesen találunk olyan költeményeket az interneten is, amelyek önmagukban állnak és olyanokat is, ahol a képhatás kizárólag illusztráció, ezeknél nyilvánvalóan nem nagy veszteség a képek hiánya. Azonban sok esetben egy-egy kontextualizáló alkotás jelenléte a könyvben legalább is kimozdítaná, de az is előfordulhat akár, hogy radikálisan át is formálhatná az értelmezését néhány versnek. Ha valamivel szigorúbban fogalmazunk, a tapasztalat az, hogy ha olvassuk a Telep-antológiát, többször is találkozunk olyan versekkel, amelyek láthatóan sántítanak, nem állják meg a helyüket önállóan (hiába írják oda, jobb esetben, egy-egy sorban a játékba hozott képvilágot, ez önmagában kevés). Ez a rossz szerkesztői döntés hozza azt magával, hogy a blogon és más fórumokon is tehetségesebben bemutatkozó Dunajcsik, Krusovszky és Nemes Z. is áldozatul esik nem egy, amúgy izgalmasabb versével ennek a vágásnak. Erre is igaz tehát Krusovszky itt publikált versei közül talán a legerősebbnek a címe: „Elromlani milyen", a kötet pedig maga adja meg a bloghoz viszonyított választ: ilyen.
Általában véve igaz tehát az antológiára, hogy nem a telepesek valódi arcát mutatja, ami méltatlan a fiatal ambíciókhoz, de méltó a csoport önfelszámolásának gesztusához. Ebben a ferde tükörben egyértelműen Bajtai András válogatása a mélypont, de sokan toporognak az utolsó előtti helyért is. Deres Kornélia kötetbéli verscsokra, hogy őt idézzem „engem nem tudott kicsalni a napra", pedig a blogon tőle is olvashattunk ígéretesebb vállalkozásokat. Érdekes statisztikai adat, hogy Nemes Z. vonzza a rossz verseket, amennyiben a neki dedikált versek (például Dunajcsiké, Pállfyé) bizony nem tartoznak a jobbak közé. Nemes Z. Márió verseit azért megmenti, szinten tartja a techné többnyire nagyon biztos uralása, de ami a Bauxitban például elég jól sikerült ritmikailag és asszociációs ívekben, az a másik prózaversnél, A fétismajomnál már elcsépeltté és gondolati váltásainak túlburjánzásában tarthatatlanná válik, kattogni kezd a vers.
Figyelemreméltó Sirokai Mátyás első verse, a Lécek között. Jóllehet, az utolsó mondat, talán a szervetlensége miatt, esetlennek hat, mégis a vers korábbi részei ügyesen játsszák ki a fénymásoló hasonlat által kínált lehetőségeket. Az alkalmazott hasonlat és a beszédhelyzet (ti. a kerítés lécei között kilesve) a megfigyelő látás egyszeriségét jól ellenpontozza a fénymásolás sokszorosítva megőrző intenciójával. Hasonlóan izgalmas kísérletet tudhat a magáénak Sopotnik Zoltán, aki a futó- előtaggal képzett különféle tematikus címekkel egyfajta ciklust adott a kötet számára. Ezek a versek, a mikro szintű vizsgálatokon, egyesével talán elvéreznének. Így együtt viszont támogatják egymást annyira, hogy a kiindulási ötletek sokszínűsége és egy-egy jól sikerült formai megoldás által megemeljék az olvasóban a gyengébbek nimbuszát is. Ugyanez kicsiben, Szabó Marcellnél A szorítás alakja ciklusban nem sikerült ennyire jól.
A legmeggyőzőbb minden esetre Ijjas Tamás lírája ebben a nyomtatott változatban. Azt nem sikerült eldönteni, hogy Ijjas versei közül a Hipnózis vagy a Magház a legmaradandóbb, mivel mind a kettő jó vers, emelett mind a kettő, sajnálatosan, bicsaklik egyet, ha nem is nagyot. A Hipnózis első szakaszának második mondata esik szét a „mint" hasonlító szónál, míg a Magház utolsó szakaszának első mondatzárlata az, ami nagyon finoman, de zökken egyet a vonatkozó névmásnál. A Hipnózisban mintha túl sokáig késleltetné „az egész, mélyre, aludni, aludni" befejezést, de az út, ahogy megérkezik a lírai én ebbe a végső állapotba igen izgalmas és feszes tud maradni mindvégig. Az önértés, önnyugtatás és az elemi ösztönök feletti uralomból fokozatosan alámerül az akvárium látványából a hipnózis állapotába. A Magház című vers már csak azért is kiemelkedő a kötet egészét tekintve, mert egyedül itt figyelhető meg az erotika olyan szolidan bujtatott, de ezáltal még inkább izgalmas tematizálása, amelyre más telepesek olyan sokszor képtelennek bizonyulnak ebben a kötetben. A két fiatal születése közötti hét szívdobbanásnyi különbség és az ősidőktől meglévő intimitás olyan érzetet is kelt, mintha ikrek szeretnének egymásba. Valójában az ősi férfi-nő vonzalom felszínre bukkanásával inkább az androgén mítoszt idézik meg a sorok. A harmónia természeti képe a magházas gyümölcs és az emberi kultúra egyesülési vágya nyugodtan simul egymáshoz a vers szóképeiben. Az éppen csak megpendített Nárcisz-mítosz, paradicsomtörténet vagy a populáris kultúra felidézett szegmensei, hogy csak néhány intertextuális lehetőséget említsünk, elég alaposan behálózzák a verset ahhoz, hogy számos lehetséges olvasatot kínáljon, az egyensúly mégis megmarad, amennyiben nem feszíti szét a vers olvashatóságának és koherenciájának kereteit a motívumok és utalások pluralitása.
Kiemelendő még a kötetből két vers Pollágh Pétertől, mindkettő A cigarettás főcímet viseli. Végre jót is mondhatunk magáról a könyvről, amikor elismeréssel nyugtázzuk azt, hogy e két vers tipográfiailag is párt alkot a kötetben, ami igen szerencsés (reméljük, nem véletlen). Az első, Kékraktár alcímmel ellátott vers alaposabban kidolgozott, finomabban érzékelt és megénekelt karakterrajzot ad a cigarettásról. Hiába jobb a másodiknál, mert a kapcsolatuk olyan szervesnek tűnik, hogy nem engedhető meg a második olvasásának elhagyása az első javára. Attribútuma a cigaretta, amely csak a címben jelenik meg (mindkét versben), összekapcsolódik a köd versindító képével, de a később megjelenő tejúttal is. A visszatérő homályosság egyre bensőbbé válik, közelít a cigarettáshoz, akiről nem lehet eldönteni, hogy ő maga dohányzik, vagy csak árulja a cigarettát, például a kékraktárban. A lírai én megfigyelő szerepe a vers végén elbizonytalanítóan összeér a cigarettás látványával, ami felvetheti az ars poetica műfaját, annál is inkább, mert a kötetben szereplő Pollágh-fotó cigarettázva ábrázolja a költőt. A Tesztember alcímű párvers ehhez képest inkább egyetlen kérdésfeltevésre épülve, mintegy továbbfűzi a Kékraktárban olvasottakat. A korábban nehezen interpretálható raktár színmegjelölésére is kérdez a lírai én, amikor azt találgatja, hogy a cigarettás vajon csak egy színnek lenne a tesztembere. A köd ebben a szövegben már teljesen interiorizálttá válik, amennyiben a kalap kivételével mindent elnyel, így a cigarettás arcát is. Ezáltal válhat gyanússá vagy kérdésessé a híradások objektív stílusát idéző („Sem megerősíteni sem megcáfolni") ténymegállapítás és a lírai én egyéni tapasztalatát közvetítő versbeszéd modalitásának tükrében is az előző versben még bizonyosnak tűnő cigarettás szubjektuma.
Összességében elmondható a Telep-antológiáról, hogy egy érdekesen alakuló művészeti kezdeményezésnek igen rossz reprezentációjaként kevesebbet mutat a kötet szerzőinek eredeti verseléséről, mint amennyi egyébként adódna. Hiába szép kiállítású a kötet és igényes a záró esszé, ha koncepcionálisan elhibázott a versek bemutatása (például a képek és linkek kontextusa nélkül). És valóban elmondható lenne az is, hogy választhattak volna más, jobban sikerült verseket is a kötethez, de nem érdemes túlzott reményeket táplálni, ez a poéta-csoport igazán jól a világhálón érezte magát. Ilyen formán a Guttenberg galaxisba átlépni egyet jelentett a Telep tudatos önfelszámolásával. Tudjuk, hogy ezt akarták, tudjuk, hogy ez történt, és azt is látjuk már, hogy elromlani milyen. Kár, hogy annak vége.
Megjelent a Bárka 2010/1. számában
