Bene Zoltán

Szelíd legenda, olajfás út

Az egyes szám első személy használata mindig magában hordoz veszélyeket. Az olvasóban az esetek oroszlánrészében többnyire óhatatlanul összefolyik az író és a mesélő. Hász Róbert új regényében pedig nem kevesebb, mint kettő egyes szám első személy is akad, az összemosódás veszélye ezáltal megkettőződik. Az egyik első szám első személy férfi, a másik nő - ebben rejtezhet a megoldás: az írót, amennyiben férfi, nehezebben azonosítja a nyájas olvasó egy női főhőssel. Mert, valljuk be, kifejezetten zavaró lehet, ha a nyájas olvasó olvasás közben mindvégig, a cselekmény, a történés minden egyes mozzanatánál azt találgatja, vajon tényleg így volt, vajon ez mind éppen így, ebben a formában igaz? Zavaró, mert nem ez a lényeg. A lényeg a hitelesség.

És Hász Róbert új regényének világa hiteles. Önmagában, önmagától az. Attól hiteles, hogy az olvasó elhiszi, amit olvas. Elhiszi, hogy ez ilyen is lehetett, mert ez az elbeszélés-halmaz egy lehetséges valóság-változat. És ennél többre hitelesség szempontjából nincsen, nem lehet szükség egy szépirodalmi műben.

A regény borítószövegének ígérete szerint „egy bácskai magyar család legendáriuma, a '80-as évek Jugoszláviájának egyhangú, mégis vészjósló mindennapjai, összeszövődő-szétváló sorsfonalak..." olvashatók a kötet lapjain. És amikor valóban kezünkbe vesszük a könyvet, és olvassuk is ezeket a lapokat, csakugyan egy valószerű, életszerű világba jutunk, amely valószerűsége és életszerűsége mellett nem nélkülözi a különös ízt, az egyedi aromát, ugyanakkor néhol a misztika árnyékát, a titok sejtelmességét sem (ahogyan Hász Róberttől ezt - titkot, sejtelmességet - már megszokhattuk). És, miközben távol áll tőlünk, hogy bárkit bárkivel is azonosítani próbálnánk, Hász Róbert délvidékisége / vajdaságisága tagadhatatlanul egyszerű magyarázattal szolgál, és érthetővé teszi ezt a hitelességet. Az alaptétel, miszerint nem árt, ha egy író tudja, miről ír, és ismeri a közeget, amelyben mozog, ismét bizonyíttatik. (Nem mintha ehhez a személyes érintettség elengedhetetlen feltétel volna. Megkönnyíteni azonban megkönnyíti a dolgot, nyilván.)

Egy férfi és egy nő autózik egy vajdasági faluból a Crna Gora-i tengerpartra, a szántóföldekről az olajfák közé. Egy mondatban ennyi a Júliával az út. Ám Júlia, az egyik, a fontosabb (mondhatni) az egyes számú egyes szám első személy, az úton mindvégig mesél. Szavai kirajzolnak egy családi legendáriumot (egészen másfélét, mint amilyet például Bereményi Géza fest elénk Legendáriumában: Júliáé időben sokkal kevesebbet, mindössze néhány évtizedet fog át, történetiségében is koherensebb, némiképpen köznapibb is, jóllehet a történelem ez esetben sem csupán kulissza, hanem egyben meghatározó szereplő és sorsformáló tényező), a hozzá tartozó sorsokkal és életutakkal. Végezetül pedig a mesélő Júlia egy szerelem történetébe is beavatja a második számú egyes szám első személyt, az autót vezető férfit, aki leírja, amit elmeséltek neki, azaz hallgatóból továbbmondóvá válik. Ez a bizonyos szerelem éppúgy a Crna Gora-i tengerpart része, ahogyan Oszkár bácsi, a regény legérdekesebb, legizgalmasabb figurája, már-már mesébe kívánkozó alakja, aki valaha szintén a határvidékről indult, ahonnan az autó a mesélővel és a hallgatóval (aki továbbmondóvá lesz). Arról a határvidékről, amely nem csupán politikai (és, sajnos, fizikai) értelemben vett határ, amennyiben államokat választ el egymástól, de határ kulturális vonatkozásban is. Eginald Schlattner írja a Fejvesztett kakasban, hogy Európa legkeletibb csücske a brassói fekete templom tornya. Ami mögötte van, az a Balkán. Hász könyvében a beográdi pályaudvar peronja szerepel a Balkán kapujaként: a Schlattner-féle keleti után, íme, egy déli tájolás. Míg azonban Schlattner Balkánja éles ellentétben áll a kultúra és civilizáció letéteményesével, a Nyugattal, addig Hász Balkánja szerethetőbb, misztikusabb. Hiszen oda tartozik a különös Oszkár bácsi, és ott fogan a szerelem...

Az út (amely, a Tao óta tudjuk, a legfontosabb létállapotok egyike) a térben egy falutól egy tengerparti házig tart, időben azonban a gyerekkortól jutunk az ifjúkorig, egy balkáni kisbirodalom hanyatlásának kezdetétől egészen az összeomlásáig. Valahonnan, valahová. Onnan, ahonnan mások is elindultak, oda, ahová mások is megérkeztek. Mert amint Hász Róbert írja: „ugyanazok a szerepek járnak körbe-körbe, csak a személyek váltakoznak, akik eljátsszák azokat."

Hász Róbert: Júliával az út. Budapest, Kortárs, 2010.