Győrffy Ákos
Ruysbroek-töredék
Nem nézhettem meg. Nem engedtek oda. Azon az ajtón
nem léphettem be. Azt hitték, nem tudom, mi történik.
Hogy meg fog halni a nagyanyám, azt hitték, nem tudom.
Beszélt, de nem értették. Azt hitték, ez nem beszéd.
Hogy hörgés. Azt a beszédet nem értették, azokat
a szavakat nem. Nem beszéltek azon a nyelven,
amelyen akkor ő. Hogy mindenki ezen a nyelven
beszél egész életében, csak nem hallani, mert magában
mondja, nem tudták.
A kerti fenyőfák hangja volt, a macska tágra nyitott
szemei, és ez a beszéd. A fák és a macska értették,
ők nem, nekem pedig nem volt szabad hallanom,
holott ezen a nyelven beszélek.
Jönnek érte, és azt hiszik, a teste az. Jönnek, hogy
elvigyék, amiről azt hiszik, dolguk van vele. Nem
tudják, mi ez, hogy mi történik. Azt akarják, ne tudjam
én se, hogy ne halljam, amit hallok. Nem akarják,
hogy legyen, ami van.
Úgy tesznek, mintha nem lenne az, amit ők is az első
perctől fogva tudnak, csak letagadják, ahogy mindig
is letagadták. Azt akarják, tagadjam le én is, tanuljam
meg letagadni az egészet. Tagadd le az egészet, és akkor
az élet, ezt akarták.
Kipirult az arca, nehezen lélegzett, elfehéredett ujjaival
az imakönyvet szorította. Odakint zúgtak a fenyők,
ide-oda hullámzott a fény a szobában, a lombok hatalmas
árnyéka átsöpört a meszelt falon.
Egy kicsorbult kapa, egy olvasószemüveg, egy valamikor
sötétkék, azóta erősen megfakult kötény, és egy cérnavékonyra
kopott karikagyűrű.
Reggeli gyakorlat 2
Azokra a helyekre gondolok, ahonnan
a völgybeli vizek erednek. Innen északra,
néhány kilométerrel feljebb, ha lehet egyáltalán
ilyet mondani, hogy észak, egy olyan tájjal
kapcsolatban, ami csak a lélekben létezik.
A források vize odafent nem emberi
tekintetekben tükröződik. Lefelé egyre
sötétebb lesz, zuhanás a kristályszerkezetbe.
Lefelé a test, fölfelé pedig mindaz, amit
a téli napfény kiold egy maréknyi földből.
