Szemedből ősi bölcsesség sugárzott.

Vasakaratú napjaid, éveid

belekapáltad a föld termékenységébe,

és szépséged is a nyárba szökkent át

minden növényben gazdagon

hajlongva, érlelődve feslett ki két

kezed munkája. Te a mindig tettre

kész, én pedig az álmodozó. Néztem

szél tépte hajad, megfakult mosolyod.

Dombhátak és bozótosok kerted alatt

toporzékoltak az előkúszó szélben.

Este a szobádat belepő szürkületben

imára mozdult szád, s magányodban

gubbasztottál leeresztett szárnnyal

mint egy madár.

Konokul küzdöttél az életedért,

igazságodért, és egészen összetörtél

az elszenvedett sérelmek súlya

alatt.

Minden azt bizonyítja, hogy léteztél,

és én elvesztettelek.

Hó hull hiányod útjain bennem.

     

Falumban

  

Ezt a falut a hegyek

a markukban tartják.

Szél nyargal a dombokon,

megfésüli a fenyvesek

ázott gyapját.

A csöndön át fölhallatszik

a források elvesző vergődése.

Erdőszagú embert szimatolnak

a kutyák, fáradt lépései

az árván maradt erdők

avar sziszegését hozzák.

Hánykolódik, vergődik

ágyában a patak is, mint

emberben az összeszűkült ér,

egyre vékonyodva.

A hold beszövi sápadt

fénnyel a rétek páráit,

takargatja kövér köd-

dunnákkal. Rátapad a

házakra, emberre, állatra.

Ez a puhapihébe

ágyazott csönd hallgat.

Egyszer csak énekeddel

belesúgod bánatod

az éjszakába.

                          

A föld színei

   

A hegyek természetét

testedben hordoztad.

Magadhoz ölelted a föld

színeit az égig nőtt csendben.

Nap mint nap megtetted

a világosság és a sötétség

közötti utat. Nézted a

világot, és szemedbe hullottak

a csillagok.

Te még a földtől ágaztál el, és

hozzáadtad magad a földhöz,

mint a víz és az ég.

Végigtapogatott idegszálaidon

pillanatnyi életed

mozdulásai egy képpé szerkesztődtek.

Megmutattad az emberi természet

széleit: az indulatokat, dühöket,

az elkeseredéseket.

Rám tapadt házad melege

és szaga, elhoztam magammal.

Ezekkel a gondolatokkal

takarózom itt, ahol életem

egyetlen várakozás. Látni

szeretném azokat az ablakokat,

melyek annyi estén világítottak

felém. Belefekszem az este

csendjébe, nem merek mozdulni,

mert elriad.

Mese volt számodra az ének,

távoli szépség, amely elérhetetlen

messzeségben járt előtted.

A füvek, folyók, dombok, szelek

ritmusa is benned volt, mintha

egyedül lettél volna az ég alatt,

földet, fát, eget, istent, szerelmet

egyformán tegezve szólongattál.

Éneked a szerelem forrása,

reménye a szerelemnek.

Érezni a hegylánc leheletét,

szüntelen hozzád ér a szél.