Oláh András

engedd

egész életedben szocializálni akartál
magaddá formálni
bújtam volna hozzád de nem jutottam messzire
próbáltam üzenetet hagyni
testedre firkált jeleket
de te szálltál mint a pihe
a pázsiton moccanó szélben…
az alagút végén fordítva kezdődik a nap
„belém se kezdj” – figyelmeztettelek
„bűnözzünk együtt még egyszer” – suttogtad
kihívón s körém csavartad a hajad
próbáltál tisztára mosni magadba szívtál mohón
számban más íze lett a testednek
s mire ránk telepedett a levegőtlen reggel
és az árnyékok kiértek az útra
a keményre taposott havon
üres szavakká széledt szét a nap   


anyagfáradtság  


cukor nélküli teát kortyolgatott
szekrényében fül nélküli csészék sorjáztak
„anyagfáradtság” – motyogta fásultan
mikor kihullottam a kezéből végleg…
a pulzusát kerestem
de csak a város részeg lüktetését éreztem
a zakatoló rohanást a lépcsőn fel
megmosom az arcomat
közben az éjszakai hírösszefoglalót hallgatom
egyszer – ahogy jóllakottan nyújtózkodtunk –
megkérdezte: nem bántott-e meg
elé térdeltem boldogan
– darabokra hullt az a pillanat – ne áltasd magad
téged is belep majd a köd
s miként egymásba fúlnak a gyertyák fényei
magadba nyelsz örökre
ha a szoknyádat felgyűrve
egymásnak feszülünk végre
mint az óriáskagyló és a tenger…

Megjelent a Bárka 2008/6. számában

---

Kapcsolódó:

A Szépirodalmi rovat legfrissebb írásai:

Bajtai András versei
Aletta Vid versei
Becsy András versei
Magyari Barna versei
Tőzsér Árpád verse

Főlap