Hartay Csaba
Nem értek semmilyen tantárgyat
Fázom. Szeghalmi vasárnap éjek jutnak eszembe.
Begyalogolni az állomástól a kollégiumba.
Fénytelenből a még nagyobb sötétségbe.
A vonatunk is itt állt meg, ennél messzebb ő sem.
Egy hosszú, idegen utca képe szűkül.
Senki sem érkezik, indul rajtunk kívül.
Hová estünk, hol az otthonunk.
Milyen tágas, huzatos ez a néhány év.
Mennyire nem értem a fizikát, kémiát.
Biztosan van vegyjele ennek a reszketésnek.
Ha ma szállnék le arról a vonatról, ugyanúgy.
Ugyanoda vinne a bizonytalanság és a rettegés.
Milyen hosszú egy hét, hány vagont kapcsolnak
ehhez az örökös vasárnaphoz.
Milyen sötét az áramtalanított kollégium.
És milyen hideg hasúak azok az árva bojlerek.
Akik csak a negyedikeseknek adtak vizet.
Elhagyott vagonok, kiköltözés, üres hálótermek.
Én már nem értek semmilyen tantárgyat.
A tanáraink is megöregedtek, a táblákat elengedte
az a néhány gyenge szög a falban.
De a neonok, azok a fájdalmas fények.
Örökre megérkezett vonatokban, osztálytermekben.
Égnek tovább és nincs véleményük.
Ezek a vasárnap esték ilyenek.
Biztos van valahol egy ugyanilyen vonat.
Valaki ugyanígy fázik. Csak senki ne legyen
öngyilkos ebben a kollégiumban.
Nevelőtanárok, neveljetek minket jobb emberré.
Nevelőtanárok, ti is elhagytatok bennünket.
Kipotyog az a néhány gyenge szög a falból.
És leesik a Lilaruhás nő képe a parkettára
az üres tizenkilences hálóban.
Vasárnap éji szoba
Valahogy csak a saját életed marad végül.
Fürdés, tükörben ráncok észrevétele, még nem olyan vészes.
A hősugárzó csak addig duruzsol, nehogy meleged legyen.
Az újabb héttől félsz. Jó lenne maradni a vasárnapban.
De legalább nem a HÉT szignálja szól.
Kikészíted a reggeli ruhát.
Igen, ebbe te fogsz belebújni néhány órán belül.
A hetek, mint panelek, benyitsz egy újabb üres terembe.
Valahogy csak te magad maradsz végül.
El kell aludnod, igyekszel nem arra gondolni,
amitől nem tudsz elaludni.
Hogy másnak másabb, mégis ugyanezek.
Hogy mindig vasárnapba ütközünk.
Magas, vörös fal, aminek túloldalán kiégett gyep.
Megigazítod a párnádat, a lepedőt.
Legyen minden feszes, csak te lazulj el.
Csak te maradsz végül, és a vasárnap éji szoba.
Újabb hétbe ejtett panelkocka.
Mit fogsz ebédelni, mi lesz veled szerdán.
Milyen egy szerda. Semmilyen.
Lenémítod a telefont, még megnézed, üzent-e valaki.
Senki. Mindenki vasárnap este helyezkedik saját vackába.
Nem mostál fogat. Kikelsz az ágyból.
Milyen elaprózódott ez a hétvégi magány.
Hogy nincs tovább péntek, szombat.
Úgy érzed, csak te indulsz újabb, hetedhét háborúba.
Éjjel még lehűl
Hajnalban óraátállítás.
Fényesedjen bennünk új nyár.
Háború füstmérgeit semmisítse.
Éjjel még lehűl.
Nappal ezüstfenyőink csúcsán túl.
Hol vannak azok az átlépett hatvanak.
Hogy miért hatvan.
Mert a felén túl, de messze a száz.
Eltelt negyedév.
És mennyit rettegtünk.
Hajnalban óraátállítás.
Hideget őrző nyaralók ablakai nyílnak.
Átjárja az emeleteket húszfokos március.
Bukóra hagyjuk. Elveszítjük.
Megkapjuk. Megőrizzük.
Azért hatvan, mert új erő kell a százhoz.
Mutatók merednek új időpontokra.
Idegen macska jött közel a parton.
Akkor is félt, amikor enni adtam neki.
Túl sokat rettegett.
Hajnalban óraátállítás.
Tenyeremmel érintettem a nyaraló falát.
Él, de kihűlt.
Óráink is megszokták.
Lépteink is, maradásunk is.
Ezüstfenyőink csúcsán túl koronáz a fény.
Hol vannak azok a végtelen várakozások.
Amikor örülni kellene, csak szótlanul.
Amikor szólni kellene,
átalussza bennünk a csend.
Boldogok az idők.
Akik az emlékeinkben halnak meg.
Az órában gazdagok, a ráérők, a maradók.
Mert a felén már túl, de még messze a száz.
Hová lesznek a visszaállított élmények.
Boldogok a lángoló fényképek, festmények.
Amik a mi eszmélésünkben válnak pernyévé.
Hajnalban óraátállítás.
Átállunk a tavaszhoz.
És megnyerjük a feltámadást.
Megjelent a Bárka 2022/3-as számában.
