Markó Béla
Hiába képzelem
A tenger évről évre hidegebb,
és egyre nehezebb már úszni benne,
mintha ez is csak egy feladat lenne,
mind többször markolja meg szívemet
valami rémület, hogy nem szabad
megismételni sohasem a múltat,
s nem is lehet, igaza volt Faustnak,
ha úgyis mindig más hullámokat
formáz kitartón ugyanaz a víz,
hiába képzelem, hogy visszavisz,
ahonnan jöttem, és hogy változatlan,
mit létrehív, s nem halhat meg soha,
mert ami volt, annak már nincs nyoma:
teremt, hogy rombolhasson számolatlan.
Nea Potidea, 2019. augusztus 7.
Árnyak az Égei-tengeren
A sirályhang még itt hallszik fölöttünk,
s nézzük, hogy hol vannak a madarak,
hisz fent már semmi árnyék, csak a nap
vakít, talán valahol messze tőlünk
a kékségben keringnek hangtalan,
míg ide-oda dobálják a hangot
a hullámok még, de amit most hallok,
már nincs sehol, s ugyanúgy múltja van
csupán, mint mindennek körös-körül,
ami mozog, leszáll vagy fölröpül,
csak új meg új szelíd hangrobbanások
tanúsítják, hogy milyen a jelen,
mert tudok róla, és még sincs velem,
s ha látok is, eltűnt időmre látok.
Nea Potidea, 2019. augusztus 9.
Mulandóság az Égei-tengeren
Most is álmélkodom még végtelen
hatalmán, és szeretném is szeretni,
hiszen belőle származom, de semmi
nem köt már hozzá, csak a félelem
attól, ki réges-régen kitaszított
magából, és azóta nincs közünk
egymáshoz, mindenben különbözünk,
csakhogy kezdetben próbáltam a titkot
megfejteni, hogy mi célból teremtett
sok milliárdnyi gyorsan romló testet,
míg rájöttem, hiába kérdeném,
a sors nélküli örökkévalóság
éppen hogy bennem lelte meg a sorsát,
s már rég nem ő a válasz, hanem én.
Nea Potidea, 2019. augusztus 11.
Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.