„Ó, lépj ki balkonodra,

s nézz rám le nemesen, te!”

Lent állok szívdobogva,

 

s így szólok fel esengve,

hogy: „Jöjj ki, jöjj ki máris,

ó, jer fel msn-re!

 

Ó, nézz ki virtuális
ablakodon, te, ó, te,
te szép, te irreális,

te háklis és te jó, te!”
Zagyván így hívogatlak,
mint ifjú Don Quijote,

 

míg kinyílik az ablak,
avagy megreccsen halkon,
mire kilépsz, alattad

 

a virtuális balkon,
s egy szívvel, mely lapos, s fáj,
mivel te (nos, bevallom)

elég jól rátapostál ­–
mondjuk mint Rómeó
(annak meg túlkoros már)

így szólok: „Íme! Ó!”
– mint hősszerelmi kófic:
„Szép hölgyem, ah, heló!”

„Ó, Zsófi, Zsófi, Zsófi!”

(így folytatom) „Na lám,
ég szívem, mint a grófi

 

szérű nyár-éjszakán –
nem az intertext végett,
de tényleg így van ám;

 

hogy sajgok itt teérted

nyugtomtól elcibáltan,
hogy poklok tüze éget,

hisz látod, tercinákban,
s ha tudnád még, e tűzben
hány égő velszi bárd van…

és mind dalolva sül meg,
arról, mit szólsz ehhez te,
már nem is értesülnek,

mindnek te léssz a veszte
(ó, kamikáze költők!)
de mégse bánja egy se,

hogy lesz belőle pörkölt,
vagy mondjuk házi dübbencs. –

E vallomás, na, föltört,

többé nem tartom itt bent, s
– ó, essen a szived meg –
ne hibbants már, ne dübbents!

mondj bút vagy bát hivednek,
ki dideregve kinn áll,
mert közben tök hideg lett…

 

Hát nézz e szívre immár,
mely érted üt, remeg,
mely csak érted kalimpál,

mely csupa dübbenet,
s mely meg talál esetleg

szakadni nélküled –

 

mit kín gyötör, keservek
s ezek összes tesói…
Ez itt, ez itt a helyzet,

 

hát mit mondasz, te Zsófi...”